<o:smarttagtype namespaceuri="urn:schemas-microsoft-comffice:smarttags" name="metricconverter"></o:smarttagtype><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <wunctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if !mso]><object classid="clsid:38481807-CA0E-42D2-BF39-B33AF135CC4D" id=ieooui></object> <style> st1\:*{behavior:url(#ieooui) } </style> <![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Ma, hosszú évek óta először tiszteletemet kellett tennem háziorvosomnál, alkalmassági papírok kitöltése miatt. A pocsék időre való tekintettel csak rövid ideig tartó dilemmában voltam, hogy mivel menjek… motor? kizárt… autó? brrr… bkv? pfúj… gyalog? igen. A rendelő és szerény hajlékom távolsága cca. <st1:metricconverter productid="4 km" w:st="on">4 km</st1:metricconverter> oda-vissza, így még bepunnyadt városi alkatom ellenére sem kaptam infarktust gyaloglás közben.<o> </o>
Őskispesti lévén mind az óvodát, mint az általános, és majd később– mákomra – a középiskolát is a kerületben bírtam elvégezni, így a környező utcákat róttam hosszú éveken keresztül akár azért, hogy a barátokhoz, osztálytársakhoz eljussak, akár azért, hogy suliba menjek.<o></o>
Elindultam a régi útvonalamon, és bár az eső szakadt, de én észre sem vettem, mert ahogy elértem a régen oly’ sokszor keresztezett vasúti sínekhez, nosztalgia-hangulat kapott el.<o></o>
A kerítések mellett elhaladtamban be-bámultam a kertekbe, nézegettem az idők folyamán történt változásokat. Hát azt kell mondjam, ezt a kertvárosi részt nem érintette még meg a kacsalábonforgó palotákat építtető újgazdagok költözésének a szele. A házak többsége ugyanazt a fazont mutatja, mint 15-20 évvel ezelőtt. <o></o>
Némelyik ház új színt kapott, más a kert, más a kerítés, és már nem Dacia, és Lada parkol a ház előtt a járdán, hanem modern, nyugati autók. Ahol régen kutya volt, ott most is van, persze gondolom nem az a kutya már, hanem egy utód.<o> </o>
Elhaladtam megnézem az ismerősök lakta házakon a kapun szereplő névtáblát és igen… még mindig Ők laknak ott a tábla szerint.<o></o>
Pl,. Csutiék háza… felnézek az ablakra, és eszembe jut, hogy mennyit játszottunk a szobájában… szemem előtt megjelenik a lakás belülről, pontosan emlékszem, hogy merre volt az Ő szobája, a tesójáé, a szülei hálószobája… az apukája régi Robur-ja, valamint a család 120-as Skodája helyett most egy új Suzuki Swift áll a garázs előtt. A postaláda még mindig ugyanaz, amibe anno suliból hazafelé mindig bedobáltam a leckét, amikor Ő leukémiás volt, és nem tudta velünk együtt végezni az általános iskolát. Sajnos a ballagásunk napján 14 évesen a korházban meghalt, Ő volt általánosban a legjobb barátnőm.<o> </o>
Továbbmegyek az utcán, újabb ismerős ház, sok baráti zsúrt rendeztek itt Nekünk az itt lakó osztálytársnőm szülei. A kert ugyanígy nézett ki, még a hintaágy is ott van a fa alatt, bár kissé megkopott, de az emlék nem.<o></o>
Lassan elhagyom a kertesházas részt, eljutok a lakótelepig, ahol az osztály- és iskolatársak nagy része lakott. Szinte minden lépcsőházban van egy-egy ismerős, be is megyek pár helyre, és megnézem, hogy pl. Szilviék még mindig ott laknak-e, ahol régen. És igen… Ők vannak kiírva a postaládára, és az kaputelefonra is. Kacérkodom a gondolattal, hogy felszólok… de aztán elvetem, gyáván arra hivatkozva, hogy sietek a dokihoz. <o></o>
A következő házban a méltán utált technika tanárom lakik, még bennem van az, hogy csak félve merek felsandítani az erkélyre, hogy nem lóg-e ki derékig üvöltözve, hogy ne ricsajozzunk az ablaka alatt. És amikor megbotlott felfele a lépcsőn, és kórusban kinevettük, a következő órán már benn figyelt az egyes a naplóban…<o></o>
Jönnek mennek az emberek, munkából hazafelé beugrottak vásárolni pár dolgot, így szatyrokat cipelnek a szakadó esőben, és maguk elé meredve sietnek hazafelé. Mintha ugyanazok az emberek járnának az utcákon is… ha rám nézne, lehet megismerne… vagy én Őt… <o></o>
Haladok a körzeti orvosi rendelő felé, a parkosított rész 90%-ban ugyanúgy néz ki, mint régen, a közért is ugyanott van, de ma már más a neve.<o></o>
A padok elrendezése a téren semmit nem változott. Azokon a padokon kuporogtunk mi is páran bandázva, miközben lestük a menő lakótelepi csávókat, aki már nagyfiúnak számítottak, hisz voltak vagy 14 évesek, fehér tornacipőt viseltek, és koptatott farmert.<o></o>
Az a fa hála Istennek már nincs meg, aminek egyszer sikeresen nekiszaladtam.
