Amikor már árad a szar újra, az ember akaratlanul is felteszi a kérdést, hogy mi jöhet még?<o></o> Na, amikor ez így eszembe jut, már akkor tudom a választ: bármi.
Ma 11-re kellett volna mennem elsősegélynyújtó oktatásra – ez majd egy másik blog lesz - , de amennyire szét vagyok csúszva, 11 helyett fél 9-re mentem, ennek örömére Kőbányán sétálgattam röpke 2,5 órát… és akkor jött a telefonhívás, hogy nagypapám visszaköltözött a nőjéhez. Hogy ez miért sokkolt? Leírom az előzményeket.<o></o>
Én a szüleimmel, és a nagyszüleimmel – anyai részről – laktam, egész 1999-ig, amikor nagymamám csontrákban meghalt. Ő nagyon nehéz ember volt, sok csatát vívtunk vele, szétszekálta az egész családot, de nagyon-nagyon szeretett minket, és mi is Őt. Tudni kell továbbá, hogy nekem a nagypapám a mindenem.<o></o>
Nos, a nagyi halála után békésen éldegéltünk, mígnem nagypapám baráti köre elhatározta, hogy márpedig Ő 69 évesen nem maradhat egyedül, ergo kell neki egy nő. Nosza, számba vették az összes szóba jöhető menyecskét, és a kb. 13 évvel fiatalabb vecsési özvegyasszonyra - továbbiakban Banya - esett a választásuk.<o></o>
A 2 idős ember találkozgatott, barátkozgatott, ismerkedett, mígnem nagypapám elkezdett ki-kimaradozni. Aztán ugyan megígérte, hogy a kapcsolata nem okoz változást a családban, mégiscsak odaköltözött a Banyához, majd templomi esküvőt is tartottak. <o></o>
Én már első látásra nem szimpatizáltam a Banyával, de gondoltam a családi béke, és a nagypapám boldogsága kedvéért ezúttal kivételesen befogom a számat, kussolok, és tűrök. El-eljárogattam a családi mítingekre, nem voltak kicsi, mert a Banya népes családdal bírt, pár unoka is létezett már, így az ilyen összeröffenéseknél volt, hogy 30-an ültük körbe az asztalt.<o></o>
Tel-múlt az idő, nagypapám öregedett, kezdett betegeskedni, sokat volt korházban, ezerféle nyűgje volt, amelyekre nyűgönként ezer gyógyszert kap, majd újabb ezret azok mellékhatásaira, és így tovább. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a Banya, mint nyugdíjas fogászati asszisztens, jólértesült az összes betegséggel kapcsolatban, így elkezdte paráztatni a népet, hogy szegény papa így beteg, meg úgy beteg, meg rángatta ilyen dokihoz, olyan dokihoz, ezért, meg azért, stb. <o></o>
Ennyi fehér köpenyestől már egy makkegészséges ember is hamar megbetegedne, nemhogy egy öregkori nyűgöket nyőgő idős figura. Engem már attól levert a víz, amikor megláttam a méter magas kupacot, amely beutalók tömkelegét tartalmazta.<o></o>
Közben nagyapám élte a kis nyüzsgős életét, felvette a kapcsolatot régi osztálytársaival, utazgattak mindenfelé, és miután autómániás, és megteheti, mert szép a nyugdíja – mérnök ember - , elég gyakran – átlag 3-4 évente – váltogatta az autóit, és az összeset imádta.<o></o>
A legutolsó választása kb. 2-2,5 évvel ezelőtt egy vadiúj Toyota Yaris volt. Na ez az autó neki a mindene, és Ő nagyon faszán kitalálta, és végrendeletbe foglalta, hogy az Ő – remélhetőleg minél távolabbi – halála után az autót én fogom örökölni. Persze mondtam neki, hogy köszi, ilyen áron nem kell. Persze a Banyának már ez csípte a szemét, és nem mulasztotta el megjegyezni, ha kapcsolódott a témához, hogy én biztos az autóra pályázom… na ekkortájt már kezdett bennem gyülemleni az epe, hogy majd egyszer jól leüvöltöm a fejét.<o></o>
Közben kibékítettem a családot a közel 20 éve elveszett unokatesómmal – az édes jó anyjának köszönhetjük a távolságot, mert remekül ellenünk hangolta a nagybátyámtól való válása miatt - , így nagypapám gyakorolhatta dédnagypapai kötelességeit, mert ugye én nem tudtam még bevillantani egy gyerkőcöt. Persze a Banya sose hagyta ki, hogy ne rúgjon belém egy-egy dédunokáról, illetve nálam a hiányáról szóló megjegyzéssel… ja, mindezt úgy, hogy amikor 2005-ben megkeresztelkedtem, akkor Őt választottam keresztanyámnak, mert szűkebb ismeretségi körömben Ő volt az egyetlen, aki képben volt legalább abban, hogy mit kell csinálni egy templomban. <o></o>
