Azon a Napon átugrott hozzám egy évfolyamtárs pletykálkodni, akarom mondani, készülni a hétfői vizsgára, de nem voltunk túl hatékonyak, ezért hazament, mert különben is főztek neki ebédet, én meg készülődni kezdtem, azaz rendeltem pizzát és felhívtam ZéPé barátunkat, hogy akár korábban is idevágtázhat azon a zöld paripán. Jellemző az agykapacitásomra, hogy az EBESZ kialakulását séróból, álmomból felkelve akár franciául is elmagyarázom, de ZéPének kezébe kellett vennie a szervezést, hogy mikor és hol találkozzunk, mert képtelen voltam már logikusan gondolkodni. Megérkezett az ebéd, bekaptam egy pár falatot, aztán újra feltárcsáztam a sárkányt, hogy hajrá, negyedóra múlva találka az egyeztetett helyszínen. Oké, mondta, félre itt lesz. Akárhogy is néztem, óra huszonegykor hívtam, tehát a negyedóra helyett kilenc percem volt felöltözni, összecuccolni a fotózósruhát, fogat mosni, megmagyarázni a pasimnak, hogy nem pornófotózás lesz, aztán lezúzni a buszmegállóba – enyhe késéssel, ahogy szoktam, de szemmel láthatóan pont időben. Felpattantam és hajrá: egészen meg voltam illetődve, nem is tudtam, hova nyúljak, hiszen Penészünk alig pár alkalommal hágta meg a kreszt, meg sem őszültem, mire odaértünk. Mondjuk amikor nekiállt kakaskodni a szomszédos sávban közlekedő BMWvel, gyorsan átgondoltam az életemet, de aztán eszembe jutott, hogy juhé, és onnantól már csak azt bántam, hogy le kell szállni, mert megérkeztünk. (Aki azt hiszi, hogy én csak azért szeppentem meg, mert gyáva vagyok, elárulom, hogy úgy kapaszkodtam hátul, hogy még most is izomláz van a kezemben).
De nem szomorkodtam sokáig, mert beléptem a stúdióba és egy rakás topmodell fogadott, ha nem láttam volna a motorokat, meg nem fogadott volna nagy vigyorral Senki, akkor teljesen megszeppentem volna, hogy eltévedtem. Röpke felkészülés, és wellness-masszázs után (köszi még egyszer Boszi, nem is fájt másnap
) én is Lolitává vedlettem, a lányok nekiestek a hajamnak, és hipphopp, teljes meglepetésemre szép lettem. Még a karikákat is sikerült eltávolítani a szemem alól a lányoknak, ami nem kis teljesítmény, figyelembe véve, hogy kábé három hónapja nem aludtam ki magam
Egyszóval belenéztem a tükörbe, és úgy döntöttem, a lányok beköltözhetnének hozzánk, és ezt a trükköt megismételnék reggelente.
Az ezt követő fél órában pedig ráébredtem, hogy hivatást kellett volna választanom. A sminkeslányok és Yama annyira profik voltak, hogy teljesen elhittem, hogy szép vagyok, szép leszek a képeken is, és nagyon-nagyon jól éreztem magam, köszönöm mindenkinek, aki segédkezett, motort tologatott, alám, alólam, vagy csak megtámasztott, vagy csak biztatott, vagy bármi. Annyira szerencsés vagyok, hogy két motoron is fotózkodhattam (bár megbeszéltük Zépével, hogy Kawa nélkül nem naptár a naptár, de a masnikhoz sajnos nem ment a zöld
).
Ez volt a torta, utána jött a hab, hiszen Senki ötlete nyomán átugrottunk néhányan a fagyildába nyalni egyet – természetesen átöltözés nélkül, aminek következtében okoztunk kis híján közlekedési balesetet, forgalmi dugót, ezt-azt, még a fagyisfiú is elfelejtette az aszfaltot locsolni, igaz, a pólóját nem vette le a kedvünkért. (tényleg, visszamentetek hozzá? Felszedtétek?).
