Ma elengedtelek… végleg… már nem fáj, amikor másvalakiről beszélsz úgy, ahogy akartam, hogy rólam beszélj… már nem érdekel, nem szorul össze a gyomrom a féltékenységtől… sokkal többet kapok Tőled barátként, mint amit férfiként adtál nekem valaha is… sokkal többet nyertem ezzel, csak elsőre nem így értelmeztem… egy igazi barátot nyertem, aki minden körülmények között szeret, és elfogad…
Megmutattad, hogy milyen vagyok, megmutattad, hogy lehet engem szeretni, segítettél elindulni a helyes úton… ez többet jelent nekem, mint eddig bármi… lehet drámaian hangzik, de talán az életemet mentetted meg ezzel… annak ellenére, hogy ugyanez juttatott annak idején életem legmélyebb pontjára…
De felálltam, bár nyújtottad a kezed, én megfogtam, de utána mégis ellöktem magamtól, és egyedül álltam talpra… csak így tudtam eljutni arra a szintre, hogy elfogadjam a barátságod…. valamint azt, hogy már nem úgy szeretlek…
Kezembe vettem az életemet, és azt akartam, hogy ne legyenek érzelmeim… emlékszel, erről beszéltem Neked…. nem akartam senkit úgy megkedvelni, ahogy nő a férfit… nem akartam, hogy bárki iránt is érezzek bármit… nem akartam azt, hogy megint úgy járjak, hogy a végén „csak” egy barátság lesz… és sikerült, elértem, amit akartam… megátkoztam magam, megfagyott a szívem, és képtelenné váltam arra, hogy megszeressek valakit annyira, hogy adjak egy esélyt egy lehetséges kapcsolatnak… ezt akartam, hát megkaptam… saját csapdámba estem…. és nem jó… nagyon nem jó.
Úgy éreztem, hogy valóban kihaltak belőlem az érzelmek… nem is akartam, és nem is mertem kimutatni, ha egyáltalán volt mit… de úgy érzem, hogy nem is nagyon volt… ma volt az első, hogy hosszú idő után érzelmet mutattam ki, amikor azt mondtam, hogy hiányoztál… hiányzott a barátom…
Most már azt kívánom, hogy tudjak, és merjek szeretni… merjem elhinni, hogy van még bennem szeretet, és hogy megtalálom azt, aki ezt ki is váltja belőlem… merjem elhinni, hogy nincs kőből a szívem… merjem elhinni, hogy nem vagyok egy érzelmi analfabéta…. merjem elhinni, hogy tudok szeretetet adni, és elfogadni… csak ne félnék ennyire…
Kérdezted, mitől félek… nem tudtam megfogalmazni… azt mondtam, a kudarctól… kérdezted, milyen kudarcok értek… próbáltam összeszedni, de mindegyikből az jött le, hogy alapjában véve nem kudarc, és főleg nem az enyém… akkor mégis mitől félek?
Örülök, hogy kivártad a 3 hetet, és megmaradtunk egymásnak.
Igen, mint pl. Pacikó, én is álarcot viseltem, és viselek… nagyon kevesen veszik a fáradtságot, vagy mit, hogy megismerjenek milyen is vagyok, ki is vagyok én valójában, de ez az én hibám is… nem tudom mindenkinek azt megmutatni, hogy ki vagyok én….
Kaptam én már hideget-meleget, hogy hány embert elriasztok a sokak szerint túl határozott, és kemény fellépésemmel… pedig egyáltalán nem olyan vagyok, mint ami sokaknak elsőre lejön rólam, és onnan már nem is akarnak továbblépni… nem akarnak megismerni… Te megismertél, és számtalanszor kérdezted, hogy miért nem tudom másoknak is azt az arcomat mutatni, mint Neked… miért nem tudom másokkal is így megismertetni magam… azért mert ezt Te hoztad ki belőlem, Te voltál eddig az utolsó, akit ennyire közel engedtem magamhoz… utánad fogadtam meg, hogy többet nem akarom ezt.