Az utóbbi időben a Banya kezdett nagypapám idegeire menni az állandó szekálással… mert szte Ő már ne vezessen, mert beteg, öreg, nem tud vezetni, stb. Holott nem vezet rosszabbul most 79 évesen, mint a nagy átlag, csupáncsak azért dudálják le, mert most is, ahogy világéletében betartja a sebességkorlátozásokat, tehát ahol 50, ott 50-nel megy. Papa nyelt, nyelt, aztán egy idő után emlegette, hogy haza fog költözni hozzánk, mert már nem bírja… a Banya közben meg egyre férgebb lett, míg végül csúnya átokszórás lett a vége.<o></o>
Mindez persze az autó miatt. Vecsésen laknak, és egyre több betörés volt a környéken és nagyapám megjegyezte, hogy félti az autót, erre a banya, aki amúgyis háklis erre az autó témára, elkezdett üvölteni, hogy mintha kispesten, azaz Nálunk nem lehetne baja, és kívánja neki, hogy igenis érje baj az autót, meg legyen baj a családban, különösen az unokájával, aki úgyis az autóra pályázik, és legyek átkozott. Kívánta mindezt a keresztanyám…<o></o>
Így hát múlt hét szombaton arra ébredtem, hogy anyám szól, segítsek nagypapámnak pár cuccot behordani az autóból… namármost a pár cucc, az a Banyánál lévő cuccainak 70%-a volt, a maradék 30%-ot másnap hozta el. Hazaköltözött. Már mondta is, hogy majd kimegyünk Bécsbe sétálni, meg még még ezer helyre, stb. Tök jó volt, hogy újra itthon volt, egyből nem is volt semmi baja, nyoma sem látszott rajta semmi öregkori nyavalyának. Olyan volt minden, mint régen.<o></o>
Hétfőn bevonult a szokásos kórházi tartózkodására, majd elkezdték látogatni a Banyával közös barátai, és mint kiderült, agitálták, hogy költözzön vissza hozzá, merthogy mégiscsak… <o></o>
És ma hazahozták anyuék a kórházból, erre nagypapám elkezd összecuccolni, és mondja, hogy hát Ő akkor most hazaköltözik… anyámék tágra nyílt szemmel álltak, és néztek.<o></o>
Én meg csak ledöbbentem… lehet én vagyok rosszul összerakva, de ez nekem nem menne…. Elég sokat tűrök, de ha egyszer valaki úgy istenigazából fellövi az agyvizem a kozmoszba, azzal nem tudok már úgy viselkedni, ahogy előtte… Nagyon-nagyon sokat tudok eltűrni, akár megaláztatást is, de néha nagyon kis dolog kell ahhoz, hogy borítsam az asztalt. Az az igazi utolsó csepp… és tök mindegy, hogy az illetővel előtte milyen volt a viszonyom, tök mindegy, hogy milyen szerepet visz az életemben… <o></o>
De ez mindennel így van… pl. ha egyszer megutálom valamiért a munkámat – mint most - , soha többet nem tudom úgy végezni, mint előtte… már nem érdekel, hogy jól végzem-e el… és soha többet nem akarom ezt csinálni.<o></o>
Ugyanez van az emberekkel is… lehet engem bántani, el is tűröm… bárkitől… bármeddig… de ha egyszer betelik a pohár, akkor ott vége van… és onnantól kezdve az illető számomra egy nulla, egy senki, és ezt nagyon durván tudom éreztetni is. Persze lehet, hogy ez az illetőt nem érdekli, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagy átlag azt viseli a legnehezebben, ha plexinek nézik… főleg egy olyan, aki anno közel állt hozzá valamilyen szinten. Bántó, és fájó tud lenni, tudom… és volt, aki több év után keresett meg, hogy sajnálja, és hogy ez neki tök szarul esett, de megérti miért viselkedtem így… nem azért, mert ekkora spíler vagyok, hogy csak velem lehet barátkozni, hanem mert neki ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértsen valamit. <o></o>
