előre szólok: ne olvasd el, ha jót akarsz magadnak!
---
nos... ma reggel elmentem a domiért a szervízbe, hogy elhozzam.
ott várt az udvaron, nézett rám a nagy kocka szemével, és annyira karcsúnak látszott, mint egy agár, beesett oldallal, szomorúan.
körülötte szétterítve pedig a belei.
a blokk tömbje, mint egy csontváz, mint egy torzó, kiállt belőle a hajtókar, körbetömve valami olajmocskos papírral vagy ronggyal mintha a vérzést tamponálandó... külön a henger, a hűtőbordákkal, és a hengerfej... mellette a dugattyú, megint külön a tank, a nyereg, a két oldalidom... a baloldali alig pár hónapos gyöngyház fényezése mintha fakóbban csillogott volna így, mint amikor a motoron feszült.
egy cipős dobozban hevertek az apróbb elemek, deklifedél, meg még ki tudja mi, mintha egy boncolásra hívtak volna be tetemet agnoszkálni, és körberakták volna az elemekkel, hogy "ez itt az agy, itt egy kicsi a koponyából, itt láthatja az egyéb lenyúzott cuccokat, amik kellettek, hogy hozzáférjünk a lényeghez, tudja hogy van...".
a lánc úgy lógott a hátsó lánckerékről a semmibe, mintha a blokkot kitépték volna, és valami ideg vagy izomrost szakadt volna bele az erőlködésbe, hogy az egésznek a lelkét a helyén tartsa...
szörnyű az egész. akit ez zavar, ne olvassa tovább: férfiasan bevallom, hogy bőgéshatáron voltam, és vagyok, ahányszor csak eszembejut.
és eszembejut... a sisakot anno otthagytam, a kormányon lógott most is. visszafele tanácstalanul forgattam a kezemben, a kesztyűkkel, nem igazán értettem, mit is csináljak vele, hova is tegyem... a kulcs itt hever mellettem, szintén elárvulva.
mikor odaértem a ducatoval, és félrehúzták a hullámlemez kaput, ott állt az udvaron így, ilyen állapotban... hát az bénító volt.
és még a végén, a garázsba begurítva is csöppent belőle olaj... pedig már egy hete szétszedve áll.
még ragaszkodik az élethez, minden cseppet csak az utolsó erejével is még belekapaszkodva enged el, hogy ameddig csak bírja, megtartsa, látszik.
és annyira könnyű lett így, kibelezve. egyedül levettem a raktérből, ahogy ketten kellett kormánynál és villaszárnál tartsuk a leemeléshez anno januárban a költözéskor, most csak egy sóhaj, és már lenn is volt.
emlékszem, amikor a tw-t le akartam cserélni, vagy három évvel ezelőtt, és már javában nézegettem a lehetséges jelölteket. akkoriban a szomszédomban lakott egy testvérpár, és hajszálra egyforma 2000es évjáratú fekete, ezüst dekoros xt-jük volt, még a szép fajta, nem az új, amelyiknek alul van húzva a kipuff.
és én xt-t kerestem, de egyszerűen nem volt.
és akkor megnéztem a többi japánt is, hátha.
és ott nézett rám, gyönyörűen, sárgán. első pillanatban lesápadtam, lefagytam, és csak az járt a fejemben, hogy "ez az...".
végül becseréltem rá a tw-t, túlfizettem rá alaposan, konkrétan drágán vettem - de megvolt. a tw-t sem kicsit szerettem, de már bosszantott, hogy pl. az árpád hídon nincs ereje elmenekülni a balfaszok elől, meg az én méreteimhez képest annyira kicsi, hogy fáj a hátam rajta hamar - szóval kicsit könnyebb szívvel ültem fel rá egy szeptember eleji késő délután, hogy utolsó útján pestről győrbe motorozzak vele a régi 100ason a cserére, az egyik xt-s srác kíséretében.
