Szeretni Önmagunkat. Igen, nagybetűvel írtam, mint az angolok az én-t: I.
Nehéz. Békébe lenni önmagunkkal, tisztelni Önmagunkat. És nem ártani önmagunknak szimpla érzelmi éretlenségből. Tudni, hogy mikor meddig mehet el a másik, tudni, hogy mi meddig mehetünk el, és mikor /miért/mit áldozunk fel - önmagunkból.
Jogilag 18 éves korunkban már felnőtteknek számítunk, gyakorlatilag van aki még 20-23 évesen is nő még egy centit. Érzelmileg meg állandóan fejlődünk, nem is tudom mikor mondhatjuk el azt, hogy már felnőttünk. De az biztos hogy nem tizennyolc évesen, meg harmincévesen se, meg van aki még 70 évesen is kamasz...
Talán akkor, amikor már nem szállunk bele az egyszerű kis emberi játszmákba, és egy problémakör nem ugrik állandóan elénk az életben. Meg amikor már a félelmeinket uralni tudjuk, és agyban megálljt tudunk parancsolni a búgócsiga folyamatoknak, és a nyuszika baszd meg az ásódat effektusoknak. Amikor kordában bírjuk tartani az érzelmeinket, és nem zúdítjuk rá valakire úgy, hogy az annak azonnal menekülni támad kedve. Amikor szeretetből nem folytjuk meg a másikat (szülő a gyerekét, nő a férjét, barát a barátját, stb.), hanem pozitív irányba lehetőséget adunk a kedvelt félnek.
Amikor nem kapunk két kézzel a félmegoldás felé, amikor úgy szeretnénk, hogy szeressenek. Amikor nem elégszünk meg a boldogság-pótlékokat, és nem szívszakadva várjuk a szót: szeretlek.
Amikor nem más mondja meg hogy szerethetőek vagyunk-e. Amikor tudod, hogy lehet téged szeretni, hogy kell téged szeretni, és tudsz te magad is szeretni. Úgy, hogy a másik is Ember marad melletted, és te is megmaradsz Önmagad. Amikor már nem a tanár mondja meg hányasra feleltél, hanem amikor már tudod miért mit várhatsz, hogy a mogorva pofából elutasítás lesz, és a mosolytól kedvesség.
Amikor magunk is képesek vagyunk jól érezni magunkat, függetlenül attól, hogy esik az eső, vagy süt a nap, kevés vagy sok a pénzünk, éhesek vagyunk vagy piszkálódik a szomszéd...
Amikor békében vagy Önmagaddal, és szereted Önmagad.
Nehéz. Békébe lenni önmagunkkal, tisztelni Önmagunkat. És nem ártani önmagunknak szimpla érzelmi éretlenségből. Tudni, hogy mikor meddig mehet el a másik, tudni, hogy mi meddig mehetünk el, és mikor /miért/mit áldozunk fel - önmagunkból.
Jogilag 18 éves korunkban már felnőtteknek számítunk, gyakorlatilag van aki még 20-23 évesen is nő még egy centit. Érzelmileg meg állandóan fejlődünk, nem is tudom mikor mondhatjuk el azt, hogy már felnőttünk. De az biztos hogy nem tizennyolc évesen, meg harmincévesen se, meg van aki még 70 évesen is kamasz...
Talán akkor, amikor már nem szállunk bele az egyszerű kis emberi játszmákba, és egy problémakör nem ugrik állandóan elénk az életben. Meg amikor már a félelmeinket uralni tudjuk, és agyban megálljt tudunk parancsolni a búgócsiga folyamatoknak, és a nyuszika baszd meg az ásódat effektusoknak. Amikor kordában bírjuk tartani az érzelmeinket, és nem zúdítjuk rá valakire úgy, hogy az annak azonnal menekülni támad kedve. Amikor szeretetből nem folytjuk meg a másikat (szülő a gyerekét, nő a férjét, barát a barátját, stb.), hanem pozitív irányba lehetőséget adunk a kedvelt félnek.
Amikor nem kapunk két kézzel a félmegoldás felé, amikor úgy szeretnénk, hogy szeressenek. Amikor nem elégszünk meg a boldogság-pótlékokat, és nem szívszakadva várjuk a szót: szeretlek.
Amikor nem más mondja meg hogy szerethetőek vagyunk-e. Amikor tudod, hogy lehet téged szeretni, hogy kell téged szeretni, és tudsz te magad is szeretni. Úgy, hogy a másik is Ember marad melletted, és te is megmaradsz Önmagad. Amikor már nem a tanár mondja meg hányasra feleltél, hanem amikor már tudod miért mit várhatsz, hogy a mogorva pofából elutasítás lesz, és a mosolytól kedvesség.
Amikor magunk is képesek vagyunk jól érezni magunkat, függetlenül attól, hogy esik az eső, vagy süt a nap, kevés vagy sok a pénzünk, éhesek vagyunk vagy piszkálódik a szomszéd...
Amikor békében vagy Önmagaddal, és szereted Önmagad.