Talán ezért is változnak az emberek körülöttem, és morzsolódnak le azok, akik túlságosan sokat rúgtam belém, mert elérték azt a szintet, amikor azt mondom, elég… és vagy nem keressük egymást, vagy csúnyán összeveszünk, de a kapcsolat megszakad. Lehet később újra kapcsolatba kerülünk, de sose lesz olyan, mint rég… ahogy mondják: <o></o>
A barátság egy aranyfonál, <o></o>
mely ha egyszer megszakad, <o></o>
össze lehet ugyan kötni, <o></o>
de a csomó megmarad.<o></o>
(Jelzem, részemről ezt nem csak a barátságra vonatkoztatnám.)<o></o>
Amikor a templomban arról van szó, hogy megbocsátás, meg ha megdobnak kővel, akkor kenyérrel kell visszadobni, akkor mindig elkezdek feszengeni, mert esküszöm, hogy próbáltam… de nem sikerült. Nem tudok jófejkedni azzal, aki a lelkembe gázolt… ez nem az a világ. Nekem a megbocsátáshoz is sok időnek kell eltelnie, pedig nekem is rosszul esik, ha haragszanak rám. Mindenki mást enged meg a tűréshatára… az enyémet lehet feszegetni… én is feszegetem másokét… de nem érdemes.<o></o>
Visszatérve az eredeti sztorira, a Banya elérte azt, hogy közöltem anyámmal, hogy amikor én itthon vagyok, be nem teheti a lábát a lakásba, nem érdekel, hogy ez karácsonykor van, vagy mittomén mikor. Nem óhajtok egy légtérben tartózkodni vele, így ha más megoldás nincs, addig elmegyek kutyát sétáltatni, vagy valami, amíg Ő itt van… ha egyáltalán lesz olyan vastag bőr az arcán, hogy átjön ide, amikor papa is jön. Mi sose szóltunk bele abba, hogy papa kit választott magának társat, az Ő élete, Ő éli úgy, ahogy szeretné. Nem voltam se féltékeny, se irigy, mert attól még Ő az én nagypapám marad, és én meg az Ő unokája maradok. Ezért is tartottam inkorrekt, és gusztustalan dolognak, hogy a Banya ráuszította a barátokat, meg még passz, hogy kiket, hogy kezdjék el fűzni, hogy költözzön vissza hozzá… én ezt sose tettem volna… nem a magamfajtának áll a világ, na.<o></o>
Mindenesetre részemről nem most jött el a megbocsátás ideje… egyszer talán majd… talán amikor minden rendben jön körülöttem, kevésbé fog ez a dolog – is – fájni.<o></o>
Ma 11-re kellett volna mennem elsősegélynyújtó oktatásra – ez majd egy másik blog lesz - , de amennyire szét vagyok csúszva, 11 helyett fél 9-re mentem, ennek örömére Kőbányán sétálgattam röpke 2,5 órát… és akkor jött a telefonhívás, hogy nagypapám visszaköltözött a nőjéhez. Hogy ez miért sokkolt? Leírom az előzményeket.<o></o>
Én a szüleimmel, és a nagyszüleimmel – anyai részről – laktam, egész 1999-ig, amikor nagymamám csontrákban meghalt. Ő nagyon nehéz ember volt, sok csatát vívtunk vele, szétszekálta az egész családot, de nagyon-nagyon szeretett minket, és mi is Őt. Tudni kell továbbá, hogy nekem a nagypapám a mindenem.<o></o>
Nos, a nagyi halála után békésen éldegéltünk, mígnem nagypapám baráti köre elhatározta, hogy márpedig Ő 69 évesen nem maradhat egyedül, ergo kell neki egy nő. Nosza, számba vették az összes szóba jöhető menyecskét, és a kb. 13 évvel fiatalabb vecsési özvegyasszonyra - továbbiakban Banya - esett a választásuk.<o></o>
A 2 idős ember találkozgatott, barátkozgatott, ismerkedett, mígnem nagypapám elkezdett ki-kimaradozni. Aztán ugyan megígérte, hogy a kapcsolata nem okoz változást a családban, mégiscsak odaköltözött a Banyához, majd templomi esküvőt is tartottak. <o></o>
Én már első látásra nem szimpatizáltam a Banyával, de gondoltam a családi béke, és a nagypapám boldogsága kedvéért ezúttal kivételesen befogom a számat, kussolok, és tűrök. El-eljárogattam a családi mítingekre, nem voltak kicsi, mert a Banya népes családdal bírt, pár unoka is létezett már, így az ilyen összeröffenéseknél volt, hogy 30-an ültük körbe az asztalt.<o></o>