vaksötét volt, mire leértünk, 70es max tempó, még jó. meg is kellett álljunk valahol félúton, humán olajleeresztésre meg öltözésre, ahogy hűlt az este [azóta se láttam olyan szép aranyhidat, mint akkor a dunán].
egyetlen helyen tudtunk jobban menni - ahol egy kamion traktorja mögé a szélárnyékba el lehetett bújni, na ott 90et ment a tw.
aztán leértünk, megtörtént a papírmunka, átvétel, és indulás...
féltem tőle, mint a tűztől, magas volt iszonyúan, erős, mint a vadállat [tw-hez képest ugye]. aztán megálltunk tankolni, pályamatricát venni, aholis a kísérő elbohóckodott a[z akkori] rendszámán [uht125], miszerint "ú, hát 125ös volt előtte"...
aztán pedig felfele az m1en... 140-150 közt, a régi sisakomat le akarta tépni a fejemről a menetszél, kapaszkodni kellett, szokatlanul erősen, nem tudtam még, hogyan tudom combból, derékból tartani magam, a karom totálisan lefáradt...
de egész végig - és azóta is folyamatosan, amikor csak látom, vagy megyek vele - megállás nélkül bennem bizsergett az a nagyon csendes, feszítő, elégedett örömérzés, amit annyira ritkán érezhet az ember, amit nem lehet elmagyarázni, csak fülig ér az ember szája tőle, viszketnek a füle hegyei, és ugrálni lenne kedve. az az érzés, amikor mész valahol a vaksötétben, valami hihetetlen gyönyörű megindító hangon dorombol alattad a motor, te pedig énekelsz, vagy hangosan kiabálsz, juhézol a sisakban úgy, hogy visszhangzik... hogy felállsz a nyeregben és felugrálsz a lábtartón, hogy hintázik az egész motor...
leírhatatlan.
soha nem egykerekeztem vele - én nem is tudok, de ez a motor nem is provokálja. egyszerűen eszembe se jutott soha próbálgatni. az xt-k, hiába mínusz négy ló, rángatják az istrángot ilyen szempontból. ez csak megindul és megy. mindig a nyugodtság és a megbízhatóság áradt belőle.
egy nap híján egy évig jártam vele úgy napi szinten, hogy nem volt jogsim rá. amikor megcsináltam a cserét, még csak 150ccm-ig szólt a jogsim, 92ben, amikor letettem, még ez volt az "a1" kategória. azért lett ilyen, mert nem töltöttem be a 17et a vizsga időpontjáig, csak ilyet kaphattam.
amikor meglett, elkezdtem a korlátlant, még pesten. a forgalmi vizsgáig minden oké volt - de az csak nem akart összejönni, az Istennek se. addigra már majd 14 évnyi forgalmi motoros tapasztalattal négyszer buktam a forgalmin.
ráadásul már december elején történt az utolsó. akkor azt mondtam, vége, majd tavasszal - de, mint damocles kardja, ott függött a fejem felett, hogy annak ellenére, hogy soha semmin nem buktam, mindkét kategóriámban elsőre mentem mindenből eddig, ott tartok, hogy még egy próba, aztán mehetek szégyenszemre pávra.
és elkezdtem járni vele. akkoriban kezdtem fehérváron munkába, úgyhogy amint a levegő engedte [már március elejétől, többször alig volt 10 fok felett a hőmérő] azzal jártam. napi szinten, autópályázva. esőben, fagyban.
ebben az évben 18 ezer km-t gurultunk össze. emlékszem, amikor nyáron úgy mentem innen haza pestre, hogy vakító, ordító napsütésben, ötven fokban csizma, farmer, térdvédő, protektoring, sisak, felültem és vártam, hogy kijutok a pályára, ott majd a menetszél segít - és kiérve a forró száraz levegő jött csak szembe, mint a sivatagban...
