Na most aztán már elég volt... elszakadt a cérna... ennyi, kész elmegyek... - valami hasonló játszódott le bennem. Ehhez Szandra blogja volt az utolsó csepp a pohárban. És amiket még külön elmondott a dologról....
Döntöttem, én is megyek. Ha egyszer egy csaj belevágott és megcsinálta, akkor én miért is ne???
Őszintén megvallva már hosszú évek óta érlelődött bennem egy ilyen túra gondolata. Mindig tervezgettem, hogy milyen jó lenne csak elindulni és menni, menni, menni. Voltak évek, hogy konkrétabban nekikezdtem a tervezésnek, kerestem még embereket akik belevágtak volna. A vicces az volt a dologban, hogy mikor tavasszal felvázoltam az ötletet, akkor mindenki lelkesedett a dologért, hogy menjünk. De mikor konkrétan arról lett volna már szó, hogy akkor induljunk, egytől egyig mindenki visszalépett. Egyedül meg nem akartam / mertem elindulni, ezzel aztán minden évben le lett fújva a dolog.
Idén a nyaram elment a fősulis gyakorlattal, meg a Jawa-m életre keltésével, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy el kellene menni valahova is. De ekkor jött az isteni szikra Szandrának köszönhetően.
Elkezdtem számolgatni, tervezgetni, időjárás-előrejelzéseket nézni, szállásokat, útvonalakat, látnivalókat keresni. Augusztusra három kötött időpontom volt: 17.-e tárgyfelvétel, 20.-a siófok, 30.-a költözködés. Emiatt két lehetőségem volt: úgy elindulni, hogy 17-ére hazaérjek, vagy 20.-a és 29.-edike között menni. A költözködés előtti várható kavarodások miatt inkább az előbbi mellett döntöttem. Mivel szerettem volna legalább egy hétre elmenni, volt 1, azaz egy napom a pakolásra, tervezésre, készülődésre.
Szerencsére sikerült felmérni, hogy ez így egy kicsit szűkös, úgyhogy módosultak a tervek, és végül 6 napra terveztem. Így is gyors felkészülés, bevásárlás, pakolás kellett, de még kivitelezhető volt a dolog két nap alatt.
Közben persze voltak komplikációk is: a tavalyi találkozó után nem pakoltam vissza a sátorvasakat a táskába, és sehol nem találtam őket. Tapolcán persze fél nap rohangálás után sem lehetett sátrat kapni. Ez aztán végülis kapóra jött, mert elindultam Veszprémbe, hogy 2 legyet üssek egy csapásra: vegyek új sátrat, és egy kicsit megbarátkozzak a Jawa-val hosszabb távon. Ahogy ezt a gumiszobában már akkor megírtam, kemény 3km után törött dugattyúval vissza kellett fordulnom. Ez nagyon betett a dolognak, azt hittem nem is tudok elindulni, de végül sikerült megbarátkozni a gondolattal, hogy a 125-ös MZ-vel vágjak neki az útnak. Babonából aztán már nem Veszprémben vettem sátrat, hanem Keszthelyre mentem le. Az MZ-t egy délután felkészítettem az útra, gyújtásállítás, a már régóta aktuális kuplungbowden-csere után úgy éreztem, készen állunk az útra. (a bowdent kicseréltem, mert nem akartam úgy járni, mint Szandra a gázbowdennel, de aztán mint a később jelentkező problmákból kiderült, nem kellett volna annyira kapkodni a cserénél....)
A túra nagy terveiről néhány baráttól eltekintve nem szóltam senkinek, nem tudva hogy egyáltalán hogyan, meddig fogok jutni, bírni fogja-e az MZ is, meg az én kedvem is, és hát tipikusan ilyennel tudnak kötekedni az emberek: hahaha, nem sikerült neki, sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, stb... Ez általában nagyon megy olyan emberek részéről, akik egyébként soha az életben nem vágnának bele hasonlóba. Emiatt inkább szép csendben készülődtem össze, felkészülve arra az esetre, hogy ha mégsem tetszik valami, akkor gond nélkül hazafelé fordítom az MZ kormányát, és akár egy nap alatt itthon vagyok, bárhol is unom meg a dolgot.
A felkészülés nyűgjei után aztán, 10.-én este eljutottam oda, hogy a motor felmálházva pihent a garázsban, én pedig izgatottan forgolódva próbáltam elaludni, - ami, teszem hozzá halkan, nem igazán akart sikerülni.
