Amikor meghallottam, hogy Leslie Nielsen, fordult egyet a gyomrom. Nagyon utálom a filmjeit. Amikor ott égeti magát, úgy érzem, mintha én égnék. Gyűlölöm ezt az érzést. Ez mégis egy kicsit kivétel volt. A szenilis Mikulás, aki Karácsony előtt 3 nappal kiesik a magasan repülő szánjából, és elveszíti az emlékezetét. Na ez kivételesen egészen elviselhető filmje. És számos részletében igazán bájos, és igen, jó.
Megint nagyon sok dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Mit szólnátok, ha tényleg létezne, és egyszercsak szembe találkoznátok Vele az utcán? Na jó, nem az igazi, az eredeti Mikulással, hiszen ő már rég nem él. Püspök volt Lappföldön, Miklósnak is hívták, és tényleg úgy nézett ki: fehér, nagy szakáll, piros meleg ruha, fehér bundaszegélyezéssel, nagy pocak. Egyszer Karácsonykor, nagyon régen, egy sokgyermekes, szegény családon segített a legenda szerint, akiknek a kéményén behajított néhány zacskó aranypénzt, ami fennakadt az épp a kandalló peremére akasztott, száradó zoknikban. A felébredő gyerekek még éppen látták elcsoszogni az öreget a hóban. Aztán a történet gyorsan terjedt, és legenda, majd a karácsonyi ajándékozás szokása lett belőle. A fogyasztói társadalom úgy gondolta, hogy vele nagyobbat lehet akasztani, ezért gyorsan betolta a pocakos püspököt annak a jászolban síró újszülöttnek a helyébe, akinek a pontos születését tulajdonképpen nem is tudjuk, csak azért ünnepeljük Karácsonykor, mert a téli napforduló a fény, az újjászületés ígéretét hordozza magában. Még csak egy ígéret, mint egy újszülött, akiből a Világ Megváltója lehet. Ha hagyják. Ha hagyták volna, hogy rendesen végigcsinálja.
Megyek kb. másfél hónapja Kaposváron. Belefelejtkezve a teendőimbe. És akkor ott ült. Nem, nem ragasztott, igazi szakáll. Pocak, piros kezeslábas, barna csizma stimmel. Ősz volt, pirospozsgás arca mintha csak a gyűlölt Coca-Cola reklámokról pottyant volna le. Ült egy ócska alkalmi krimó előtti padon, és egykedvűen kortyolgatta forró teáját a nagy műanyag pohárból. Csak a rénszarvas-szán helyett bili sisak volt nála.
Nagy önuralomra volt szükségem. Meg ne lássa, mennyire megdöbbentem. Már megint ez a rohadt pszichomókus a fejemben! Lepörgött előttem, hogy biztos mennyire zavarja, hogy állandóan őt nézik az Igazinak. A Mikulásnak. A kisgyerekek leplezetlen rajongással, egymás szavába vágva kiabálják el neki a karácsonyi óhajaikat, amik magától értetődően egy vagyonba kerülnek, mert a fogyasztói társadalomban már csak az számít, hogy jó sokat költsél rá, mindegy, mire. Biztos nagyon elege van már belőle. Vagy… lehet, hogy szándékosan hagyta meg a szakállát, és öltött piros kezeslábast? Lehet, hogy jól szórakozik az emberek reakcióin? Ki tudja? De nem akartam indiszkrét lenni. Talán ez is az álmaitól megfosztott, túl-kulturált ember görcsös reakciója. De elmentem vagy tíz métert, ahonnan már biztos nem látott, a kezemet a szám elé téve (nehogy meglássák) elmosolyodtam: én bizony elmondhatom azt, amit csak nagyon kevesen: találkoztam a Mikulással!
Megint nagyon sok dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Mit szólnátok, ha tényleg létezne, és egyszercsak szembe találkoznátok Vele az utcán? Na jó, nem az igazi, az eredeti Mikulással, hiszen ő már rég nem él. Püspök volt Lappföldön, Miklósnak is hívták, és tényleg úgy nézett ki: fehér, nagy szakáll, piros meleg ruha, fehér bundaszegélyezéssel, nagy pocak. Egyszer Karácsonykor, nagyon régen, egy sokgyermekes, szegény családon segített a legenda szerint, akiknek a kéményén behajított néhány zacskó aranypénzt, ami fennakadt az épp a kandalló peremére akasztott, száradó zoknikban. A felébredő gyerekek még éppen látták elcsoszogni az öreget a hóban. Aztán a történet gyorsan terjedt, és legenda, majd a karácsonyi ajándékozás szokása lett belőle. A fogyasztói társadalom úgy gondolta, hogy vele nagyobbat lehet akasztani, ezért gyorsan betolta a pocakos püspököt annak a jászolban síró újszülöttnek a helyébe, akinek a pontos születését tulajdonképpen nem is tudjuk, csak azért ünnepeljük Karácsonykor, mert a téli napforduló a fény, az újjászületés ígéretét hordozza magában. Még csak egy ígéret, mint egy újszülött, akiből a Világ Megváltója lehet. Ha hagyják. Ha hagyták volna, hogy rendesen végigcsinálja.
Megyek kb. másfél hónapja Kaposváron. Belefelejtkezve a teendőimbe. És akkor ott ült. Nem, nem ragasztott, igazi szakáll. Pocak, piros kezeslábas, barna csizma stimmel. Ősz volt, pirospozsgás arca mintha csak a gyűlölt Coca-Cola reklámokról pottyant volna le. Ült egy ócska alkalmi krimó előtti padon, és egykedvűen kortyolgatta forró teáját a nagy műanyag pohárból. Csak a rénszarvas-szán helyett bili sisak volt nála.
Nagy önuralomra volt szükségem. Meg ne lássa, mennyire megdöbbentem. Már megint ez a rohadt pszichomókus a fejemben! Lepörgött előttem, hogy biztos mennyire zavarja, hogy állandóan őt nézik az Igazinak. A Mikulásnak. A kisgyerekek leplezetlen rajongással, egymás szavába vágva kiabálják el neki a karácsonyi óhajaikat, amik magától értetődően egy vagyonba kerülnek, mert a fogyasztói társadalomban már csak az számít, hogy jó sokat költsél rá, mindegy, mire. Biztos nagyon elege van már belőle. Vagy… lehet, hogy szándékosan hagyta meg a szakállát, és öltött piros kezeslábast? Lehet, hogy jól szórakozik az emberek reakcióin? Ki tudja? De nem akartam indiszkrét lenni. Talán ez is az álmaitól megfosztott, túl-kulturált ember görcsös reakciója. De elmentem vagy tíz métert, ahonnan már biztos nem látott, a kezemet a szám elé téve (nehogy meglássák) elmosolyodtam: én bizony elmondhatom azt, amit csak nagyon kevesen: találkoztam a Mikulással!