emlékszem, amikor egyik kora nyári napon téptem felfele, épp egy sötétkék vw caddy-t előztem, anyázva, mert szokás szerint a középső sávban szarozott, én meg szabály szerint a belsőbe ugye nem tehetem a gumimat [igen, nekem az ilyesmik mindig dilemmát okoztak/nak vezetés közben is], elmentem mellette, beálltam elé, majd demonstratíve kimentem a szélsőbe. aztán tíz perc múlva erőlködve megelőzött, és mutogat. de valamit nagyon. anyádat mutogass, de akkor leesett, hogy hátrafele mutogat, meg négyszöget formáz a kezével.
megálltam, tisztán megvan, hogy a váli völgy előtti kanyarban van egy a leállósávhoz kialakított megállóhely, pont ott, ahol a disznótelep van [amit valamilyen irányban mindig 2km-rel előre érezni], leszálltam, hátramentem, és nem volt rendszámom.
eltört a keret és elhagytam.
és bazi sok pénzbe kerül egy rendszám a motorokra, mivel egy van csak, ezért nem újragyártatás, hanem csere, ami forgalmicserét is jelent, meg törzskönyvet is, ugyebár. emellett olyan érdekességet, hogy elvileg a processzus az, hogy okmányiroda, bejelented, kapsz róla papírt, majd egy hónapig köröztetik, utána kapsz újat. a csavar az, hogy a papír, amit kapsz, egy hétig érvényes, azaz addig járhatsz vele.
szerencsére a polgárdi okmányiroda szarik erre, és azonnal megkaptam az új rendszámot, azóta mr. duck néha a beceneve a járgánynak, a sárgaságára és a hápogó rendszámra [uhp473] utalóan.
emlékszem, számolatlanszor áztam meg hazafele, ahogy a pályán az ötven fokból egyszercsak zuhogó esőben mentem tovább, és fél kézzel vezettem, mert a másikkal a nyakam fogtam, mert az esőcseppek 50 felett már nagyon szúrnak...
emlékszem, hányszor mentem csak azért hosszabb úton, hogy földúton vagy nem használt mellékúton mehessek, hogy úgy motorozhassak, ahogy én szeretek igazán, lassan gurulva, a motort és az utat élvezve, a tájat nézve...
emlékszem, amikor tél után újra elővettem, és repedt féktárcsával motoroztam vagy 3-4 ezer km-t, majd szóltak, napokig kajtattam használhatót, ami nem vagyonokba kerül. aztán egy másik dominatoros tudott segíteni, hol kaphatok, végül érte is ment, úgyhogy nekem kellett hozzá elmenni oroszlányba a tárcsáért. itt fehérváron jó idő volt, oroszlányban jó idő volt - de a vértesben kicsit meg kellett ázni, viszont se előtte, se azóta nem volt olyan élményem, hogy felhőben úszom, mert olyan köd volt, ami csak az út felett térdig állt össze, és térdtől lefele nem láttam a lábam meg a motort.
aztán pestre kellett volna innen mennem, és tatabányán úgy megáztam, mint a p*csa. amúgyis átkozott tatabánya, ahányszor motorral jártam ott, mindig fossá áztam.
és azóta se értem, ha esőben motorozok, és le van csukva a plexi, akkor másnap miért a belső oldalra vannak rászáradva az esőcseppek...?
aztán emlékszem, amikor a szezon vége felé szeptember elején indultam munkába, zuhogó esőben a bécsi úton egy piros lámpához begurulva a belső sávból rámnyitotta az ajtót egy kis takony, majd az apja biztosítója nem fizette ki a károm, így hónapokat kellett szezonvég előtt állni a motornak - igen, nálam a szezon csak egy, de max. másfél hónapot szünetel.
emlékszem, hogy az xt-s srác folyamatosan piszkált, hogy mikor veszek már motort a tw helyett, majd amikor hazahoztuk, megjegyezte, hogy "na mostmár jobb motorod van, mint nekem... szemét..."
emlékszem, hogy frissen cserélt gumival miket csúszkált, hogy mentem ki körforgóból csak azért egy kijárattal korábban, mint szerettem volna, mert a domi "finoman" jelezte, hogy én itt most ki akarok menni...
sokmindenre emlékszem. pedig alig két és fél év...
