Azt hiszem, nyitni kell nekem mostanában egy álomblogot, mert ennyi értelmetlen baromságot álmodni már művészet. Az elmúlt éjszaka például franciául álmodtam. Mielőtt valakiben felmerülne, hogy vajh mit is, el kell árulnom, hogy nem tudom; ugyanis nem értettem.
Egyelőre nem beszélek franciául. Hogy értsétek a teljes sztorit ott folytatom, ahol abbahagytam: a múltkor mint meséltem, Budapest legnagyobb nyelviskolája eléggé kiábrándított franciaügyben, ezért úgy döntöttem, profikhoz fordulok: jelentkeztem a Francia Intézetbe szintfelmérő vizsgára. Mivel nem akartam úgy járni, mint a múltkor, tudatosan ismételgettem a régi könyveket/füzeteket, de időhiányban csak az első könyv háromnegyedén sikerült átrágni magam, közérthetőbben: az alapok (állítás/tagadás) a közeljövő, és a szintfelmérőre utazva még átfutottam az egyszerű és az egy számmal bonyolultabb múltat, meg az összehasonlítást (jobb/rosszabb/pirosabb/drágább, értitek). Meg is érkeztem, gondolván hogy megint elém raknak majd egy tesztet tele bonyolult nyelvtani szerkezetekkel, szomorú is voltam előre, aztán egyszercsak nyílik az ajtó, belépek a terembe, ahol hirtelen kettesben maradok Mózessel (tényleg úgy nézett ki a figura, csak franciásabban) aki történetesen nem beszélt magyarul. Le is szeppentem, mert arra nem voltam felkészülve, hogy beszélgetnem kell, pláne nem franciákkal… De azt mondta, jól beszélek (amikor visszakérdedztem, hogy biztos-e benne, habozva azt mondta: legalábbis érthetően) de két szint között állok: választhatok tehát a könnyebb és a nehezebb között. Ám amikor kifejtettem, hogy legkésőbb májusra nekem nyelvvizsga kell, rögtön bepakolt a nehezebbe.
Eljött az első óra, ültünk néhányan félénken a terem előtt, megnyugtatott a tény, hogy mások pont olyan szerencsétlennek tűnnek, mint én. Újfent kinyílt az ajtó, és megint meg kellett lepődnöm: a tanár sem beszélt magyarul.* Ugye tanultam én négy évig a nyelvet, sőt, faktos is voltam, de azért a tanárunk csak magyar volt, hiányzott belőle az az érthetetlen csukott szájú francia akcentus, meg nyilván tanulósebességgel beszélt, szóval nem vagyok én ahhoz szokva, hogy franciák karattyoljanak felém. Így egyelőre úgy néznek ki az órák, hogy ülök ott másfél órán keresztül és kétségbeesetten koncentrálva igyekszem valamit felfogni a hallottakból.
Ezért nem értettem az álmomat.
Meg persze azért sem, mert nem normális franciául volt, hanem az agyam az ismert francia szavakat tette nyelvtanilag helyes, ám amúgy értelmetlen mondatokba. Ez például még reggel is a fejemben zúgott:
Je ne trois pas hier.
Nos ez egy tökéletes tagadó mondat, ugyanis a francia nyelvben a tagadás úgy néz ki, hogy az ige a ’ne’ és a ’pas’ szavak között helyezkedik el. A fenti mondatban mindössze az a kakukktojás, hogy a ’trois’ szó nem ige, hanem számnév, egészen konkrétan három. A mondat tehát azt jelenti, hogy ’én nem három tegnap’. Így, jelen időben.
Megszületett életem első visszatérő álma is, bár ez elég lassan tudatosult bennem: azt szoktam álmodni, hogy átrendezik a Sziklakórházat, nekem pedig vagy nem szólnak, vagy nem vezetnek körbe, mindenesetre eltévedek egy csoporttal. Néha csak hagyományos kiscsoporttal, máskor viszont álmomban ilyen Múzeumok éjszakája jellegű bulik vannak, amikor időre ki kéne érni, késésben vagyok, ráadásul egy csomó más csoport is van lenn, akikkel egymástól függünk, vagyis ha túl lassú vagyok, a következő csoport jön a nyakunkra, ha túl gyors, akkor az előzőt érem utol. Volt olyan, hogy olyan zsúfoltnak volt berendezve a kórház, amilyen valójában volt a második világháborúban és alig lehetett közlekedni a viaszfigurák között, de legutóbb például álmomban eladták a szellőztetőberendezést. Csak hogy értsétek a katasztrófát: felőlem gyakorlatilag bármit eladhatnának a gépészetről: az aggregátorokat, a hűtőberendezést, a fűtőrendszert, a gázolajtartályokat, nem hiányozna egyik sem. De a szellőztetőberendezést használjuk! (ellentétben a fentiekkel, ami a fűtőberendezés esetében például kifejezetten sajnálatos). Nemtávirat szerint ez az álom egyszerűen azt jelenti, hogy félek a változásoktól. Ebben mondjuk lehet némi igazság, ugyanis brit tudósok bebizonyították, hogy egy birgének átlagosan egy évre van szüksége, hogy egy változás okozta végső kétségbeesésből szép lassan megszeresse az új helyzetet. Így volt ez Sztálinvárossal és a főiskolával, utána egy év kellett visszaszokni Butapestre és megszeretni az egyetemet, majd újabb, de aztán rögtön véget is ért a hawaii, mert belecsöppentem egy nem túl szimpatikus munkahelybe és egy pláne nem szimpatikus levelezős képzésbe. Valószínűleg mire lediplomázom, azt is megszeretem.. vagy mégsem?
Stay tuned.
