"Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni..."
Egyszer már üzenték, méghozzá négy évvel ezelőtt: akkor is vízben állt az ország, minden segítség kellett, vitték is az egyetemről a katonákat, meg az önkéntes civileket is. Hasonló most a helyzet: hivatalosan bejelentették, hogy a vizsgaidőszak egy héttel később kezdődik (értitek, máshol már véget ért, nálunk meg még mindig csak egy hét múlva kezdődik), viszont sok szeretettel várnak mindenkit a gátakra. Persze nálunk ez nem ilyen egyszerű, kiderült, hogy néhány tanár mégis vizsgáztatna, de akadt közülük olyan, aki elnéző azokkal, akik mennek segíteni.. beelegeltünk, és két másik évfolyamtársammal együtt úgy döntöttünk, hogy hajrá.
Valahol a lelkem mélyén mindig is ilyen árvizes bulira vágytam - a buli pedig idézőjelben. Egyfelől hajt a kalandvágy, mert azért lássuk be, mégiscsak kaland egy ilyesmi. A félreértések elkerülése végett: tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy rengeteg ember élete, otthona van veszélyben, és ők nem látják viccesnek a helyzetet. Én sem. És itt térünk ki a második pontra, miszerint elárasztott egy olyan erős segíteniakarás, ami az én emberbarát jellememhez képest is meglepő. Na, ez volt a dolognak az önzetlen része. Ha elárulom, hogy permanens torokgyulladással küzdök lassan három hete (és a tegnap este csak rontott rajta, de akkor is megérte
) akkor láthatjátok, mekkora önzetlenség tőlem térdig érő vízben önként tapicskolni és homokzsákokat pakolni.
Miután az egész családom hullatta az ősz hajszálakat, hogy mi lesz velem, én meg betrappoltam eligazításra. A program az volt, hogy utána haza lehet jönni, összepakolni és hajnali háromkor indulunk. Elmondták, mire kell figyelni, meg hogy a víz fertőző és mindenféleképpen jelezzük a legkisebb sérülést is, meg amiket még ilyenkor szoktak, aztán vártuk az este nyolckor esedékes telefonhívást, amiből majd kiderül kellünk-e vagy nem.
Nos, elárulom: nem. Úgy fest, Miskolcon jelen pillanatban elég ember található, de azért mondták, hogy holnap úgy készüljünk, hogy hívhatnak. Részint megkönnyebbültem, mert eléggé sikerült megijeszteniük a vízben úszkáló állattetemek többszöri felemlegetésével, részben viszont sajnálom, mert most oda a nagy hősiességem. Pedig már olyan büszke voltam magamra.
Mindnyájunknak el kell menni..."
Egyszer már üzenték, méghozzá négy évvel ezelőtt: akkor is vízben állt az ország, minden segítség kellett, vitték is az egyetemről a katonákat, meg az önkéntes civileket is. Hasonló most a helyzet: hivatalosan bejelentették, hogy a vizsgaidőszak egy héttel később kezdődik (értitek, máshol már véget ért, nálunk meg még mindig csak egy hét múlva kezdődik), viszont sok szeretettel várnak mindenkit a gátakra. Persze nálunk ez nem ilyen egyszerű, kiderült, hogy néhány tanár mégis vizsgáztatna, de akadt közülük olyan, aki elnéző azokkal, akik mennek segíteni.. beelegeltünk, és két másik évfolyamtársammal együtt úgy döntöttünk, hogy hajrá.
Valahol a lelkem mélyén mindig is ilyen árvizes bulira vágytam - a buli pedig idézőjelben. Egyfelől hajt a kalandvágy, mert azért lássuk be, mégiscsak kaland egy ilyesmi. A félreértések elkerülése végett: tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy rengeteg ember élete, otthona van veszélyben, és ők nem látják viccesnek a helyzetet. Én sem. És itt térünk ki a második pontra, miszerint elárasztott egy olyan erős segíteniakarás, ami az én emberbarát jellememhez képest is meglepő. Na, ez volt a dolognak az önzetlen része. Ha elárulom, hogy permanens torokgyulladással küzdök lassan három hete (és a tegnap este csak rontott rajta, de akkor is megérte
) akkor láthatjátok, mekkora önzetlenség tőlem térdig érő vízben önként tapicskolni és homokzsákokat pakolni.Miután az egész családom hullatta az ősz hajszálakat, hogy mi lesz velem, én meg betrappoltam eligazításra. A program az volt, hogy utána haza lehet jönni, összepakolni és hajnali háromkor indulunk. Elmondták, mire kell figyelni, meg hogy a víz fertőző és mindenféleképpen jelezzük a legkisebb sérülést is, meg amiket még ilyenkor szoktak, aztán vártuk az este nyolckor esedékes telefonhívást, amiből majd kiderül kellünk-e vagy nem.
Nos, elárulom: nem. Úgy fest, Miskolcon jelen pillanatban elég ember található, de azért mondták, hogy holnap úgy készüljünk, hogy hívhatnak. Részint megkönnyebbültem, mert eléggé sikerült megijeszteniük a vízben úszkáló állattetemek többszöri felemlegetésével, részben viszont sajnálom, mert most oda a nagy hősiességem. Pedig már olyan büszke voltam magamra.