/folyt. köv..../
Döntöttem, én is megyek. Ha egyszer egy csaj belevágott és megcsinálta, akkor én miért is ne???
Őszintén megvallva már hosszú évek óta érlelődött bennem egy ilyen túra gondolata. Mindig tervezgettem, hogy milyen jó lenne csak elindulni és menni, menni, menni. Voltak évek, hogy konkrétabban nekikezdtem a tervezésnek, kerestem még embereket akik belevágtak volna. A vicces az volt a dologban, hogy mikor tavasszal felvázoltam az ötletet, akkor mindenki lelkesedett a dologért, hogy menjünk. De mikor konkrétan arról lett volna már szó, hogy akkor induljunk, egytől egyig mindenki visszalépett. Egyedül meg nem akartam / mertem elindulni, ezzel aztán minden évben le lett fújva a dolog.
Idén a nyaram elment a fősulis gyakorlattal, meg a Jawa-m életre keltésével, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy el kellene menni valahova is. De ekkor jött az isteni szikra Szandrának köszönhetően.
Elkezdtem számolgatni, tervezgetni, időjárás-előrejelzéseket nézni, szállásokat, útvonalakat, látnivalókat keresni. Augusztusra három kötött időpontom volt: 17.-e tárgyfelvétel, 20.-a siófok, 30.-a költözködés. Emiatt két lehetőségem volt: úgy elindulni, hogy 17-ére hazaérjek, vagy 20.-a és 29.-edike között menni. A költözködés előtti várható kavarodások miatt inkább az előbbi mellett döntöttem. Mivel szerettem volna legalább egy hétre elmenni, volt 1, azaz egy napom a pakolásra, tervezésre, készülődésre.
Szerencsére sikerült felmérni, hogy ez így egy kicsit szűkös, úgyhogy módosultak a tervek, és végül 6 napra terveztem. Így is gyors felkészülés, bevásárlás, pakolás kellett, de még kivitelezhető volt a dolog két nap alatt.
Közben persze voltak komplikációk is: a tavalyi találkozó után nem pakoltam vissza a sátorvasakat a táskába, és sehol nem találtam őket. Tapolcán persze fél nap rohangálás után sem lehetett sátrat kapni. Ez aztán végülis kapóra jött, mert elindultam Veszprémbe, hogy 2 legyet üssek egy csapásra: vegyek új sátrat, és egy kicsit megbarátkozzak a Jawa-val hosszabb távon. Ahogy ezt a gumiszobában már akkor megírtam, kemény 3km után törött dugattyúval vissza kellett fordulnom. Ez nagyon betett a dolognak, azt hittem nem is tudok elindulni, de végül sikerült megbarátkozni a gondolattal, hogy a 125-ös MZ-vel vágjak neki az útnak. Babonából aztán már nem Veszprémben vettem sátrat, hanem Keszthelyre mentem le. Az MZ-t egy délután felkészítettem az útra, gyújtásállítás, a már régóta aktuális kuplungbowden-csere után úgy éreztem, készen állunk az útra. (a bowdent kicseréltem, mert nem akartam úgy járni, mint Szandra a gázbowdennel, de aztán mint a később jelentkező problmákból kiderült, nem kellett volna annyira kapkodni a cserénél....)
A túra nagy terveiről néhány baráttól eltekintve nem szóltam senkinek, nem tudva hogy egyáltalán hogyan, meddig fogok jutni, bírni fogja-e az MZ is, meg az én kedvem is, és hát tipikusan ilyennel tudnak kötekedni az emberek: hahaha, nem sikerült neki, sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, stb... Ez általában nagyon megy olyan emberek részéről, akik egyébként soha az életben nem vágnának bele hasonlóba. Emiatt inkább szép csendben készülődtem össze, felkészülve arra az esetre, hogy ha mégsem tetszik valami, akkor gond nélkül hazafelé fordítom az MZ kormányát, és akár egy nap alatt itthon vagyok, bárhol is unom meg a dolgot.
A felkészülés nyűgjei után aztán, 10.-én este eljutottam oda, hogy a motor felmálházva pihent a garázsban, én pedig izgatottan forgolódva próbáltam elaludni, - ami, teszem hozzá halkan, nem igazán akart sikerülni.
/folyt. köv..../