A következő házban lakott az osztálytársaim fele, így elég egyszerű volt délutánonként összeterelni a csapatot. Az utcán állva üvöltöttünk fel akár a tizedik emeletre is, hogy jöjjenek le, menjünk valamerre. Ciliék is még mindig itt laknak, most már a férjével, és a kisbabájukkal.<o></o>
Elmegyek a gyógyszertár mellett, majd megérkezem a rendelőhöz.<o></o>
Bemegyek, leülök, ez is ismerős hely, anno még gyerekorvos kezelt itt, ma már felnőttorvos. Ugyanazok az ocsmány, narancssárga műanyag székek, ugyanazok az ajtók, ám nemrég mázolhatták, mert a fehér az fehér, és nem Trabant szürke. A padlón a szocreál kövezet helyett vadiúj burkolat feszít. Doki néni megismer, papírt kitölti, elcsevegünk, távozhatok.<o></o>
Hazafelé másik útvonalon megyek, a környék 95%-a itt is változatlan, 1-1 házat romboltak le, és húztak fel a helyére modernebbet.<o></o>
Megállok a lakótelep szélén, és miután már sötétedik, a panelházakra felnézve láthatom, hogy hol ég a villany, hol vannak otthon a lakók. Pl. ott van Nikiék ablaka, ahonnan mindig néztük a tüzijátékot, és az ablakhoz tartozó szobában csorgattam a nyálam a 100 csatornás „nyugati” színes TV-jükre, amikor Nekünk még ’Junoszty’ volt.<o></o>
Haladok tovább, az eső egyre jobban esik… esernyős hölgy siet szembe, amikor mellém ér, egyszerre köszönünk a másiknak. Ez egy ilyen hely, a bennszülöttek között még működik a kommunikáció, ám az újonnan betelepültek már süketek, és vakok. <o></o>
Elérem a kocsmát, amely előtt kiskoromban találtam 100 Ft-ot. Az kb. olyan volt, mintha most 10.000 Ft-ot találnék. Az itató ott van azon a sarkon, amióta az eszemet tudom, a bentről kiszűrődő hangzavar is hasonlónak tűnik, talán ugyanazok az emberek támasztják a pultot egy pohár fröccs mellett, akik több évvel ezelőtt is. A szemben lévő kisbolt bezárt sajnos, pedig suliba menet minden reggel ott vettük meg a betevő szotyinkat.<o></o>
Nemsokára újra elérem a vasúti vágányokat, szinte még látom azokat a pénzérméket, amelyeket mit tettünk a vonat kerekei alá, hogy rajtuk áthaladva lapossá préselje azokat.<o></o>
A sínek melletti út még mindig földút, anno itt tanultunk a szomszéd fiúval biciklizni, itt zúztuk le a térdünket, könyökünket, mikor mit. Így most belegondolva, írtó rosszak voltunk, se soha senki nem stresszelt amiatt, hogy milyen fertőzést kapunk el, mikor üt el egy száguldozó autós, mikor bánt minket rosszarcú gonosz. Nem hívogattak minket mobilon, hogy épp merre vagyunk, így zavartalan tekerhettük biciklijeinket kifulladásig. Ettük az akácfa virágát, loptuk a kertekből kilógó gyümölcsfákról az ennivalót, és soha senki nem szólt ezért.<o></o>
Az utca végén lakó 90 éves néni pont ugyanúgy néz ki, mint 20 éve, és a memóriája is hibátlan, mindig megállunk pár szót váltani, Ő olyan igazi NÉNI. Most is hangosan köszön, a kertből és vidáman kiabálja, hogy üdvözli a családot, adjam át.<o></o>
Hazaérek, és tök jól érzem magam. Azt hiszem gyakrabban fogok ilyen, és hasonló sétákat tenni szűkebb lakókörnyezetemben, mert érdemes. <o></o>
Őskispesti lévén mind az óvodát, mint az általános, és majd később– mákomra – a középiskolát is a kerületben bírtam elvégezni, így a környező utcákat róttam hosszú éveken keresztül akár azért, hogy a barátokhoz, osztálytársakhoz eljussak, akár azért, hogy suliba menjek.<o></o>
