Megvédeni valakit. Nehéz dió, eltalálni hogy hol érdemes rászólni, beleszólni az életébe akárkinek is. Mint a gyereknek, hogy ne süsse meg a kezét a forró kályhával. Aztán mégis odanyúl, megsüti magát, de ha elég okos, többet már nem nyúlkál oda.
Az exfőnököm csalta a nejét. Módszeresen, négy gyerek mellett, évtizednyi folyamatossággal az egyik kolléganővel. Igen, mindenki látta, aki ott dolgozott, utáltuk a szitut, mert mindenkinek kellemetlen volt a bujkálásuk és hallgatás, a sutyorgó-lappangó-aljaskodás. Magánügy, annyira nem közeli barát, hogy beleszóljunk, stb. Aztán megszületett az ötödik gyereke a főnöknek, és mindenki tudta ki az apja. Az egyik ügyfél egyszer együtt látta a kicsit és az apját, majd rácsodálkozott: hát ez a tiéd, ne tagadd! Aztán senki sem beszélt róla, a feleség még segített is dajkálni meg pelenkázni a kicsit, vigyázni rá alkalomadtán.
Aztán robbant a szarosbili valami lebukással, amikor már két éve nem dolgoztam ott, de hallottam a közös ismerősöktől, mekkora a botrány a város másik végében.
Aztán a feleség felhívott egyik nap, és megkérdezte, hogy tudtam-e erről a dologról.
Sajnáltam, és igen, hogyne tudtam volna. Miért nem szóltam? Mert négy gyereketek van és velük szemben nem lett volna korrekt, hogy én belerúgok az egész családba, felborítva mindent. Másrészt meg a melót szerettem amit csináltam, harmadrészt meg úgy repültem volna mint a győzelmi zászló.
De miért nem szóltam...? Miért hagyta őt mindenki cserben? Jött a fájdalmas kérdés, harmadszor is. Mert nem akartam szólni. Ma sem tudom, hogy jó döntés volt-e.
Hogy hol a határ, és meddig mehettem volna el.
Igen, szólhattam volna, de van amit az embereknek egymás közt kell elintézniük, egymással. Igen, azt is tudom, hogy a halogatott problémák megbosszulják magukat, többszörösen, és az időzített, ledugózott szardarab nagyobbat durran majd, többeket is besározva, akár ok nélkül is.
Mi lett volna ha...? Nem tudom. Lehet éltek volna tovább együtt, csak tudva a rosszat, tagadva, hazudozva, és pokollá téve egymás életét plusz már a gyerekekét is. Lehet már akkor elválnak, és nem születik meg az ötödik gyerek... Egy csomó minden lehetett volna... De nem ez van.
Nem oldhatom meg mindenkinek a életét, nem élhetem más életét, nem dönthetek, és nem ítélkezhetek, van valahol egy határ ameddig elmehetek. Majd odafent ezt eldöntik az égiek... Idelent pedig a következmények.
Elváltak. A négy gyerekből három nem beszél az apjával. A negyedik jelleme az apjáéhoz hasonló, neki az anyjával romlott meg a kapcsolata. Az ötödik már beszél és lassan iskolába megy, de nem tudja, hogy ki az apja, pedig jóformán minden nap látja... a bomba pedig ketyeg tovább.
Az exfőnököm csalta a nejét. Módszeresen, négy gyerek mellett, évtizednyi folyamatossággal az egyik kolléganővel. Igen, mindenki látta, aki ott dolgozott, utáltuk a szitut, mert mindenkinek kellemetlen volt a bujkálásuk és hallgatás, a sutyorgó-lappangó-aljaskodás. Magánügy, annyira nem közeli barát, hogy beleszóljunk, stb. Aztán megszületett az ötödik gyereke a főnöknek, és mindenki tudta ki az apja. Az egyik ügyfél egyszer együtt látta a kicsit és az apját, majd rácsodálkozott: hát ez a tiéd, ne tagadd! Aztán senki sem beszélt róla, a feleség még segített is dajkálni meg pelenkázni a kicsit, vigyázni rá alkalomadtán.
Aztán robbant a szarosbili valami lebukással, amikor már két éve nem dolgoztam ott, de hallottam a közös ismerősöktől, mekkora a botrány a város másik végében.
Aztán a feleség felhívott egyik nap, és megkérdezte, hogy tudtam-e erről a dologról.
Sajnáltam, és igen, hogyne tudtam volna. Miért nem szóltam? Mert négy gyereketek van és velük szemben nem lett volna korrekt, hogy én belerúgok az egész családba, felborítva mindent. Másrészt meg a melót szerettem amit csináltam, harmadrészt meg úgy repültem volna mint a győzelmi zászló.
De miért nem szóltam...? Miért hagyta őt mindenki cserben? Jött a fájdalmas kérdés, harmadszor is. Mert nem akartam szólni. Ma sem tudom, hogy jó döntés volt-e.
Hogy hol a határ, és meddig mehettem volna el. Igen, szólhattam volna, de van amit az embereknek egymás közt kell elintézniük, egymással. Igen, azt is tudom, hogy a halogatott problémák megbosszulják magukat, többszörösen, és az időzített, ledugózott szardarab nagyobbat durran majd, többeket is besározva, akár ok nélkül is.
Mi lett volna ha...? Nem tudom. Lehet éltek volna tovább együtt, csak tudva a rosszat, tagadva, hazudozva, és pokollá téve egymás életét plusz már a gyerekekét is. Lehet már akkor elválnak, és nem születik meg az ötödik gyerek... Egy csomó minden lehetett volna... De nem ez van.
Nem oldhatom meg mindenkinek a életét, nem élhetem más életét, nem dönthetek, és nem ítélkezhetek, van valahol egy határ ameddig elmehetek. Majd odafent ezt eldöntik az égiek... Idelent pedig a következmények.
Elváltak. A négy gyerekből három nem beszél az apjával. A negyedik jelleme az apjáéhoz hasonló, neki az anyjával romlott meg a kapcsolata. Az ötödik már beszél és lassan iskolába megy, de nem tudja, hogy ki az apja, pedig jóformán minden nap látja... a bomba pedig ketyeg tovább.