Tel-múlt az idő, nagypapám öregedett, kezdett betegeskedni, sokat volt korházban, ezerféle nyűgje volt, amelyekre nyűgönként ezer gyógyszert kap, majd újabb ezret azok mellékhatásaira, és így tovább. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a Banya, mint nyugdíjas fogászati asszisztens, jólértesült az összes betegséggel kapcsolatban, így elkezdte paráztatni a népet, hogy szegény papa így beteg, meg úgy beteg, meg rángatta ilyen dokihoz, olyan dokihoz, ezért, meg azért, stb. <o></o>
Ennyi fehér köpenyestől már egy makkegészséges ember is hamar megbetegedne, nemhogy egy öregkori nyűgöket nyőgő idős figura. Engem már attól levert a víz, amikor megláttam a méter magas kupacot, amely beutalók tömkelegét tartalmazta.<o></o>
Közben nagyapám élte a kis nyüzsgős életét, felvette a kapcsolatot régi osztálytársaival, utazgattak mindenfelé, és miután autómániás, és megteheti, mert szép a nyugdíja – mérnök ember - , elég gyakran – átlag 3-4 évente – váltogatta az autóit, és az összeset imádta.<o></o>
A legutolsó választása kb. 2-2,5 évvel ezelőtt egy vadiúj Toyota Yaris volt. Na ez az autó neki a mindene, és Ő nagyon faszán kitalálta, és végrendeletbe foglalta, hogy az Ő – remélhetőleg minél távolabbi – halála után az autót én fogom örökölni. Persze mondtam neki, hogy köszi, ilyen áron nem kell. Persze a Banyának már ez csípte a szemét, és nem mulasztotta el megjegyezni, ha kapcsolódott a témához, hogy én biztos az autóra pályázom… na ekkortájt már kezdett bennem gyülemleni az epe, hogy majd egyszer jól leüvöltöm a fejét.<o></o>
Közben kibékítettem a családot a közel 20 éve elveszett unokatesómmal – az édes jó anyjának köszönhetjük a távolságot, mert remekül ellenünk hangolta a nagybátyámtól való válása miatt - , így nagypapám gyakorolhatta dédnagypapai kötelességeit, mert ugye én nem tudtam még bevillantani egy gyerkőcöt. Persze a Banya sose hagyta ki, hogy ne rúgjon belém egy-egy dédunokáról, illetve nálam a hiányáról szóló megjegyzéssel… ja, mindezt úgy, hogy amikor 2005-ben megkeresztelkedtem, akkor Őt választottam keresztanyámnak, mert szűkebb ismeretségi körömben Ő volt az egyetlen, aki képben volt legalább abban, hogy mit kell csinálni egy templomban. <o></o>
Az utóbbi időben a Banya kezdett nagypapám idegeire menni az állandó szekálással… mert szte Ő már ne vezessen, mert beteg, öreg, nem tud vezetni, stb. Holott nem vezet rosszabbul most 79 évesen, mint a nagy átlag, csupáncsak azért dudálják le, mert most is, ahogy világéletében betartja a sebességkorlátozásokat, tehát ahol 50, ott 50-nel megy. Papa nyelt, nyelt, aztán egy idő után emlegette, hogy haza fog költözni hozzánk, mert már nem bírja… a Banya közben meg egyre férgebb lett, míg végül csúnya átokszórás lett a vége.<o></o>
Mindez persze az autó miatt. Vecsésen laknak, és egyre több betörés volt a környéken és nagyapám megjegyezte, hogy félti az autót, erre a banya, aki amúgyis háklis erre az autó témára, elkezdett üvölteni, hogy mintha kispesten, azaz Nálunk nem lehetne baja, és kívánja neki, hogy igenis érje baj az autót, meg legyen baj a családban, különösen az unokájával, aki úgyis az autóra pályázik, és legyek átkozott. Kívánta mindezt a keresztanyám…<o></o>
Így hát múlt hét szombaton arra ébredtem, hogy anyám szól, segítsek nagypapámnak pár cuccot behordani az autóból… namármost a pár cucc, az a Banyánál lévő cuccainak 70%-a volt, a maradék 30%-ot másnap hozta el. Hazaköltözött. Már mondta is, hogy majd kimegyünk Bécsbe sétálni, meg még még ezer helyre, stb. Tök jó volt, hogy újra itthon volt, egyből nem is volt semmi baja, nyoma sem látszott rajta semmi öregkori nyavalyának. Olyan volt minden, mint régen.<o></o>
Hétfőn bevonult a szokásos kórházi tartózkodására, majd elkezdték látogatni a Banyával közös barátai, és mint kiderült, agitálták, hogy költözzön vissza hozzá, merthogy mégiscsak… <o></o>
