A hétvégén történelmi esemény következett be. Először vittem a kawán valakit!
Márti még anno megigértette velem, hogy ő lesz az első akit viszek ezzel próbálta betartatni velem a 2 éves gyakorlatot, meg hogy elég tapasztalatot szerezzek. Ő is nagy motoros, bár sajátja sajnos már nincs, de motorozni szokott Zé-vel vagy a bátyjával. Bár a bátyja most apuka lett így a motor eladó sorba került, Zé meg mostanában nem ér rá és egyébként is beújított valami hátsó ülésre valót...
Szóval gondoltam egyet és Mártit karon fogtam majd közöltem vele, hogy most akkor elviszlek egy körre a parkolóban. Csak hogy fokozatosak legyünk.
Mentünk is pár kört, tök ügyes voltam, bár sokkal jobban érzem a motort amikor nem ül valaki mögöttem, jobb úgy vezetni, de gondolom ezzel mindenki így van.
Aztán "véletlenü" kikeveredtünk a parkolóból az útra, ahol már lehetett többel menni mint 40-el. Kérdeztem is, hogy "na betojtál?", erre ő csak annyit felelt, hogy akarta is mondani, hogy mennyünk már messzebb. Na nekem több sem kellett, ki a 6-osra, és fel 110-re.
Szóval mentünk egy kiscsit a városban, aztán hazamentünk (már nem is tudom miért) és pattantunk vissza a mocira és irány normafa. (nem akartunk nagyon messze menni, fokoztaosság elve meg esős idő..). Jól beleplántáltuk a dzsípíeszbe az uticélt (tudom ciki, de én pécsi vagyok, ő meg kecskeméti. busszal feltalálunk, de két keréken nem tuti...) és indulás. Az elején még egész jófele jöttünk, azért egy két helyen letértünk az útvonalról, de hamar visszataláltunk. Aztán elkezdett gyanús lenni a sok salakos, kátyús, kics*szett meredek icipici utca, ahol még motorral sem férnék el a kocsi mellet... Mondanom sem kell, hogy a kis vasamat marhára nem hegymászásra találták kis majdhogynem földúton, főleg Mártival mögöttem, nekem meg szinte 0 utassal való vezetési tapasztalatom van. Nézegettük is a "nagyonokos" telefonjainkat, amik sziklaszilárdan kitartottak az útvonaljuk mellet amin próbáltunk mászni.
Egy jóóónagyadag küzdés után végülis megérkeztünk, nevettünk egyett (szegény moci ezerrel elkezdett hangosan hűteni), hogy ilyen-nincs-ez-durva-volt-tejóégmilyenutak-haza-tuti-nem-erre-megyünk! Szóval durván kalandos volt, csoda, hogy nem vágódtunk el a nedves-kavicsos-salakos-borzalmasankátyús-iszonyat meredek utcákon (alig győzöm hangsúlyozni!!) és csúsztunk a hegy aljáig.
Normafán kiültünk és tájnézés közben elmajszoltunk pár kiflit. Ráböktem a látómezőben balra a hegy tetején álló kilátóra, hogy "azmiaz? tök jól néz ki! akkor most oda mennyünk!" És mentünk is. Vissza a mocira és vágta az Erzsébet kilátóig (mint utóbb megtudtuk így hívják). Ott ettünk vattacukrot, ami a nedves idő miatt egy pillanat alatt leolvadt a pálcikáról és jól összetrutyizott minket, meg geoládáztunk is egyet, a hegyoldalban jól seggreestem miközben a ládát kerestük és jó sáros lett a popóm, szóval marha kalandos volt. Azért hazafele persze a normál úton mentünk motor és idegrendszer kímélendő.
Márti még anno megigértette velem, hogy ő lesz az első akit viszek ezzel próbálta betartatni velem a 2 éves gyakorlatot, meg hogy elég tapasztalatot szerezzek. Ő is nagy motoros, bár sajátja sajnos már nincs, de motorozni szokott Zé-vel vagy a bátyjával. Bár a bátyja most apuka lett így a motor eladó sorba került, Zé meg mostanában nem ér rá és egyébként is beújított valami hátsó ülésre valót...
Szóval gondoltam egyet és Mártit karon fogtam majd közöltem vele, hogy most akkor elviszlek egy körre a parkolóban. Csak hogy fokozatosak legyünk.
Mentünk is pár kört, tök ügyes voltam, bár sokkal jobban érzem a motort amikor nem ül valaki mögöttem, jobb úgy vezetni, de gondolom ezzel mindenki így van.
Aztán "véletlenü" kikeveredtünk a parkolóból az útra, ahol már lehetett többel menni mint 40-el. Kérdeztem is, hogy "na betojtál?", erre ő csak annyit felelt, hogy akarta is mondani, hogy mennyünk már messzebb. Na nekem több sem kellett, ki a 6-osra, és fel 110-re.
Szóval mentünk egy kiscsit a városban, aztán hazamentünk (már nem is tudom miért) és pattantunk vissza a mocira és irány normafa. (nem akartunk nagyon messze menni, fokoztaosság elve meg esős idő..). Jól beleplántáltuk a dzsípíeszbe az uticélt (tudom ciki, de én pécsi vagyok, ő meg kecskeméti. busszal feltalálunk, de két keréken nem tuti...) és indulás. Az elején még egész jófele jöttünk, azért egy két helyen letértünk az útvonalról, de hamar visszataláltunk. Aztán elkezdett gyanús lenni a sok salakos, kátyús, kics*szett meredek icipici utca, ahol még motorral sem férnék el a kocsi mellet... Mondanom sem kell, hogy a kis vasamat marhára nem hegymászásra találták kis majdhogynem földúton, főleg Mártival mögöttem, nekem meg szinte 0 utassal való vezetési tapasztalatom van. Nézegettük is a "nagyonokos" telefonjainkat, amik sziklaszilárdan kitartottak az útvonaljuk mellet amin próbáltunk mászni. Egy jóóónagyadag küzdés után végülis megérkeztünk, nevettünk egyett (szegény moci ezerrel elkezdett hangosan hűteni), hogy ilyen-nincs-ez-durva-volt-tejóégmilyenutak-haza-tuti-nem-erre-megyünk! Szóval durván kalandos volt, csoda, hogy nem vágódtunk el a nedves-kavicsos-salakos-borzalmasankátyús-iszonyat meredek utcákon (alig győzöm hangsúlyozni!!) és csúsztunk a hegy aljáig.
Normafán kiültünk és tájnézés közben elmajszoltunk pár kiflit. Ráböktem a látómezőben balra a hegy tetején álló kilátóra, hogy "azmiaz? tök jól néz ki! akkor most oda mennyünk!" És mentünk is. Vissza a mocira és vágta az Erzsébet kilátóig (mint utóbb megtudtuk így hívják). Ott ettünk vattacukrot, ami a nedves idő miatt egy pillanat alatt leolvadt a pálcikáról és jól összetrutyizott minket, meg geoládáztunk is egyet, a hegyoldalban jól seggreestem miközben a ládát kerestük és jó sáros lett a popóm, szóval marha kalandos volt. Azért hazafele persze a normál úton mentünk motor és idegrendszer kímélendő.
