Láthatatlan Kiállítás
<o></o>
Még éppcsak kinőve bakfis koromat gyakran jártam Zuglóban a Stefánia út környékén busszal. Gyakran egy buszon utaztam egy kedves párral, akiket én csak Babaarc és Mufurcka néven emlegettem magamban. Mert a lánynak igazi, gyönyörű, szinte tökéletes porcelánbaba arca volt ( ha picit kisminkeltem volna semmit nem különbözött volna Anyukám réges-régi porcelánfejű babájától ), a fiú pedig folyton morgott valamiért. Mindig a fiúnál volt a fehér bot. Hogy miért jegyeztem meg őket annyira ? Mert bár szoktam mondani, hogy nem érdekelnek az emberek, azért ez nem teljesen igaz. Ahol leszálltunk a buszról, néhány méterrel odébb már a járdán parkoltak az autók 45 fokban. Sok autó úgy, hogy tényleg éppen csak el lehetett araszolni a lökhárítók és a házfalak között. A srácnak volt egy szódás-szifonra simán ráduplázó szemüvege, de igazából a bottal látott szerintem. Ha találkoztunk, mindig köszöntem nekik, és segítettem átevickélniük az autók között, és átkísértem őket a zebrán. Elköszöntem és visszaballagtam ugyanazon a zebrán. A lány mindig köszönt a maga meglepő, kedves madárhangján, a fiú sosem. Mindig folytatta a mondókáját mintha én ott sem lennék, pedig a legtöbbször az ő karját fogtam meg, mert mindig ő ment az út felőli oldalon. Nem értettem miért haragszik a világra, vagy inkább a világgal együtt rám is, miért gondolja, hogy mindenki és minden rossz. Nem akartam a barátja lenni, nem akartam tőlük az ég-világon semmit, csak láttam, hogy a lánynak csúnya kék-zöld foltok virítanak a sípcsontján, a nagyon finom csontozatú, vézna kis lábán.
Évekkel később a Rákóczi úton vártam a zöldet egy zebránál, ahol egy idős, szintén fehér botos hölgy is várakozott. Köszönés, kérdés hogy segítsek-e átkelni, mire elkezdett csapkodni a botjával, hogy az ő pénztárcáját ugyan nem fogom ellopni. Közöltem, hogy rémes egy banya, kell a fenének a pénze, csak segíteni akartam, mert ott még nem volt hangos-gyalogos-lámpa, és egyébként zöld, ha akar, kezdjen el átbotorkálni de iziben.
Egyszóval megvolt a pozitív és a negatív élmény is. Bár a hisztit nem szenvedhetem, a valós problémákkal szemben nagyon is empatikus vagyok. Tegnap elmentünk családostul a Láthatatlan Kiállításra. Nem tudtam, de ott olvastam, hogy a külső információk 80%-át a látás útján szerezzük be ! 80 százalékát ! Amíg nem mész el, nem tudod, mert nem tudhatod, hogy ez igazából mit jelent !
Ott gyengén látó és nem látó emberek próbálják megmutatni neked, hogy az ő számukra milyen a világ. Hogy nem kell teljesen lárva módon élni, ha akarod, meg tudod oldani a problémákat. Hogy van olyan eszköz, aminek a segítségével nem kell leforráznod magad, ha megfőtt a tojás a lábosban és ki akarod halászni a forró vízből, hogy van hangos számítógép, hogy nem kell felemás zoknit hordanod, mert nem látod, hogy melyiknek milyen a színe, stb. És megmutatják milyen a sötétség világa. Hogy milyen az, ha a szemed helyett az összes többi érzékszerveddel kell látnod. Hogy milyen akadály lehet egy járda közepén hagyott kuka, hogy milyen nehéz tájékozódni ha nincs egy felismerhető fal, vagy bármi kartávolságnyira, ugyanakkor vásárolhatsz a zöldségesnél, mert nem fogod összetéveszteni a hagymát az almával, a narancsot a citrommal. Hogy otthon is figyelni kell, hogy ne hagyd kihúzva a széket, mert két perc múlva valaki felbotlik benne, hogy ne keverd fel a fűszeres dobozokat, mert a sónak vagy a cukornak nincs szaga, hogy attól, hogy nem látod, igenis fel tudod ismerni a szobrokat, ha megtapogatod és még sok-sok egyéb, amit ha lehetőséged van rá, menj el és tapasztald meg magad !
