...avagy: előre is elnézést kérek az „tapasztalt rókáktól"
Jelentem, elvesztettem a szüzességem. Már ami az egyedül motorozást illeti. Hétvégén végre megtörtént a Nagy Esemény: három utcahossznál többet gurultam Kicsi MZ-vel! Teljesen egyedül! (Na jó, azért nem teljesen, hanem a Zuram óvó pillantásaitól követve. Zuram egyébként polgári foglalkozását nézve a párom, aki hihetetlen türelemmel viselte/viseli első szárnypróbálgatásaimat.)
Szombaton Bp-Verőce-Bp retúrjárat néhány óra kultúrprogrammal megszakítva, vasárnap pedig irány a Velencei tó! Szerencsére gyönyörű időben és szélcsendben. Ez utóbbiról én ugyan nem vagyok meggyőződve, mert végig úgy éreztem magam, mint egy elszabadult papírsárkány a levegőben. Valóban ekkora ereje lenne a menetszélnek vagy én vagyok ilyen harmatgyenge? (tartok tőle, hogy ez utóbbi lesz a helyes megoldás).
Na mindegy, azért túléltem és a végén még élveztem is. De mennyire! Azóta folyamatosan rózsaszín felhők között lebegek…
Tudom, hogy másnak ez nem nagy dolog, de én úgy éreztem magam vasárnap este, mintha megmásztam volna a Himaláját!
Egy-két évvel ezelőtt még nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmire vetemedem. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy én, aki nyulakat megszégyenítő bátorsággal vagyok megáldva, fájós háttal, recsegő nyakkal és kattogó térdekkel fel fogok ülni egy ilyen óriási 150 köbcentis nyugdíjas korú vasszörnyetegre, és a 23,5 centis bicepszemmel (ma direkt megmértem!) saját kezűleg fogom irányítani a Saját Motorom…hát azt úgy kiröhögtem volna, hogy világgá fut szégyenében.
És tessék. Most itt vagyok, felnőtt, érett felelősségteljes ember, és nem elmegy az a maradék kis eszem is? Szüleim a hétvégén éveket öregedtek az aggodalomtól, az autóstársadalom egy részének maradandó lelki traumát okoztam, szegény kis MZ-nek biztosan iszonyú kínokat kellett kiállnia alattam, ráadásul szégyent hoztam az „igazi” motorosokra a bohóckodásommal és szerencsétlenkedésemmel.
De nem érdekel, mert hmmmmm….va jó volt!!! És nem igaz az előző sem, mert nem is voltam nagyon béna. Csak egy egggészen icipicikét. Épphogy csak a kanyarodást kell még egy csöppet gyakorolnom….izééé….meg a gyorsítást, meg a fékezést. Meg az előzést, meg a besorolást, meg a körforgalmat, meg a megállást, meg az elindulást, meg a gödrökön átzötykölődést, meg a murvás utat és földutat …
Az esés ugyan még hátra van, de azt szívesen ki is hagynám. Vagy ha már kötelező programként szerepel az előírásban, inkább betudnám azt a két alkalmat, mikor álló helyben elborultam. Mert az viszont olyan mintaszerűen történt, ahogy a Nagykönyvben meg van írva.
Nnna, egyszóval szinte profivá fejlődtem ez alatt a <?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-comffice:smarttags" /><st1:metricconverter w:st="on" ProductID="250 km">250 km</st1:metricconverter> alatt.
És eszméletlen jól éreztem magam, vasárnap este alig akartam leszállni a nyeregből. Hiába reménykedett a Zuram, hogy nem fog bejönni a motorozás, és majd megörökli a kicsikémet és munkába járós igáslónak befoghatja. Hát nem! Tisztelettel jelentem, imádok motorozni és imádom a motoromat! Még ha kicsit öreg és zsémbes is néha, és le akar dobni a hátáról. Úgy érzem, nem is olyan nehéz ez az egymásra hangolódás, bár még kóstolgat a Drága. Egyszer-egyszer leáll, néha kerregve ad hangot nemtetszésének, ha 40-nél (vagy afölött) akarom kettesbe tenni. Igazán nem értem, mi baja van ezzel… Az is előfordul olykor, hogy meg-megcsuklik a nyaka és szédelegve kóvályog felezővonaltól záróvonalig. De ezt csak afeletti öröme okozza, hogy végre az én kezem fogja a szarvacskáját. Összeségében azonban kezes jószág a kicsike. Vasárnap estére teljes lett az összhang közöttünk, és sűrű könnyek közt vettünk fájó búcsút egymástól, mielőtt lezárult volna a kettőnket kegyetlenül szétválasztó garázskapu…
Szóval úgy néz ki, bimbózó kapcsolatunk Kicsi MZ-vel kezd virágba szökkenni, és ha a Jóistenke is úgy akarja, akkor már csak ásó-kapa-nagyharang…
Jelentem, elvesztettem a szüzességem. Már ami az egyedül motorozást illeti. Hétvégén végre megtörtént a Nagy Esemény: három utcahossznál többet gurultam Kicsi MZ-vel! Teljesen egyedül! (Na jó, azért nem teljesen, hanem a Zuram óvó pillantásaitól követve. Zuram egyébként polgári foglalkozását nézve a párom, aki hihetetlen türelemmel viselte/viseli első szárnypróbálgatásaimat.)