Elindultam a régi útvonalamon, és bár az eső szakadt, de én észre sem vettem, mert ahogy elértem a régen oly’ sokszor keresztezett vasúti sínekhez, nosztalgia-hangulat kapott el.<o></o>
A kerítések mellett elhaladtamban be-bámultam a kertekbe, nézegettem az idők folyamán történt változásokat. Hát azt kell mondjam, ezt a kertvárosi részt nem érintette még meg a kacsalábonforgó palotákat építtető újgazdagok költözésének a szele. A házak többsége ugyanazt a fazont mutatja, mint 15-20 évvel ezelőtt. <o></o>
Némelyik ház új színt kapott, más a kert, más a kerítés, és már nem Dacia, és Lada parkol a ház előtt a járdán, hanem modern, nyugati autók. Ahol régen kutya volt, ott most is van, persze gondolom nem az a kutya már, hanem egy utód.<o> </o>
Elhaladtam megnézem az ismerősök lakta házakon a kapun szereplő névtáblát és igen… még mindig Ők laknak ott a tábla szerint.<o></o>
Pl,. Csutiék háza… felnézek az ablakra, és eszembe jut, hogy mennyit játszottunk a szobájában… szemem előtt megjelenik a lakás belülről, pontosan emlékszem, hogy merre volt az Ő szobája, a tesójáé, a szülei hálószobája… az apukája régi Robur-ja, valamint a család 120-as Skodája helyett most egy új Suzuki Swift áll a garázs előtt. A postaláda még mindig ugyanaz, amibe anno suliból hazafelé mindig bedobáltam a leckét, amikor Ő leukémiás volt, és nem tudta velünk együtt végezni az általános iskolát. Sajnos a ballagásunk napján 14 évesen a korházban meghalt, Ő volt általánosban a legjobb barátnőm.<o> </o>
Továbbmegyek az utcán, újabb ismerős ház, sok baráti zsúrt rendeztek itt Nekünk az itt lakó osztálytársnőm szülei. A kert ugyanígy nézett ki, még a hintaágy is ott van a fa alatt, bár kissé megkopott, de az emlék nem.<o></o>
Lassan elhagyom a kertesházas részt, eljutok a lakótelepig, ahol az osztály- és iskolatársak nagy része lakott. Szinte minden lépcsőházban van egy-egy ismerős, be is megyek pár helyre, és megnézem, hogy pl. Szilviék még mindig ott laknak-e, ahol régen. És igen… Ők vannak kiírva a postaládára, és az kaputelefonra is. Kacérkodom a gondolattal, hogy felszólok… de aztán elvetem, gyáván arra hivatkozva, hogy sietek a dokihoz. <o></o>
A következő házban a méltán utált technika tanárom lakik, még bennem van az, hogy csak félve merek felsandítani az erkélyre, hogy nem lóg-e ki derékig üvöltözve, hogy ne ricsajozzunk az ablaka alatt. És amikor megbotlott felfele a lépcsőn, és kórusban kinevettük, a következő órán már benn figyelt az egyes a naplóban…<o></o>
Jönnek mennek az emberek, munkából hazafelé beugrottak vásárolni pár dolgot, így szatyrokat cipelnek a szakadó esőben, és maguk elé meredve sietnek hazafelé. Mintha ugyanazok az emberek járnának az utcákon is… ha rám nézne, lehet megismerne… vagy én Őt… <o></o>
Haladok a körzeti orvosi rendelő felé, a parkosított rész 90%-ban ugyanúgy néz ki, mint régen, a közért is ugyanott van, de ma már más a neve.<o></o>
A padok elrendezése a téren semmit nem változott. Azokon a padokon kuporogtunk mi is páran bandázva, miközben lestük a menő lakótelepi csávókat, aki már nagyfiúnak számítottak, hisz voltak vagy 14 évesek, fehér tornacipőt viseltek, és koptatott farmert.<o></o>
Az a fa hála Istennek már nincs meg, aminek egyszer sikeresen nekiszaladtam.