---
nos... ma reggel elmentem a domiért a szervízbe, hogy elhozzam.
ott várt az udvaron, nézett rám a nagy kocka szemével, és annyira karcsúnak látszott, mint egy agár, beesett oldallal, szomorúan.
körülötte szétterítve pedig a belei.
a blokk tömbje, mint egy csontváz, mint egy torzó, kiállt belőle a hajtókar, körbetömve valami olajmocskos papírral vagy ronggyal mintha a vérzést tamponálandó... külön a henger, a hűtőbordákkal, és a hengerfej... mellette a dugattyú, megint külön a tank, a nyereg, a két oldalidom... a baloldali alig pár hónapos gyöngyház fényezése mintha fakóbban csillogott volna így, mint amikor a motoron feszült.
egy cipős dobozban hevertek az apróbb elemek, deklifedél, meg még ki tudja mi, mintha egy boncolásra hívtak volna be tetemet agnoszkálni, és körberakták volna az elemekkel, hogy "ez itt az agy, itt egy kicsi a koponyából, itt láthatja az egyéb lenyúzott cuccokat, amik kellettek, hogy hozzáférjünk a lényeghez, tudja hogy van...".
a lánc úgy lógott a hátsó lánckerékről a semmibe, mintha a blokkot kitépték volna, és valami ideg vagy izomrost szakadt volna bele az erőlködésbe, hogy az egésznek a lelkét a helyén tartsa...
szörnyű az egész. akit ez zavar, ne olvassa tovább: férfiasan bevallom, hogy bőgéshatáron voltam, és vagyok, ahányszor csak eszembejut.
és eszembejut... a sisakot anno otthagytam, a kormányon lógott most is. visszafele tanácstalanul forgattam a kezemben, a kesztyűkkel, nem igazán értettem, mit is csináljak vele, hova is tegyem... a kulcs itt hever mellettem, szintén elárvulva.
mikor odaértem a ducatoval, és félrehúzták a hullámlemez kaput, ott állt az udvaron így, ilyen állapotban... hát az bénító volt.
és még a végén, a garázsba begurítva is csöppent belőle olaj... pedig már egy hete szétszedve áll.
még ragaszkodik az élethez, minden cseppet csak az utolsó erejével is még belekapaszkodva enged el, hogy ameddig csak bírja, megtartsa, látszik.
és annyira könnyű lett így, kibelezve. egyedül levettem a raktérből, ahogy ketten kellett kormánynál és villaszárnál tartsuk a leemeléshez anno januárban a költözéskor, most csak egy sóhaj, és már lenn is volt.
emlékszem, amikor a tw-t le akartam cserélni, vagy három évvel ezelőtt, és már javában nézegettem a lehetséges jelölteket. akkoriban a szomszédomban lakott egy testvérpár, és hajszálra egyforma 2000es évjáratú fekete, ezüst dekoros xt-jük volt, még a szép fajta, nem az új, amelyiknek alul van húzva a kipuff.
és én xt-t kerestem, de egyszerűen nem volt.
és akkor megnéztem a többi japánt is, hátha.
és ott nézett rám, gyönyörűen, sárgán. első pillanatban lesápadtam, lefagytam, és csak az járt a fejemben, hogy "ez az...".
végül becseréltem rá a tw-t, túlfizettem rá alaposan, konkrétan drágán vettem - de megvolt. a tw-t sem kicsit szerettem, de már bosszantott, hogy pl. az árpád hídon nincs ereje elmenekülni a balfaszok elől, meg az én méreteimhez képest annyira kicsi, hogy fáj a hátam rajta hamar - szóval kicsit könnyebb szívvel ültem fel rá egy szeptember eleji késő délután, hogy utolsó útján pestről győrbe motorozzak vele a régi 100ason a cserére, az egyik xt-s srác kíséretében.
vaksötét volt, mire leértünk, 70es max tempó, még jó. meg is kellett álljunk valahol félúton, humán olajleeresztésre meg öltözésre, ahogy hűlt az este [azóta se láttam olyan szép aranyhidat, mint akkor a dunán].
