Az ember ül a kis mindennapi mókuskerekében, tekeri mint az állat, aztán egyszer csak jön egy barátosné, és elrángatja a címben megjelölt kiállítóhelyre. "Húú, ez neked tetszeni fog, gyere, ez nem hétköznapi!"
Tényleg nem. Első körben a szokásos kiállítóhelyes bejárat, semmi extra. Feliratok, tájékoztató szövegek, és várni kell a vezetőre. Hm, na jó, miért is ne, a kiállításvezető az jó dolog... Aztán közlik, hogy azon az ajtón kell bemenni, és belöknek a sötétbe. Odabent egy kellemes hang gazdája fogad, és elkezdi magyarázni mit fogunk csinálni, merre megyünk, hová lépj, mit csinálj. És NEM LÁTSZ. Nem látod sem azt, aki beszél hozzád, sem a többieket, akikkel bejöttél. Nincs arca, csak néha megérint, megfogja a kezed és a jó irányba terel. Kedvesen teszi, nem érezteti veled, hogy milyen béna vagy, de érzed, hogy ő piszkosul magabiztos. Ő otthon van. Pedig itt sötét van, nincs villany, de még egy kósza fénysugár sem. Többször is beleszaladsz a többiekbe a sötétben, kínos bocsi-bocsik...
Először elveszted a térérzékelésed. Aztán a távolságokkal is gond lesz, majd rájösz, csak a hangok után tudsz tájékozódni, és a kezeddel, hogy ne fejeld le a falat. Amikor belejösz, már kezdesz odafigyelni, hogy ne rugd fel a többieket, és sikerélményed van, ha a másikat megismered a sötétben. Közben pedig a magabiztos hang gazdája beszél, és elkezd mesélni. Az saját életéről, ami mindig ilyen fénytelen. Mesél a színekről, hogy hogyan "látja", különbözteti meg őket, hogy hogyan öltözködik, és hogyan tájékozódik. Hogy milyenek az emberek, hogyan próbálnak segíteni, és milyen bosszantó, ha sajnálják, és buta kérdéseket tesznek fel: "Fáj a szemed?"
Fél óra alatt elolvasztja a gátlásaidat, és fel mered tenni a titkon ott nyugvó kérdéseket a Vak Embernek. Amit sosem tudtál megkérdezni, mert nincs a környezetedben, aki megválaszolná a kérdést. Hiszen csak néha látsz fehér bottal botorkáló embert, akihez viszont nem mész oda, hogy zaklasd, mert elég annak a maga baja... Hogyan válogatod össze a ruháidat, hol vásárolsz be, szoktál főzni, otthon mi van ha nem találsz valamit, szeretsz olvasni, van munkád, hogy tanultál, mi az életcélod? Lehet kérdezni és lehet beszélgetni, mert válaszolnak, és ez nagyon jó!
Adél közben pedig ahogy mesél, végigvezet a tereken: erdei házikó szerszámokkal, város. Belebotlasz egy autóba és végigtapogathasz egy MOTORT a sötétben, itt mindenre gondoltak, csak épp villamos nincs, mert nem fért be... A motort a teleszkópjáról ismertem fel, az autót a nagy motorháztető, az üvegek és a lámpák tették tapinthatóan autóvá... Minél nagyobb egy tárgy, annál nehezebb a sötétben kitapizni, hogy mégis mi lehet. Aztán jön a szoborkert - amiből annyit érzékeltem, hogy ez egy fej lehet, aztán mintha itt is lenne még egy... aztán a következő térben tudatosul benned, hogy a dolgok nemcsak érdesek és simák, hanem forrók és élesek is lehetnek, de ez persze csak a külvilági síkon, mert itt nem tesznek ki veszélyes dolgokat. Ekkorra már úgy érzed, hogy nem tudnak újat mutatni, és akkor jön a büfé. Kanapé, dohányzóasztal, pult, bárszékek, kitapogatod mi merre van, és Adél megkérdezi, mit kérünk. "Forró kávé, hideg üditő, süti"? Csak lesek, és ülök döbbenten a széken. Fizetni hogy kell a vaksötétben, mivel lehet a pénzeket megkülönböztetni? És megválaszolja, neki ez már rutin. Kérdezünk tőle, sokat, mert lehet.
Ugyanazon a bolygón él, és mégis egy másik világban. Másként működik minden, mások a lehetőségek, és mások az emberek is, mert másként viszonyulnak. De egy csepet se kevesebb egyikőnknél sem, aki lát. Sőt! Erősnek tűnik, magabiztosnak ahogy beszél a céljairól: egyszer családot szeretne úgy, hogy ő nevelje fel a gyerekeit és ne más nevelje neki, érdekli a néprajz, és szeret énekelni. Elképzelem a sötétben milyen lehet. Kis mokány szőkés-barnás lányt hiszek a hang mögött, és aztán amikor kijövünk egy törékeny, vékony kis madárcsontú szőke lányt látok, aki kicsivel alacsonyabb mint én, de fele olyan vékony. Ledöbbenek. Ebbe a kicsi lányb a nem semmi, hogy mennyi ész és akaraterő szorult!
Ülök a kocsiban és üllepedik le bennem a dolog. Néha úgy tudom magam sajnálni ha valami kis piszlicsáré bajom van... Hogy még mindig van ami nem megy, és Adél szerintem már rég fellőtte volna az ürbe a helyemben a felelősöket...
Megyek, és holnap építek egy kilövőállást.