A közös fotó után pedig Senki addig unszolt, amíg nagy remegve, fohászkodva egyet a hadiistenhez, mentem egy kört a motorjával. Először csak bénázva, mint aki életében nem ült még ekkora szörnyön, de aztán addig biztatott, amíg nagyobb kört is mertem menni, sőt, ahol nem látta senki, még kettesbe is felkapcsoltam, és amennyire mertem, meghúztam a szarvacskáját Gondolom senkit sem lepett meg a tény, hogy utána a vigyort erőszakkal sem lehetett volna eltávolítani az arcomról. Ám minden mókának vége egyszer, vártak haza a jegyzeteim, ehhez mindössze be kellett vásárolnom a helyi közértben (dzsekiben, bukóval, negyven fokban, imádtak) és végig kellett metróznom az egész városon (lásd fent).
Szóval mindenkinek ezer hála és köszönet, el sem tudjátok képzelni, mennyire kellett ez a délután.. Nagyon-nagyon jól éreztem magam!
(Ja, és kösz a masnikat, ma délután poutpourri-tartóként hasznosítottuk, de ez egy másik postot érdemelne)
De nem szomorkodtam sokáig, mert beléptem a stúdióba és egy rakás topmodell fogadott, ha nem láttam volna a motorokat, meg nem fogadott volna nagy vigyorral Senki, akkor teljesen megszeppentem volna, hogy eltévedtem. Röpke felkészülés, és wellness-masszázs után (köszi még egyszer Boszi, nem is fájt másnap
) én is Lolitává vedlettem, a lányok nekiestek a hajamnak, és hipphopp, teljes meglepetésemre szép lettem. Még a karikákat is sikerült eltávolítani a szemem alól a lányoknak, ami nem kis teljesítmény, figyelembe véve, hogy kábé három hónapja nem aludtam ki magam Egyszóval belenéztem a tükörbe, és úgy döntöttem, a lányok beköltözhetnének hozzánk, és ezt a trükköt megismételnék reggelente. Az ezt követő fél órában pedig ráébredtem, hogy hivatást kellett volna választanom. A sminkeslányok és Yama annyira profik voltak, hogy teljesen elhittem, hogy szép vagyok, szép leszek a képeken is, és nagyon-nagyon jól éreztem magam, köszönöm mindenkinek, aki segédkezett, motort tologatott, alám, alólam, vagy csak megtámasztott, vagy csak biztatott, vagy bármi. Annyira szerencsés vagyok, hogy két motoron is fotózkodhattam (bár megbeszéltük Zépével, hogy Kawa nélkül nem naptár a naptár, de a masnikhoz sajnos nem ment a zöld
). Ez volt a torta, utána jött a hab, hiszen Senki ötlete nyomán átugrottunk néhányan a fagyildába nyalni egyet – természetesen átöltözés nélkül, aminek következtében okoztunk kis híján közlekedési balesetet, forgalmi dugót, ezt-azt, még a fagyisfiú is elfelejtette az aszfaltot locsolni, igaz, a pólóját nem vette le a kedvünkért. (tényleg, visszamentetek hozzá? Felszedtétek?).
A közös fotó után pedig Senki addig unszolt, amíg nagy remegve, fohászkodva egyet a hadiistenhez, mentem egy kört a motorjával. Először csak bénázva, mint aki életében nem ült még ekkora szörnyön, de aztán addig biztatott, amíg nagyobb kört is mertem menni, sőt, ahol nem látta senki, még kettesbe is felkapcsoltam, és amennyire mertem, meghúztam a szarvacskáját
Gondolom senkit sem lepett meg a tény, hogy utána a vigyort erőszakkal sem lehetett volna eltávolítani az arcomról. Ám minden mókának vége egyszer, vártak haza a jegyzeteim, ehhez mindössze be kellett vásárolnom a helyi közértben (dzsekiben, bukóval, negyven fokban, imádtak) és végig kellett metróznom az egész városon (lásd fent). Szóval mindenkinek ezer hála és köszönet, el sem tudjátok képzelni, mennyire kellett ez a délután.. Nagyon-nagyon jól éreztem magam!
(Ja, és kösz a masnikat, ma délután poutpourri-tartóként hasznosítottuk, de ez egy másik postot érdemelne
)