*Azóta sem tudok rájönni, hogy alapvetően magyar avagy francia a fazon, illetve hogy beszéli/érti-e a magyart, mert teljesen kevert jelzéseket ad.
Egyelőre nem beszélek franciául. Hogy értsétek a teljes sztorit ott folytatom, ahol abbahagytam: a múltkor mint meséltem, Budapest legnagyobb nyelviskolája eléggé kiábrándított franciaügyben, ezért úgy döntöttem, profikhoz fordulok: jelentkeztem a Francia Intézetbe szintfelmérő vizsgára. Mivel nem akartam úgy járni, mint a múltkor, tudatosan ismételgettem a régi könyveket/füzeteket, de időhiányban csak az első könyv háromnegyedén sikerült átrágni magam, közérthetőbben: az alapok (állítás/tagadás) a közeljövő, és a szintfelmérőre utazva még átfutottam az egyszerű és az egy számmal bonyolultabb múltat, meg az összehasonlítást (jobb/rosszabb/pirosabb/drágább, értitek). Meg is érkeztem, gondolván hogy megint elém raknak majd egy tesztet tele bonyolult nyelvtani szerkezetekkel, szomorú is voltam előre, aztán egyszercsak nyílik az ajtó, belépek a terembe, ahol hirtelen kettesben maradok Mózessel (tényleg úgy nézett ki a figura, csak franciásabban) aki történetesen nem beszélt magyarul. Le is szeppentem, mert arra nem voltam felkészülve, hogy beszélgetnem kell, pláne nem franciákkal… De azt mondta, jól beszélek (amikor visszakérdedztem, hogy biztos-e benne, habozva azt mondta: legalábbis érthetően) de két szint között állok: választhatok tehát a könnyebb és a nehezebb között. Ám amikor kifejtettem, hogy legkésőbb májusra nekem nyelvvizsga kell, rögtön bepakolt a nehezebbe.
Eljött az első óra, ültünk néhányan félénken a terem előtt, megnyugtatott a tény, hogy mások pont olyan szerencsétlennek tűnnek, mint én. Újfent kinyílt az ajtó, és megint meg kellett lepődnöm: a tanár sem beszélt magyarul.* Ugye tanultam én négy évig a nyelvet, sőt, faktos is voltam, de azért a tanárunk csak magyar volt, hiányzott belőle az az érthetetlen csukott szájú francia akcentus, meg nyilván tanulósebességgel beszélt, szóval nem vagyok én ahhoz szokva, hogy franciák karattyoljanak felém. Így egyelőre úgy néznek ki az órák, hogy ülök ott másfél órán keresztül és kétségbeesetten koncentrálva igyekszem valamit felfogni a hallottakból.
Ezért nem értettem az álmomat.
Meg persze azért sem, mert nem normális franciául volt, hanem az agyam az ismert francia szavakat tette nyelvtanilag helyes, ám amúgy értelmetlen mondatokba. Ez például még reggel is a fejemben zúgott:
Je ne trois pas hier.
Nos ez egy tökéletes tagadó mondat, ugyanis a francia nyelvben a tagadás úgy néz ki, hogy az ige a ’ne’ és a ’pas’ szavak között helyezkedik el. A fenti mondatban mindössze az a kakukktojás, hogy a ’trois’ szó nem ige, hanem számnév, egészen konkrétan három. A mondat tehát azt jelenti, hogy ’én nem három tegnap’. Így, jelen időben.
Megszületett életem első visszatérő álma is, bár ez elég lassan tudatosult bennem: azt szoktam álmodni, hogy átrendezik a Sziklakórházat, nekem pedig vagy nem szólnak, vagy nem vezetnek körbe, mindenesetre eltévedek egy csoporttal. Néha csak hagyományos kiscsoporttal, máskor viszont álmomban ilyen Múzeumok éjszakája jellegű bulik vannak, amikor időre ki kéne érni, késésben vagyok, ráadásul egy csomó más csoport is van lenn, akikkel egymástól függünk, vagyis ha túl lassú vagyok, a következő csoport jön a nyakunkra, ha túl gyors, akkor az előzőt érem utol. Volt olyan, hogy olyan zsúfoltnak volt berendezve a kórház, amilyen valójában volt a második világháborúban és alig lehetett közlekedni a viaszfigurák között, de legutóbb például álmomban eladták a szellőztetőberendezést. Csak hogy értsétek a katasztrófát: felőlem gyakorlatilag bármit eladhatnának a gépészetről: az aggregátorokat, a hűtőberendezést, a fűtőrendszert, a gázolajtartályokat, nem hiányozna egyik sem. De a szellőztetőberendezést használjuk! (ellentétben a fentiekkel, ami a fűtőberendezés esetében például kifejezetten sajnálatos). Nemtávirat szerint ez az álom egyszerűen azt jelenti, hogy félek a változásoktól. Ebben mondjuk lehet némi igazság, ugyanis brit tudósok bebizonyították, hogy egy birgének átlagosan egy évre van szüksége, hogy egy változás okozta végső kétségbeesésből szép lassan megszeresse az új helyzetet. Így volt ez Sztálinvárossal és a főiskolával, utána egy év kellett visszaszokni Butapestre és megszeretni az egyetemet, majd újabb, de aztán rögtön véget is ért a hawaii, mert belecsöppentem egy nem túl szimpatikus munkahelybe és egy pláne nem szimpatikus levelezős képzésbe. Valószínűleg mire lediplomázom, azt is megszeretem.. vagy mégsem?
Stay tuned.
*Azóta sem tudok rájönni, hogy alapvetően magyar avagy francia a fazon, illetve hogy beszéli/érti-e a magyart, mert teljesen kevert jelzéseket ad.