Ti meg nézzétek meg ezt a jó helyet, elgondolkoztat és baromi sok lendületet ad:
www.lathatatlan.hu
Tényleg nem. Első körben a szokásos kiállítóhelyes bejárat, semmi extra. Feliratok, tájékoztató szövegek, és várni kell a vezetőre. Hm, na jó, miért is ne, a kiállításvezető az jó dolog... Aztán közlik, hogy azon az ajtón kell bemenni, és belöknek a sötétbe. Odabent egy kellemes hang gazdája fogad, és elkezdi magyarázni mit fogunk csinálni, merre megyünk, hová lépj, mit csinálj. És NEM LÁTSZ. Nem látod sem azt, aki beszél hozzád, sem a többieket, akikkel bejöttél. Nincs arca, csak néha megérint, megfogja a kezed és a jó irányba terel. Kedvesen teszi, nem érezteti veled, hogy milyen béna vagy, de érzed, hogy ő piszkosul magabiztos. Ő otthon van. Pedig itt sötét van, nincs villany, de még egy kósza fénysugár sem. Többször is beleszaladsz a többiekbe a sötétben, kínos bocsi-bocsik...
Először elveszted a térérzékelésed. Aztán a távolságokkal is gond lesz, majd rájösz, csak a hangok után tudsz tájékozódni, és a kezeddel, hogy ne fejeld le a falat. Amikor belejösz, már kezdesz odafigyelni, hogy ne rugd fel a többieket, és sikerélményed van, ha a másikat megismered a sötétben. Közben pedig a magabiztos hang gazdája beszél, és elkezd mesélni. Az saját életéről, ami mindig ilyen fénytelen. Mesél a színekről, hogy hogyan "látja", különbözteti meg őket, hogy hogyan öltözködik, és hogyan tájékozódik. Hogy milyenek az emberek, hogyan próbálnak segíteni, és milyen bosszantó, ha sajnálják, és buta kérdéseket tesznek fel: "Fáj a szemed?"
Fél óra alatt elolvasztja a gátlásaidat, és fel mered tenni a titkon ott nyugvó kérdéseket a Vak Embernek. Amit sosem tudtál megkérdezni, mert nincs a környezetedben, aki megválaszolná a kérdést. Hiszen csak néha látsz fehér bottal botorkáló embert, akihez viszont nem mész oda, hogy zaklasd, mert elég annak a maga baja... Hogyan válogatod össze a ruháidat, hol vásárolsz be, szoktál főzni, otthon mi van ha nem találsz valamit, szeretsz olvasni, van munkád, hogy tanultál, mi az életcélod? Lehet kérdezni és lehet beszélgetni, mert válaszolnak, és ez nagyon jó!
Adél közben pedig ahogy mesél, végigvezet a tereken: erdei házikó szerszámokkal, város. Belebotlasz egy autóba és végigtapogathasz egy MOTORT a sötétben, itt mindenre gondoltak, csak épp villamos nincs, mert nem fért be... A motort a teleszkópjáról ismertem fel, az autót a nagy motorháztető, az üvegek és a lámpák tették tapinthatóan autóvá... Minél nagyobb egy tárgy, annál nehezebb a sötétben kitapizni, hogy mégis mi lehet. Aztán jön a szoborkert - amiből annyit érzékeltem, hogy ez egy fej lehet, aztán mintha itt is lenne még egy... aztán a következő térben tudatosul benned, hogy a dolgok nemcsak érdesek és simák, hanem forrók és élesek is lehetnek, de ez persze csak a külvilági síkon, mert itt nem tesznek ki veszélyes dolgokat. Ekkorra már úgy érzed, hogy nem tudnak újat mutatni, és akkor jön a büfé. Kanapé, dohányzóasztal, pult, bárszékek, kitapogatod mi merre van, és Adél megkérdezi, mit kérünk. "Forró kávé, hideg üditő, süti"? Csak lesek, és ülök döbbenten a széken. Fizetni hogy kell a vaksötétben, mivel lehet a pénzeket megkülönböztetni? És megválaszolja, neki ez már rutin. Kérdezünk tőle, sokat, mert lehet.
Ugyanazon a bolygón él, és mégis egy másik világban. Másként működik minden, mások a lehetőségek, és mások az emberek is, mert másként viszonyulnak. De egy csepet se kevesebb egyikőnknél sem, aki lát. Sőt! Erősnek tűnik, magabiztosnak ahogy beszél a céljairól: egyszer családot szeretne úgy, hogy ő nevelje fel a gyerekeit és ne más nevelje neki, érdekli a néprajz, és szeret énekelni. Elképzelem a sötétben milyen lehet. Kis mokány szőkés-barnás lányt hiszek a hang mögött, és aztán amikor kijövünk egy törékeny, vékony kis madárcsontú szőke lányt látok, aki kicsivel alacsonyabb mint én, de fele olyan vékony. Ledöbbenek. Ebbe a kicsi lányb a nem semmi, hogy mennyi ész és akaraterő szorult!
Ülök a kocsiban és üllepedik le bennem a dolog. Néha úgy tudom magam sajnálni ha valami kis piszlicsáré bajom van... Hogy még mindig van ami nem megy, és Adél szerintem már rég fellőtte volna az ürbe a helyemben a felelősöket...
Megyek, és holnap építek egy kilövőállást. Ti meg nézzétek meg ezt a jó helyet, elgondolkoztat és baromi sok lendületet ad:
www.lathatatlan.hu
