Ím második (a dolgozatok után) bejegyzésem, ami nem a motorozással kapcsolatos.
Az utóbbi időben kezdtem nagyon elpunnyadni, mióta a flamenco-t abbahagytam, csak a moci volt az egyetlen mozgás az életemben. Eljött a tél, s ez a mozgásforma is eltűnt a mindennapjaimból. Egyre nőtt az igényem valami iránt, és mondván, hogy új év új fogadalmak, úgy döntöttem nekivágok egy régi „álomnak”, küzdősportot fogok mímelni…
Egy kedves barátom órákat képes áradozni a zendo-ról, így úgy döntöttem megnézem magamnak. Mint kiderült, nem hivatalos karate ágazat, de a wado-ryu „leszármazottja”, melyet Réti István alapított kis hazánkban. (képen a jelenlegi mester-páros)
Visszatérve, vettem a bátorságot és január 7-én lenéztem egy „edzésre”. (ők gyakorlásnak hívják, nekem ez jobban a számra áll, s mivel nekem még igencsak erőnlét-tűréshatár-stb erősítés, így jobban is illik rá az edzés kifejezés esetemben) Egy életvidám, kedves csapat fogadott, fiatalok, idősek vegyesen, és ez meghozta a kedvem ahhoz, hogy egy héttel később (12-én) magam is beálljak közéjük. Azóta már a hetedik alkalmon vagyok túl. Mindegyik alkalom más, mindig máshol van izomlázam, foltom, egyebem, de nagyon élvezem. Fura még egy-két dolog, pl: nagyon nehezen veszem rá magam, hogy megüssek, megrúgjak valakit valójában. Főleg, hogy az esetek többségében nálam fiatalabbal állok szemben, s azért mégiscsak bennem van, hogy diákot nem verünk… na nesze… hülye pedagógus…
Tegnap is például hasba kellett rúgni a másikat (idézőjelesen persze, nem teljes erőből), s a társam kérte is, hogy próbáljam meg, hogy megtanuljam hogyan kell, de mégis nagyon nehezen vettem rá magam, hogy valóban erőt is fektessek a rúgásba (a megfelelő mozdulat hiányáról már nem is beszélve – bár azzal nagyerőkkel próbálkoztam). Egyszerűen csak féltem őket, és ezeket a gátlásokat lesz a legnehezebb feloldani.
A másik, ami tetszik, hogy elég erősen figyelnek a japán tradíciókra, és mivel mellette ugye már egy ideje japánt tanulgatok nekem ez nagyon fontos. Néha lehet, hogy az agyára is megyek a mesternek, mikor a nyelvvel zaklatom, de nem tudok egy harcművészetet a mögötte lévő jelentés nélkül komolyan venni. Akkor valóban csak egy edzés lenne, azt pedig bárhol lehet…
Összefoglalva, nagyon jól érzem magam, megérte belevágni, csak néha idétlen kis hülyének érzem magam köztük, határozatlan vagyok, pedig ez ritkán fordul elő velem. A legfőbb problémám, hogy nagyon messze van csepeltől, de lesz még meleg, és akkor kétkerekűre pattanva hamar átfurakszom a városon. (bkv sztárjk idején pl azzal mentem már most januárban is – na aaaaz vicces volt, de az már egymásik poszt….)
Az utóbbi időben kezdtem nagyon elpunnyadni, mióta a flamenco-t abbahagytam, csak a moci volt az egyetlen mozgás az életemben. Eljött a tél, s ez a mozgásforma is eltűnt a mindennapjaimból. Egyre nőtt az igényem valami iránt, és mondván, hogy új év új fogadalmak, úgy döntöttem nekivágok egy régi „álomnak”, küzdősportot fogok mímelni…
Egy kedves barátom órákat képes áradozni a zendo-ról, így úgy döntöttem megnézem magamnak. Mint kiderült, nem hivatalos karate ágazat, de a wado-ryu „leszármazottja”, melyet Réti István alapított kis hazánkban. (képen a jelenlegi mester-páros)
Tegnap is például hasba kellett rúgni a másikat (idézőjelesen persze, nem teljes erőből), s a társam kérte is, hogy próbáljam meg, hogy megtanuljam hogyan kell, de mégis nagyon nehezen vettem rá magam, hogy valóban erőt is fektessek a rúgásba (a megfelelő mozdulat hiányáról már nem is beszélve – bár azzal nagyerőkkel próbálkoztam). Egyszerűen csak féltem őket, és ezeket a gátlásokat lesz a legnehezebb feloldani.
A másik, ami tetszik, hogy elég erősen figyelnek a japán tradíciókra, és mivel mellette ugye már egy ideje japánt tanulgatok nekem ez nagyon fontos. Néha lehet, hogy az agyára is megyek a mesternek, mikor a nyelvvel zaklatom, de nem tudok egy harcművészetet a mögötte lévő jelentés nélkül komolyan venni. Akkor valóban csak egy edzés lenne, azt pedig bárhol lehet…