Most már ki tudom mondani, hogy szeretném azt, hogy eljöjjön az az ember, aki ugyanezt elő tudja belőlem hozni, amit anno Te… azt, aki valójában vagyok… mert készen állok rá.
Megmutattad, hogy milyen vagyok, megmutattad, hogy lehet engem szeretni, segítettél elindulni a helyes úton… ez többet jelent nekem, mint eddig bármi… lehet drámaian hangzik, de talán az életemet mentetted meg ezzel… annak ellenére, hogy ugyanez juttatott annak idején életem legmélyebb pontjára…
De felálltam, bár nyújtottad a kezed, én megfogtam, de utána mégis ellöktem magamtól, és egyedül álltam talpra… csak így tudtam eljutni arra a szintre, hogy elfogadjam a barátságod…. valamint azt, hogy már nem úgy szeretlek…
Kezembe vettem az életemet, és azt akartam, hogy ne legyenek érzelmeim… emlékszel, erről beszéltem Neked…. nem akartam senkit úgy megkedvelni, ahogy nő a férfit… nem akartam, hogy bárki iránt is érezzek bármit… nem akartam azt, hogy megint úgy járjak, hogy a végén „csak” egy barátság lesz… és sikerült, elértem, amit akartam… megátkoztam magam, megfagyott a szívem, és képtelenné váltam arra, hogy megszeressek valakit annyira, hogy adjak egy esélyt egy lehetséges kapcsolatnak… ezt akartam, hát megkaptam… saját csapdámba estem…. és nem jó… nagyon nem jó.
Úgy éreztem, hogy valóban kihaltak belőlem az érzelmek… nem is akartam, és nem is mertem kimutatni, ha egyáltalán volt mit… de úgy érzem, hogy nem is nagyon volt… ma volt az első, hogy hosszú idő után érzelmet mutattam ki, amikor azt mondtam, hogy hiányoztál… hiányzott a barátom…
Most már azt kívánom, hogy tudjak, és merjek szeretni… merjem elhinni, hogy van még bennem szeretet, és hogy megtalálom azt, aki ezt ki is váltja belőlem… merjem elhinni, hogy nincs kőből a szívem… merjem elhinni, hogy nem vagyok egy érzelmi analfabéta…. merjem elhinni, hogy tudok szeretetet adni, és elfogadni… csak ne félnék ennyire…
Kérdezted, mitől félek… nem tudtam megfogalmazni… azt mondtam, a kudarctól… kérdezted, milyen kudarcok értek… próbáltam összeszedni, de mindegyikből az jött le, hogy alapjában véve nem kudarc, és főleg nem az enyém… akkor mégis mitől félek?
Örülök, hogy kivártad a 3 hetet, és megmaradtunk egymásnak.
Igen, mint pl. Pacikó, én is álarcot viseltem, és viselek… nagyon kevesen veszik a fáradtságot, vagy mit, hogy megismerjenek milyen is vagyok, ki is vagyok én valójában, de ez az én hibám is… nem tudom mindenkinek azt megmutatni, hogy ki vagyok én….
Kaptam én már hideget-meleget, hogy hány embert elriasztok a sokak szerint túl határozott, és kemény fellépésemmel… pedig egyáltalán nem olyan vagyok, mint ami sokaknak elsőre lejön rólam, és onnan már nem is akarnak továbblépni… nem akarnak megismerni… Te megismertél, és számtalanszor kérdezted, hogy miért nem tudom másoknak is azt az arcomat mutatni, mint Neked… miért nem tudom másokkal is így megismertetni magam… azért mert ezt Te hoztad ki belőlem, Te voltál eddig az utolsó, akit ennyire közel engedtem magamhoz… utánad fogadtam meg, hogy többet nem akarom ezt.
Most már ki tudom mondani, hogy szeretném azt, hogy eljöjjön az az ember, aki ugyanezt elő tudja belőlem hozni, amit anno Te… azt, aki valójában vagyok… mert készen állok rá.