egyetlen helyen tudtunk jobban menni - ahol egy kamion traktorja mögé a szélárnyékba el lehetett bújni, na ott 90et ment a tw.
aztán leértünk, megtörtént a papírmunka, átvétel, és indulás...
féltem tőle, mint a tűztől, magas volt iszonyúan, erős, mint a vadállat [tw-hez képest ugye]. aztán megálltunk tankolni, pályamatricát venni, aholis a kísérő elbohóckodott a[z akkori] rendszámán [uht125], miszerint "ú, hát 125ös volt előtte"...
aztán pedig felfele az m1en... 140-150 közt, a régi sisakomat le akarta tépni a fejemről a menetszél, kapaszkodni kellett, szokatlanul erősen, nem tudtam még, hogyan tudom combból, derékból tartani magam, a karom totálisan lefáradt...
de egész végig - és azóta is folyamatosan, amikor csak látom, vagy megyek vele - megállás nélkül bennem bizsergett az a nagyon csendes, feszítő, elégedett örömérzés, amit annyira ritkán érezhet az ember, amit nem lehet elmagyarázni, csak fülig ér az ember szája tőle, viszketnek a füle hegyei, és ugrálni lenne kedve. az az érzés, amikor mész valahol a vaksötétben, valami hihetetlen gyönyörű megindító hangon dorombol alattad a motor, te pedig énekelsz, vagy hangosan kiabálsz, juhézol a sisakban úgy, hogy visszhangzik... hogy felállsz a nyeregben és felugrálsz a lábtartón, hogy hintázik az egész motor...
leírhatatlan.
soha nem egykerekeztem vele - én nem is tudok, de ez a motor nem is provokálja. egyszerűen eszembe se jutott soha próbálgatni. az xt-k, hiába mínusz négy ló, rángatják az istrángot ilyen szempontból. ez csak megindul és megy. mindig a nyugodtság és a megbízhatóság áradt belőle.
egy nap híján egy évig jártam vele úgy napi szinten, hogy nem volt jogsim rá. amikor megcsináltam a cserét, még csak 150ccm-ig szólt a jogsim, 92ben, amikor letettem, még ez volt az "a1" kategória. azért lett ilyen, mert nem töltöttem be a 17et a vizsga időpontjáig, csak ilyet kaphattam.
amikor meglett, elkezdtem a korlátlant, még pesten. a forgalmi vizsgáig minden oké volt - de az csak nem akart összejönni, az Istennek se. addigra már majd 14 évnyi forgalmi motoros tapasztalattal négyszer buktam a forgalmin.
ráadásul már december elején történt az utolsó. akkor azt mondtam, vége, majd tavasszal - de, mint damocles kardja, ott függött a fejem felett, hogy annak ellenére, hogy soha semmin nem buktam, mindkét kategóriámban elsőre mentem mindenből eddig, ott tartok, hogy még egy próba, aztán mehetek szégyenszemre pávra.
és elkezdtem járni vele. akkoriban kezdtem fehérváron munkába, úgyhogy amint a levegő engedte [már március elejétől, többször alig volt 10 fok felett a hőmérő] azzal jártam. napi szinten, autópályázva. esőben, fagyban.
ebben az évben 18 ezer km-t gurultunk össze. emlékszem, amikor nyáron úgy mentem innen haza pestre, hogy vakító, ordító napsütésben, ötven fokban csizma, farmer, térdvédő, protektoring, sisak, felültem és vártam, hogy kijutok a pályára, ott majd a menetszél segít - és kiérve a forró száraz levegő jött csak szembe, mint a sivatagban...
