Szűkebb környezetemben - is - egyre inkább tapasztalom azt, hogy az emberek szinte menetrendszerűen, és a legkülönbözőbb módszerekkel – ki hátulról szervezve, ki fésztufész - próbálják az ellenkező nemű felhozatalt a delikvens orra elé terelni, hogy: na válassz, elvégre kell Neked valaki már végre!<o></o>
Ezzel azt érik el, hogy az illető előbb, vagy utóbb, de kiakad a rajta lévő baráti, vagy rosszabb esetben családi nyomástól, hogy márpedig neki igenis kötelező párt találni, mert a szülők babázni szeretnének, a nagyszülők unokázni, a barátok meg mittomén… talán lagziba menni. <o></o>
Ok, ez nagyon sarkos volt, valószínűleg a segítő szándék vezérli Őket alapból, de a sokadik ilyen eset után felmerül emberünkben, hogy mire fel ez nagy felhajtás, mit erőltetik?<o></o>
Amikor nem mehet el az ember úgy egy családi mítingre, hogy ne kérdezné meg a legtávolabbi rokon is, hogy ugyan mikor várható esküvő?<o></o>
Amikor nem mehet el úgy az ember egy baráti társaságba, hogy ne legyen „véletlenül” egy-két szingli, aki a többiek szerint „potenciális jelölt” lehet. De mire is? <o></o>
Értem én, amikor jószándékkal nekiállnak az emberek kerítősdit játszani, de ne mindenáron, és ne bárkit-bárkivel… mert így több ember is keserű szájízzel gondol arra, hogy Ő már ennyire el van késve, hogy mindenki neki vadászik párt…<o></o>
Igen, valóban rossz egyedül, de nem kell ezt azzal tetézni, hogy sajnálkozó pillantást vetnek az emberre, majd különböző módszerekkel megpróbálják boldog-boldogtalannak összeboronálni… aztán az illető vagy megadja magát, vagy nem.<o></o>
Érdemes a társadalom, a család, és a barátok nyomása miatt rágörcsölni a párkeresésre?<o></o>
Érdemes elsősorban ezért belemenni egy olyan kapcsolatba, ami nem tesz boldoggá, csakhogy a család arcán mosoly derengjen fel, hogy na, végre, jöhet az esküvő…<o></o>
Sokan bevállalják ezt… megfelelni a családnak, esetleg idő előtt szorosabbra fűzni a kapcsolatot, vagy az alapján választani, hogy elég pedigrés legyen a jelölt a családnak, vagy dobni egy olyan társat, aki nem felel meg a „családi előírásoknak” teljesen.<o></o>
Senki nem kevesebb attól, mert nincs párja. Nem kell azon sopánkodni, hogy már elég sok nő nem szül gyereket fiatalon, vagy egyáltalán… nem kell azért savanyú arcot vágni, mert valakinek nem sikerül a „csoda”, és még nem találta meg a párját. Attól nem lesz kevesebb…
A kedvencem az, amikor azzal jönnek, hogy ilyen korban már… miért? Ez kortól függ? Van egy korhatár, amikor már kötelező párkapcsolatban élni, függetlenül annak minőségétől? Mert néha így állítják be a dolgot… mindegy, csak legyen valakid, mert ilyenkor már illik…<o></o>
Véleményem szerint inkább éljen az ember egyedül ki hosszabb, ki rövidebb ideig, olyan is akad, aki örökre, minthogy éljen egy már alapból rosszul működő kapcsolatban csak azért, hogy legyen valakije…<o></o>
Különböző okok miatt nem jönnek létre párkapcsolatok. Van aki nem akar, van aki nem találja, van aki egyéb okok miatt nem tud/akar párkapcsolatot kialakítani. Az agydokik órák hosszat tudják ezt a problémát elemezni, és a legkülönbözőbb gyökerekig képesek visszavezetni.<o></o>
Tény, nagyon rossz tud lenni a magány… de még rosszabb az a kapcsolat, ami egy csapdával ér fel, melyből nincs kiút – akár anyagiak, akár félelem miatt - , és mindkét felet, valamint előbb-utóbb a járulékos elemeket – barátok, rokonok – is boldogtalanná teszi…. Mindez azért, mert valamely fél anno meg akart felelni valakinek…<o></o>
Pl. amikor a szülők erőltetik a fiatal párnál, hogy mikor lesz már unoka… és amikor ott az unoka végre, amire vágytak, akkor felé sem néznek… vagy a lányzó, amikor addig erőlteti az esküvőt, amíg az meg nem történik, de utána csak egyre boldogtalanabb lesz… a megfelelési kényszer boldogtalanságot szült. <o></o>
És így kialakulnak a látszatkapcsolatok… kívülről minden jónak néz ki, de ha belelátsz, már más a helyzet… és ez nem jó… nagyon nem.<o></o>