Szombaton Bp-Verőce-Bp retúrjárat néhány óra kultúrprogrammal megszakítva, vasárnap pedig irány a Velencei tó! Szerencsére gyönyörű időben és szélcsendben. Ez utóbbiról én ugyan nem vagyok meggyőződve, mert végig úgy éreztem magam, mint egy elszabadult papírsárkány a levegőben. Valóban ekkora ereje lenne a menetszélnek vagy én vagyok ilyen harmatgyenge? (tartok tőle, hogy ez utóbbi lesz a helyes megoldás).
Na mindegy, azért túléltem és a végén még élveztem is. De mennyire! Azóta folyamatosan rózsaszín felhők között lebegek…
Tudom, hogy másnak ez nem nagy dolog, de én úgy éreztem magam vasárnap este, mintha megmásztam volna a Himaláját!
Egy-két évvel ezelőtt még nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmire vetemedem. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy én, aki nyulakat megszégyenítő bátorsággal vagyok megáldva, fájós háttal, recsegő nyakkal és kattogó térdekkel fel fogok ülni egy ilyen óriási 150 köbcentis nyugdíjas korú vasszörnyetegre, és a 23,5 centis bicepszemmel (ma direkt megmértem!) saját kezűleg fogom irányítani a Saját Motorom…hát azt úgy kiröhögtem volna, hogy világgá fut szégyenében.
És tessék. Most itt vagyok, felnőtt, érett felelősségteljes ember, és nem elmegy az a maradék kis eszem is? Szüleim a hétvégén éveket öregedtek az aggodalomtól, az autóstársadalom egy részének maradandó lelki traumát okoztam, szegény kis MZ-nek biztosan iszonyú kínokat kellett kiállnia alattam, ráadásul szégyent hoztam az „igazi” motorosokra a bohóckodásommal és szerencsétlenkedésemmel.
De nem érdekel, mert hmmmmm….va jó volt!!! És nem igaz az előző sem, mert nem is voltam nagyon béna. Csak egy egggészen icipicikét. Épphogy csak a kanyarodást kell még egy csöppet gyakorolnom….izééé….meg a gyorsítást, meg a fékezést. Meg az előzést, meg a besorolást, meg a körforgalmat, meg a megállást, meg az elindulást, meg a gödrökön átzötykölődést, meg a murvás utat és földutat …
Az esés ugyan még hátra van, de azt szívesen ki is hagynám. Vagy ha már kötelező programként szerepel az előírásban, inkább betudnám azt a két alkalmat, mikor álló helyben elborultam. Mert az viszont olyan mintaszerűen történt, ahogy a Nagykönyvben meg van írva.
Nnna, egyszóval szinte profivá fejlődtem ez alatt a <?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-comffice:smarttags" /><st1:metricconverter w:st="on" ProductID="250 km">250 km</st1:metricconverter> alatt.
És eszméletlen jól éreztem magam, vasárnap este alig akartam leszállni a nyeregből. Hiába reménykedett a Zuram, hogy nem fog bejönni a motorozás, és majd megörökli a kicsikémet és munkába járós igáslónak befoghatja. Hát nem! Tisztelettel jelentem, imádok motorozni és imádom a motoromat! Még ha kicsit öreg és zsémbes is néha, és le akar dobni a hátáról. Úgy érzem, nem is olyan nehéz ez az egymásra hangolódás, bár még kóstolgat a Drága. Egyszer-egyszer leáll, néha kerregve ad hangot nemtetszésének, ha 40-nél (vagy afölött) akarom kettesbe tenni. Igazán nem értem, mi baja van ezzel… Az is előfordul olykor, hogy meg-megcsuklik a nyaka és szédelegve kóvályog felezővonaltól záróvonalig. De ezt csak afeletti öröme okozza, hogy végre az én kezem fogja a szarvacskáját. Összeségében azonban kezes jószág a kicsike. Vasárnap estére teljes lett az összhang közöttünk, és sűrű könnyek közt vettünk fájó búcsút egymástól, mielőtt lezárult volna a kettőnket kegyetlenül szétválasztó garázskapu…
Szóval úgy néz ki, bimbózó kapcsolatunk Kicsi MZ-vel kezd virágba szökkenni, és ha a Jóistenke is úgy akarja, akkor már csak ásó-kapa-nagyharang…