Toleranciát tanultam. Nem csak én. A tizennégyéves KinderKommandó is.
Rám fért. Mindenkire rá fér. Nem mintha eddig elgáncsoltam volna a gyengén látót, vagy felborítottam volna a kerekes székest, de bizony a pokolba kívántam az előttem le nem húzodó Matiz-kamionost. Talán kevesebb méreggel, több elfogadással lehetne élni, nem mindenki azért tart be, mert rosszindulatú undok dög. Lehet, hogy csak kezdő, hogy ritkán vezet és gyakorlatlan, hogy nem a legnagyobb tehetséggel megáldott Fittipaldi ül a volánnál és egész egyszerűen fogalma sincs, hogy mettől meddig ér a járgánya, hol a széle, hol foglalja a talpalatnyi földet az aszfalton.
Rohanunk. Folyton rohanunk. Meg kell felelni a munkában, utána otthon, szórakozni is szeretnénk, stb. Nem fogok eztán behúzott kézifékkel andalogni, de elgondolkodtam rajta, hogy mennyi türelem kell nekik az élethez. Amíg mi csípőből kikérdezzük a töri leckét, közben megkeverjük a rántást és halljuk, hogy végzett a mosógép, lehet teregetni, addig ők egyszerre egy dolgot csinálnak, sokkal jobban odafigyelve, megfontoltabban, mert nekik egy konyhapulton felejtett tökgyalu is balesetveszélyes lehet.
És ezzel együtt ők is szépen boldogulnak ! Nevelik a gyerekeket, ugyanúgy megfőzik a vacsorát, kiállításra járnak ( ha valahol tapintható kiállítást szerveznek ), tanulnak és szeretnek.
Beszélgettem egy kicsit a tárlatvezető lánnyal ( Noéminek hívják ), ő mindössze 24 éves, jogot tanul az egyetemen, jól beszél angolul ( szokott angolul is tárlatvezetni ), szerelmes, és minden egyebekben olyan mint bárki más látó ember. Csak ő sajnos nemlátónak született. ( Direkt nem használom a vak szót, valahogy pejoratívnak érzem, ugyanúgy mint a süketet. ) Azt mesélte, hogy nem szereti, ha iskolai csoportokat kell körbekalauzolnia, hogy előfordult felnőtt csoportokkal is hogy inkább cserélt egy kollégájával. Pedig érdemes volt a szavaira figyelni. Abban maradtunk, hogy sajnos nem tudunk az emberek fejébe agyat gyömöszölni. Azt mondta, hogy ő nem szeretné ha sajnálnák, vagy szánnák, csak fogadják el, hogy vele nem volt túl kegyes a természet. Hogy nem akarja, hogy bárkit érdekeljenek az ő problémái, hiszen mindenkinek megvannak a sajátjai. Nagyon szimpatikus embert ismertem meg a személyében és remélem, hogy még találkozom vele, hogy boldog lesz a párjával, hogy látó gyerekei születnek majd.
Félreértés ne essék, nem azt akartam mondani, hogy ne vinnyogjatok, vannak akiknek sokkal komolyabb problémáik vannak, mert mindenkinek a sajátja a legnagyobb gond vagy tragédia. De sok jó dolog van az életben, - jön a tavasz és motorozhatunk, vagy kinek mi, - ha többet gondolnánk a jóra és kevesebbet koncentrálnánk a rosszra, többet ülne mosoly az arcunkon és nem folyton a kifacsart citrom leve csillogna a szánk sarkában !
Jut még eszembe : a kiállítás a Népligetben van a Planetárium mellett, ha beírod a gúgli-ba megtalálod. Érdemes előre bejelentkezni a neten, mert nem biztos, hogy mindig van éppen szabad hely. Ja, a felnőtt egy 2ezer forint, diákigazolvánnyal csak 1ezer.
Ha tehetitek menjetek el !