Mérlegelni kell, hogy az ember valóban párt akar-e, valóban azt a párt akarja-e… mindenáron. Mert illik… mert másnak is van… mert ne legyen egyedül.<o></o>
Ezzel azt érik el, hogy az illető előbb, vagy utóbb, de kiakad a rajta lévő baráti, vagy rosszabb esetben családi nyomástól, hogy márpedig neki igenis kötelező párt találni, mert a szülők babázni szeretnének, a nagyszülők unokázni, a barátok meg mittomén… talán lagziba menni. <o></o>
Ok, ez nagyon sarkos volt, valószínűleg a segítő szándék vezérli Őket alapból, de a sokadik ilyen eset után felmerül emberünkben, hogy mire fel ez nagy felhajtás, mit erőltetik?<o></o>
Amikor nem mehet el az ember úgy egy családi mítingre, hogy ne kérdezné meg a legtávolabbi rokon is, hogy ugyan mikor várható esküvő?<o></o>
Amikor nem mehet el úgy az ember egy baráti társaságba, hogy ne legyen „véletlenül” egy-két szingli, aki a többiek szerint „potenciális jelölt” lehet. De mire is? <o></o>
Értem én, amikor jószándékkal nekiállnak az emberek kerítősdit játszani, de ne mindenáron, és ne bárkit-bárkivel… mert így több ember is keserű szájízzel gondol arra, hogy Ő már ennyire el van késve, hogy mindenki neki vadászik párt…<o></o>
Igen, valóban rossz egyedül, de nem kell ezt azzal tetézni, hogy sajnálkozó pillantást vetnek az emberre, majd különböző módszerekkel megpróbálják boldog-boldogtalannak összeboronálni… aztán az illető vagy megadja magát, vagy nem.<o></o>
Érdemes a társadalom, a család, és a barátok nyomása miatt rágörcsölni a párkeresésre?<o></o>
Érdemes elsősorban ezért belemenni egy olyan kapcsolatba, ami nem tesz boldoggá, csakhogy a család arcán mosoly derengjen fel, hogy na, végre, jöhet az esküvő…<o></o>
Sokan bevállalják ezt… megfelelni a családnak, esetleg idő előtt szorosabbra fűzni a kapcsolatot, vagy az alapján választani, hogy elég pedigrés legyen a jelölt a családnak, vagy dobni egy olyan társat, aki nem felel meg a „családi előírásoknak” teljesen.<o></o>
Senki nem kevesebb attól, mert nincs párja. Nem kell azon sopánkodni, hogy már elég sok nő nem szül gyereket fiatalon, vagy egyáltalán… nem kell azért savanyú arcot vágni, mert valakinek nem sikerül a „csoda”, és még nem találta meg a párját. Attól nem lesz kevesebb…
A kedvencem az, amikor azzal jönnek, hogy ilyen korban már… miért? Ez kortól függ? Van egy korhatár, amikor már kötelező párkapcsolatban élni, függetlenül annak minőségétől? Mert néha így állítják be a dolgot… mindegy, csak legyen valakid, mert ilyenkor már illik…<o></o>
Véleményem szerint inkább éljen az ember egyedül ki hosszabb, ki rövidebb ideig, olyan is akad, aki örökre, minthogy éljen egy már alapból rosszul működő kapcsolatban csak azért, hogy legyen valakije…<o></o>
Különböző okok miatt nem jönnek létre párkapcsolatok. Van aki nem akar, van aki nem találja, van aki egyéb okok miatt nem tud/akar párkapcsolatot kialakítani. Az agydokik órák hosszat tudják ezt a problémát elemezni, és a legkülönbözőbb gyökerekig képesek visszavezetni.<o></o>
Tény, nagyon rossz tud lenni a magány… de még rosszabb az a kapcsolat, ami egy csapdával ér fel, melyből nincs kiút – akár anyagiak, akár félelem miatt - , és mindkét felet, valamint előbb-utóbb a járulékos elemeket – barátok, rokonok – is boldogtalanná teszi…. Mindez azért, mert valamely fél anno meg akart felelni valakinek…<o></o>
Pl. amikor a szülők erőltetik a fiatal párnál, hogy mikor lesz már unoka… és amikor ott az unoka végre, amire vágytak, akkor felé sem néznek… vagy a lányzó, amikor addig erőlteti az esküvőt, amíg az meg nem történik, de utána csak egyre boldogtalanabb lesz… a megfelelési kényszer boldogtalanságot szült. <o></o>
És így kialakulnak a látszatkapcsolatok… kívülről minden jónak néz ki, de ha belelátsz, már más a helyzet… és ez nem jó… nagyon nem.<o></o>
Mérlegelni kell, hogy az ember valóban párt akar-e, valóban azt a párt akarja-e… mindenáron. Mert illik… mert másnak is van… mert ne legyen egyedül.<o></o>