És ma hazahozták anyuék a kórházból, erre nagypapám elkezd összecuccolni, és mondja, hogy hát Ő akkor most hazaköltözik… anyámék tágra nyílt szemmel álltak, és néztek.<o></o>
Én meg csak ledöbbentem… lehet én vagyok rosszul összerakva, de ez nekem nem menne…. Elég sokat tűrök, de ha egyszer valaki úgy istenigazából fellövi az agyvizem a kozmoszba, azzal nem tudok már úgy viselkedni, ahogy előtte… Nagyon-nagyon sokat tudok eltűrni, akár megaláztatást is, de néha nagyon kis dolog kell ahhoz, hogy borítsam az asztalt. Az az igazi utolsó csepp… és tök mindegy, hogy az illetővel előtte milyen volt a viszonyom, tök mindegy, hogy milyen szerepet visz az életemben… <o></o>
De ez mindennel így van… pl. ha egyszer megutálom valamiért a munkámat – mint most - , soha többet nem tudom úgy végezni, mint előtte… már nem érdekel, hogy jól végzem-e el… és soha többet nem akarom ezt csinálni.<o></o>
Ugyanez van az emberekkel is… lehet engem bántani, el is tűröm… bárkitől… bármeddig… de ha egyszer betelik a pohár, akkor ott vége van… és onnantól kezdve az illető számomra egy nulla, egy senki, és ezt nagyon durván tudom éreztetni is. Persze lehet, hogy ez az illetőt nem érdekli, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagy átlag azt viseli a legnehezebben, ha plexinek nézik… főleg egy olyan, aki anno közel állt hozzá valamilyen szinten. Bántó, és fájó tud lenni, tudom… és volt, aki több év után keresett meg, hogy sajnálja, és hogy ez neki tök szarul esett, de megérti miért viselkedtem így… nem azért, mert ekkora spíler vagyok, hogy csak velem lehet barátkozni, hanem mert neki ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértsen valamit. <o></o>
Talán ezért is változnak az emberek körülöttem, és morzsolódnak le azok, akik túlságosan sokat rúgtam belém, mert elérték azt a szintet, amikor azt mondom, elég… és vagy nem keressük egymást, vagy csúnyán összeveszünk, de a kapcsolat megszakad. Lehet később újra kapcsolatba kerülünk, de sose lesz olyan, mint rég… ahogy mondják: <o></o>
A barátság egy aranyfonál, <o></o>
mely ha egyszer megszakad, <o></o>
össze lehet ugyan kötni, <o></o>
de a csomó megmarad.<o></o>
(Jelzem, részemről ezt nem csak a barátságra vonatkoztatnám.)<o></o>
Amikor a templomban arról van szó, hogy megbocsátás, meg ha megdobnak kővel, akkor kenyérrel kell visszadobni, akkor mindig elkezdek feszengeni, mert esküszöm, hogy próbáltam… de nem sikerült. Nem tudok jófejkedni azzal, aki a lelkembe gázolt… ez nem az a világ. Nekem a megbocsátáshoz is sok időnek kell eltelnie, pedig nekem is rosszul esik, ha haragszanak rám. Mindenki mást enged meg a tűréshatára… az enyémet lehet feszegetni… én is feszegetem másokét… de nem érdemes.<o></o>
Visszatérve az eredeti sztorira, a Banya elérte azt, hogy közöltem anyámmal, hogy amikor én itthon vagyok, be nem teheti a lábát a lakásba, nem érdekel, hogy ez karácsonykor van, vagy mittomén mikor. Nem óhajtok egy légtérben tartózkodni vele, így ha más megoldás nincs, addig elmegyek kutyát sétáltatni, vagy valami, amíg Ő itt van… ha egyáltalán lesz olyan vastag bőr az arcán, hogy átjön ide, amikor papa is jön. Mi sose szóltunk bele abba, hogy papa kit választott magának társat, az Ő élete, Ő éli úgy, ahogy szeretné. Nem voltam se féltékeny, se irigy, mert attól még Ő az én nagypapám marad, és én meg az Ő unokája maradok. Ezért is tartottam inkorrekt, és gusztustalan dolognak, hogy a Banya ráuszította a barátokat, meg még passz, hogy kiket, hogy kezdjék el fűzni, hogy költözzön vissza hozzá… én ezt sose tettem volna… nem a magamfajtának áll a világ, na.<o></o>
Mindenesetre részemről nem most jött el a megbocsátás ideje… egyszer talán majd… talán amikor minden rendben jön körülöttem, kevésbé fog ez a dolog – is – fájni.<o></o>
