A story egy részét már kidühöngtem a dühöngőben, de most itt olvasható a történet egésze.
Pár napja hajnalban csöngetnek a lépcsőházi bejárati ajtónkon. Nah, gondoltam, az egyik szomszéd megint nem bír magával, és muszáj felkeltenie egy kisbabás családot ilyenkor. Biztos megint egyszerre használta az összes háztartási gépét, és leverte a biztosítékot, pedig mondtam már neki, hogy ne porszívózás közben nézze a TV-t, mert a teregetés alatt elfelejti kivenni az ebédet a sütőből. Pláne ne hajnalok hajnalán, amikor értelmes emberek alszanak. Szóval kellő morcossággal és kócossággal botorkáltam ajtót nyitni. Ahogy nyitom az ajtót, látom, hogy nem is áll mögötte senki, és már kezdenék is mérgelődni, hogy persze, marha sürgős volt, ha meg se várta, míg kiérek. De a gondolatot még végig se gondolhattam, mert a kitárt ajtó mellől a semmiből fekete ruhás alakok ugrottak elő, és nyomultak befele kiabálva mint egy tank, az orrom alá dugva egy oltári nagy stukkert. Első gondolatom az volt, hogy most biztos meghalunk, és a rémülettől sikítani se tudtam, csak tolattam vissza a szűk előszobán keresztül a lakásba. Párom épp csak kiugrott az ágyból, de az egyik alak már az ő orra alá is stukkert nyomott. "Fel a kezekkel, rendőrség, fel a kezekkel" kiabáltak, de eltartott egy darabig, míg leesett a tantusz, hogy ezek feltehetően mégse rablógyilkosok, hanem rendőrségi kommandósok. A nagy kiabálásra férjemmel egyesült erővel kontráztunk: "Halkabban, alszik a gyerek!". No hiszen, akkor lesz csak nemulass, ha ő is felébred... Hogy hívják? - szegezte a kérdést páromnak az egyik símaszkos. "Lizett" - válaszolta ártatlanul. "Nem a gyereket, magát!" Hja, XY... "És magát?" - néz rám a másik. XY-né. A harmadik manusz erre papírt húz elő: "Hol van WZ? Jaaaaaa, esett le a nagy kő a szívünkről... "Z egy szinttel feljebb lakik..." "A kxxx éxxx", mordul fel a papírokat böngésző kommandós. "Akkor mindjárt jövünk vissza megmagyarázni...", és már mennek is kifele, fel a másik lakásba. Mi meg ott maradunk rémülten, de igen nagy röhögés közepette... Egy bő két óra elteltével a lakó bilincsben el, a papíros főkommandós pedig egy kávé mellett elmagyarázta, hogy az ingatlannyilvántartás miatt gondolták, hogy nálunk kell keresni az illetőt, és ha gondoljuk, panaszt tehetünk az eljárás ellen. Nem gondoljuk, mert valóban nem tudhatták, valamint kárt se okoztak, bár a másik szomszédnak délután kardiológushoz kellett mennie, pedig hozzá be se szagoltak...
Így aztán én, mint fanatikus CSI rajongó és kritikus, most élőben is találkozhattam munkában lévő kommandósokkal. Egy biztos: erre a napra még sokáig emlékezni fogok...
Pár napja hajnalban csöngetnek a lépcsőházi bejárati ajtónkon. Nah, gondoltam, az egyik szomszéd megint nem bír magával, és muszáj felkeltenie egy kisbabás családot ilyenkor. Biztos megint egyszerre használta az összes háztartási gépét, és leverte a biztosítékot, pedig mondtam már neki, hogy ne porszívózás közben nézze a TV-t, mert a teregetés alatt elfelejti kivenni az ebédet a sütőből. Pláne ne hajnalok hajnalán, amikor értelmes emberek alszanak. Szóval kellő morcossággal és kócossággal botorkáltam ajtót nyitni. Ahogy nyitom az ajtót, látom, hogy nem is áll mögötte senki, és már kezdenék is mérgelődni, hogy persze, marha sürgős volt, ha meg se várta, míg kiérek. De a gondolatot még végig se gondolhattam, mert a kitárt ajtó mellől a semmiből fekete ruhás alakok ugrottak elő, és nyomultak befele kiabálva mint egy tank, az orrom alá dugva egy oltári nagy stukkert. Első gondolatom az volt, hogy most biztos meghalunk, és a rémülettől sikítani se tudtam, csak tolattam vissza a szűk előszobán keresztül a lakásba. Párom épp csak kiugrott az ágyból, de az egyik alak már az ő orra alá is stukkert nyomott. "Fel a kezekkel, rendőrség, fel a kezekkel" kiabáltak, de eltartott egy darabig, míg leesett a tantusz, hogy ezek feltehetően mégse rablógyilkosok, hanem rendőrségi kommandósok. A nagy kiabálásra férjemmel egyesült erővel kontráztunk: "Halkabban, alszik a gyerek!". No hiszen, akkor lesz csak nemulass, ha ő is felébred... Hogy hívják? - szegezte a kérdést páromnak az egyik símaszkos. "Lizett" - válaszolta ártatlanul. "Nem a gyereket, magát!" Hja, XY... "És magát?" - néz rám a másik. XY-né. A harmadik manusz erre papírt húz elő: "Hol van WZ? Jaaaaaa, esett le a nagy kő a szívünkről... "Z egy szinttel feljebb lakik..." "A kxxx éxxx", mordul fel a papírokat böngésző kommandós. "Akkor mindjárt jövünk vissza megmagyarázni...", és már mennek is kifele, fel a másik lakásba. Mi meg ott maradunk rémülten, de igen nagy röhögés közepette... Egy bő két óra elteltével a lakó bilincsben el, a papíros főkommandós pedig egy kávé mellett elmagyarázta, hogy az ingatlannyilvántartás miatt gondolták, hogy nálunk kell keresni az illetőt, és ha gondoljuk, panaszt tehetünk az eljárás ellen. Nem gondoljuk, mert valóban nem tudhatták, valamint kárt se okoztak, bár a másik szomszédnak délután kardiológushoz kellett mennie, pedig hozzá be se szagoltak...
Így aztán én, mint fanatikus CSI rajongó és kritikus, most élőben is találkozhattam munkában lévő kommandósokkal. Egy biztos: erre a napra még sokáig emlékezni fogok...