Élményeket Pajtások ! ( Nem én lennék, ha ezt nem biggyesztettem volna ide ! )
<o></o>
Még éppcsak kinőve bakfis koromat gyakran jártam Zuglóban a Stefánia út környékén busszal. Gyakran egy buszon utaztam egy kedves párral, akiket én csak Babaarc és Mufurcka néven emlegettem magamban. Mert a lánynak igazi, gyönyörű, szinte tökéletes porcelánbaba arca volt ( ha picit kisminkeltem volna semmit nem különbözött volna Anyukám réges-régi porcelánfejű babájától ), a fiú pedig folyton morgott valamiért. Mindig a fiúnál volt a fehér bot. Hogy miért jegyeztem meg őket annyira ? Mert bár szoktam mondani, hogy nem érdekelnek az emberek, azért ez nem teljesen igaz. Ahol leszálltunk a buszról, néhány méterrel odébb már a járdán parkoltak az autók 45 fokban. Sok autó úgy, hogy tényleg éppen csak el lehetett araszolni a lökhárítók és a házfalak között. A srácnak volt egy szódás-szifonra simán ráduplázó szemüvege, de igazából a bottal látott szerintem. Ha találkoztunk, mindig köszöntem nekik, és segítettem átevickélniük az autók között, és átkísértem őket a zebrán. Elköszöntem és visszaballagtam ugyanazon a zebrán. A lány mindig köszönt a maga meglepő, kedves madárhangján, a fiú sosem. Mindig folytatta a mondókáját mintha én ott sem lennék, pedig a legtöbbször az ő karját fogtam meg, mert mindig ő ment az út felőli oldalon. Nem értettem miért haragszik a világra, vagy inkább a világgal együtt rám is, miért gondolja, hogy mindenki és minden rossz. Nem akartam a barátja lenni, nem akartam tőlük az ég-világon semmit, csak láttam, hogy a lánynak csúnya kék-zöld foltok virítanak a sípcsontján, a nagyon finom csontozatú, vézna kis lábán.
Évekkel később a Rákóczi úton vártam a zöldet egy zebránál, ahol egy idős, szintén fehér botos hölgy is várakozott. Köszönés, kérdés hogy segítsek-e átkelni, mire elkezdett csapkodni a botjával, hogy az ő pénztárcáját ugyan nem fogom ellopni. Közöltem, hogy rémes egy banya, kell a fenének a pénze, csak segíteni akartam, mert ott még nem volt hangos-gyalogos-lámpa, és egyébként zöld, ha akar, kezdjen el átbotorkálni de iziben.
Egyszóval megvolt a pozitív és a negatív élmény is. Bár a hisztit nem szenvedhetem, a valós problémákkal szemben nagyon is empatikus vagyok. Tegnap elmentünk családostul a Láthatatlan Kiállításra. Nem tudtam, de ott olvastam, hogy a külső információk 80%-át a látás útján szerezzük be ! 80 százalékát ! Amíg nem mész el, nem tudod, mert nem tudhatod, hogy ez igazából mit jelent !
Ott gyengén látó és nem látó emberek próbálják megmutatni neked, hogy az ő számukra milyen a világ. Hogy nem kell teljesen lárva módon élni, ha akarod, meg tudod oldani a problémákat. Hogy van olyan eszköz, aminek a segítségével nem kell leforráznod magad, ha megfőtt a tojás a lábosban és ki akarod halászni a forró vízből, hogy van hangos számítógép, hogy nem kell felemás zoknit hordanod, mert nem látod, hogy melyiknek milyen a színe, stb. És megmutatják milyen a sötétség világa. Hogy milyen az, ha a szemed helyett az összes többi érzékszerveddel kell látnod. Hogy milyen akadály lehet egy járda közepén hagyott kuka, hogy milyen nehéz tájékozódni ha nincs egy felismerhető fal, vagy bármi kartávolságnyira, ugyanakkor vásárolhatsz a zöldségesnél, mert nem fogod összetéveszteni a hagymát az almával, a narancsot a citrommal. Hogy otthon is figyelni kell, hogy ne hagyd kihúzva a széket, mert két perc múlva valaki felbotlik benne, hogy ne keverd fel a fűszeres dobozokat, mert a sónak vagy a cukornak nincs szaga, hogy attól, hogy nem látod, igenis fel tudod ismerni a szobrokat, ha megtapogatod és még sok-sok egyéb, amit ha lehetőséged van rá, menj el és tapasztald meg magad !