emlékszem, amikor egyik kora nyári napon téptem felfele, épp egy sötétkék vw caddy-t előztem, anyázva, mert szokás szerint a középső sávban szarozott, én meg szabály szerint a belsőbe ugye nem tehetem a gumimat [igen, nekem az ilyesmik mindig dilemmát okoztak/nak vezetés közben is], elmentem mellette, beálltam elé, majd demonstratíve kimentem a szélsőbe. aztán tíz perc múlva erőlködve megelőzött, és mutogat. de valamit nagyon. anyádat mutogass, de akkor leesett, hogy hátrafele mutogat, meg négyszöget formáz a kezével.
megálltam, tisztán megvan, hogy a váli völgy előtti kanyarban van egy a leállósávhoz kialakított megállóhely, pont ott, ahol a disznótelep van [amit valamilyen irányban mindig 2km-rel előre érezni], leszálltam, hátramentem, és nem volt rendszámom.
eltört a keret és elhagytam.
és bazi sok pénzbe kerül egy rendszám a motorokra, mivel egy van csak, ezért nem újragyártatás, hanem csere, ami forgalmicserét is jelent, meg törzskönyvet is, ugyebár. emellett olyan érdekességet, hogy elvileg a processzus az, hogy okmányiroda, bejelented, kapsz róla papírt, majd egy hónapig köröztetik, utána kapsz újat. a csavar az, hogy a papír, amit kapsz, egy hétig érvényes, azaz addig járhatsz vele.
szerencsére a polgárdi okmányiroda szarik erre, és azonnal megkaptam az új rendszámot, azóta mr. duck néha a beceneve a járgánynak, a sárgaságára és a hápogó rendszámra [uhp473] utalóan.
emlékszem, számolatlanszor áztam meg hazafele, ahogy a pályán az ötven fokból egyszercsak zuhogó esőben mentem tovább, és fél kézzel vezettem, mert a másikkal a nyakam fogtam, mert az esőcseppek 50 felett már nagyon szúrnak...
emlékszem, hányszor mentem csak azért hosszabb úton, hogy földúton vagy nem használt mellékúton mehessek, hogy úgy motorozhassak, ahogy én szeretek igazán, lassan gurulva, a motort és az utat élvezve, a tájat nézve...
emlékszem, amikor tél után újra elővettem, és repedt féktárcsával motoroztam vagy 3-4 ezer km-t, majd szóltak, napokig kajtattam használhatót, ami nem vagyonokba kerül. aztán egy másik dominatoros tudott segíteni, hol kaphatok, végül érte is ment, úgyhogy nekem kellett hozzá elmenni oroszlányba a tárcsáért. itt fehérváron jó idő volt, oroszlányban jó idő volt - de a vértesben kicsit meg kellett ázni, viszont se előtte, se azóta nem volt olyan élményem, hogy felhőben úszom, mert olyan köd volt, ami csak az út felett térdig állt össze, és térdtől lefele nem láttam a lábam meg a motort.
aztán pestre kellett volna innen mennem, és tatabányán úgy megáztam, mint a p*csa. amúgyis átkozott tatabánya, ahányszor motorral jártam ott, mindig fossá áztam.
és azóta se értem, ha esőben motorozok, és le van csukva a plexi, akkor másnap miért a belső oldalra vannak rászáradva az esőcseppek...?
aztán emlékszem, amikor a szezon vége felé szeptember elején indultam munkába, zuhogó esőben a bécsi úton egy piros lámpához begurulva a belső sávból rámnyitotta az ajtót egy kis takony, majd az apja biztosítója nem fizette ki a károm, így hónapokat kellett szezonvég előtt állni a motornak - igen, nálam a szezon csak egy, de max. másfél hónapot szünetel.
emlékszem, hogy az xt-s srác folyamatosan piszkált, hogy mikor veszek már motort a tw helyett, majd amikor hazahoztuk, megjegyezte, hogy "na mostmár jobb motorod van, mint nekem... szemét..."
emlékszem, hogy frissen cserélt gumival miket csúszkált, hogy mentem ki körforgóból csak azért egy kijárattal korábban, mint szerettem volna, mert a domi "finoman" jelezte, hogy én itt most ki akarok menni...
sokmindenre emlékszem. pedig alig két és fél év...