A következő házban lakott az osztálytársaim fele, így elég egyszerű volt délutánonként összeterelni a csapatot. Az utcán állva üvöltöttünk fel akár a tizedik emeletre is, hogy jöjjenek le, menjünk valamerre. Ciliék is még mindig itt laknak, most már a férjével, és a kisbabájukkal.<o></o>
Elmegyek a gyógyszertár mellett, majd megérkezem a rendelőhöz.<o></o>
Bemegyek, leülök, ez is ismerős hely, anno még gyerekorvos kezelt itt, ma már felnőttorvos. Ugyanazok az ocsmány, narancssárga műanyag székek, ugyanazok az ajtók, ám nemrég mázolhatták, mert a fehér az fehér, és nem Trabant szürke. A padlón a szocreál kövezet helyett vadiúj burkolat feszít. Doki néni megismer, papírt kitölti, elcsevegünk, távozhatok.<o></o>
Hazafelé másik útvonalon megyek, a környék 95%-a itt is változatlan, 1-1 házat romboltak le, és húztak fel a helyére modernebbet.<o></o>
Megállok a lakótelep szélén, és miután már sötétedik, a panelházakra felnézve láthatom, hogy hol ég a villany, hol vannak otthon a lakók. Pl. ott van Nikiék ablaka, ahonnan mindig néztük a tüzijátékot, és az ablakhoz tartozó szobában csorgattam a nyálam a 100 csatornás „nyugati” színes TV-jükre, amikor Nekünk még ’Junoszty’ volt.<o></o>
Haladok tovább, az eső egyre jobban esik… esernyős hölgy siet szembe, amikor mellém ér, egyszerre köszönünk a másiknak. Ez egy ilyen hely, a bennszülöttek között még működik a kommunikáció, ám az újonnan betelepültek már süketek, és vakok. <o></o>
Elérem a kocsmát, amely előtt kiskoromban találtam 100 Ft-ot. Az kb. olyan volt, mintha most 10.000 Ft-ot találnék. Az itató ott van azon a sarkon, amióta az eszemet tudom, a bentről kiszűrődő hangzavar is hasonlónak tűnik, talán ugyanazok az emberek támasztják a pultot egy pohár fröccs mellett, akik több évvel ezelőtt is. A szemben lévő kisbolt bezárt sajnos, pedig suliba menet minden reggel ott vettük meg a betevő szotyinkat.<o></o>
Nemsokára újra elérem a vasúti vágányokat, szinte még látom azokat a pénzérméket, amelyeket mit tettünk a vonat kerekei alá, hogy rajtuk áthaladva lapossá préselje azokat.<o></o>
A sínek melletti út még mindig földút, anno itt tanultunk a szomszéd fiúval biciklizni, itt zúztuk le a térdünket, könyökünket, mikor mit. Így most belegondolva, írtó rosszak voltunk, se soha senki nem stresszelt amiatt, hogy milyen fertőzést kapunk el, mikor üt el egy száguldozó autós, mikor bánt minket rosszarcú gonosz. Nem hívogattak minket mobilon, hogy épp merre vagyunk, így zavartalan tekerhettük biciklijeinket kifulladásig. Ettük az akácfa virágát, loptuk a kertekből kilógó gyümölcsfákról az ennivalót, és soha senki nem szólt ezért.<o></o>
Az utca végén lakó 90 éves néni pont ugyanúgy néz ki, mint 20 éve, és a memóriája is hibátlan, mindig megállunk pár szót váltani, Ő olyan igazi NÉNI. Most is hangosan köszön, a kertből és vidáman kiabálja, hogy üdvözli a családot, adjam át.<o></o>
Hazaérek, és tök jól érzem magam. Azt hiszem gyakrabban fogok ilyen, és hasonló sétákat tenni szűkebb lakókörnyezetemben, mert érdemes. <o></o>