Toleranciát tanultam. Nem csak én. A tizennégyéves KinderKommandó is.
Rám fért. Mindenkire rá fér. Nem mintha eddig elgáncsoltam volna a gyengén látót, vagy felborítottam volna a kerekes székest, de bizony a pokolba kívántam az előttem le nem húzodó Matiz-kamionost. Talán kevesebb méreggel, több elfogadással lehetne élni, nem mindenki azért tart be, mert rosszindulatú undok dög. Lehet, hogy csak kezdő, hogy ritkán vezet és gyakorlatlan, hogy nem a legnagyobb tehetséggel megáldott Fittipaldi ül a volánnál és egész egyszerűen fogalma sincs, hogy mettől meddig ér a járgánya, hol a széle, hol foglalja a talpalatnyi földet az aszfalton.
Rohanunk. Folyton rohanunk. Meg kell felelni a munkában, utána otthon, szórakozni is szeretnénk, stb. Nem fogok eztán behúzott kézifékkel andalogni, de elgondolkodtam rajta, hogy mennyi türelem kell nekik az élethez. Amíg mi csípőből kikérdezzük a töri leckét, közben megkeverjük a rántást és halljuk, hogy végzett a mosógép, lehet teregetni, addig ők egyszerre egy dolgot csinálnak, sokkal jobban odafigyelve, megfontoltabban, mert nekik egy konyhapulton felejtett tökgyalu is balesetveszélyes lehet.
És ezzel együtt ők is szépen boldogulnak ! Nevelik a gyerekeket, ugyanúgy megfőzik a vacsorát, kiállításra járnak ( ha valahol tapintható kiállítást szerveznek ), tanulnak és szeretnek.
Beszélgettem egy kicsit a tárlatvezető lánnyal ( Noéminek hívják ), ő mindössze 24 éves, jogot tanul az egyetemen, jól beszél angolul ( szokott angolul is tárlatvezetni ), szerelmes, és minden egyebekben olyan mint bárki más látó ember. Csak ő sajnos nemlátónak született. ( Direkt nem használom a vak szót, valahogy pejoratívnak érzem, ugyanúgy mint a süketet. ) Azt mesélte, hogy nem szereti, ha iskolai csoportokat kell körbekalauzolnia, hogy előfordult felnőtt csoportokkal is hogy inkább cserélt egy kollégájával. Pedig érdemes volt a szavaira figyelni. Abban maradtunk, hogy sajnos nem tudunk az emberek fejébe agyat gyömöszölni. Azt mondta, hogy ő nem szeretné ha sajnálnák, vagy szánnák, csak fogadják el, hogy vele nem volt túl kegyes a természet. Hogy nem akarja, hogy bárkit érdekeljenek az ő problémái, hiszen mindenkinek megvannak a sajátjai. Nagyon szimpatikus embert ismertem meg a személyében és remélem, hogy még találkozom vele, hogy boldog lesz a párjával, hogy látó gyerekei születnek majd.
Félreértés ne essék, nem azt akartam mondani, hogy ne vinnyogjatok, vannak akiknek sokkal komolyabb problémáik vannak, mert mindenkinek a sajátja a legnagyobb gond vagy tragédia. De sok jó dolog van az életben, - jön a tavasz és motorozhatunk, vagy kinek mi, - ha többet gondolnánk a jóra és kevesebbet koncentrálnánk a rosszra, többet ülne mosoly az arcunkon és nem folyton a kifacsart citrom leve csillogna a szánk sarkában !
Jut még eszembe : a kiállítás a Népligetben van a Planetárium mellett, ha beírod a gúgli-ba megtalálod. Érdemes előre bejelentkezni a neten, mert nem biztos, hogy mindig van éppen szabad hely. Ja, a felnőtt egy 2ezer forint, diákigazolvánnyal csak 1ezer.
Ha tehetitek menjetek el !
Élményeket Pajtások ! ( Nem én lennék, ha ezt nem biggyesztettem volna ide ! )