Ma végre eljutottam abba a stádiumba, amikor már elég ügyesnek éreztem magam, hogy a mai 50 km-es szaladgálást a városban a kétkerekű ménessel tegyem meg. Relatív kevés cókmókolni való volt, úgy saccoltam a tanktáska és a gumipókos háló elég, így összeszedtem az eddig felgyülemlett összes magabiztosságomat és nekivágtam a belvárosnak.
A kezdet nehézkesen indult, van itt a közelben egy macerás T alakú kereszteződés, ahol a főútvonalra felhajtók hegyes szögben jönnek a macisajt mögül és van aki elfelejti mi merre hány méter, a sajt mért van kitéve. A főútvonalról jobbra lekanyarodva a háromszögesek felé a főútvonalról balról szembejövő dobozos meg az utána jövő szutyoki nem igazán gondolták, hogy meg kéne nekem adni az elsőbbséget... de mivel már benne voltam a kanyarodásban, én bizony kanyarodtam... Közben imádkoztam az életemért, a csacsi meg szedte a lábát mert valszeg ő is fosott. Mögöttem hallottam ahogy kánonban satuznak, de addigra már a Lóóó úgy vágtatott, hogy csak lestem.
Biatorbágynál, a viaduknál találkoztam egy kollégámmal közben a dinnyés meg akarta venni a vasat, de nem adtam neki...
Lovacska hallható mordulással indult el onnan, valszeg ő se szívesen ment volna...
A belvárosban kellemes meglepetésemre sehol senki nem akart felpaszírozni teherautóra, sőt nagyon sokszor félrehúzódtak és elengedtek a sorban. Lehet hogy ennek némi szerepe van annak is, miszerint a régi tetoválós gazdi felragasztotta a "Loud pipes - save lifes" matrincát egy műanyag elemre, miután lecserélte a dobot... Közben én azt már levakartam, de az elv úgy tűnik működik, még ha nem is az üvöltős kiherélt baromság van rajta.
No mindegy, szépen viselkedett a jószág, tekeregtünk erre-arra, integettünk másik mociknak, végül beértem a nagykerhez. Előtte rángatózás, dadogás, tartalék állításba rakás után is nyafogós haladás. Zabálás ügyében nála nincs apelláta, ha enni kell, akkor enni kell. Ráadásul ha már tartalékon vagyunk akkor pedig gondolja meg mindenki hogy mit akar tőle, mert olyankor már nincs lendület meg peckes haladósság.
A nagyker mellett van egy olasz robogó kereskedés-szervíz kombó. Elintéztem a dolgom, aztán ahogy mászok vissza a vasra, látom két szerelőruhás fickó csurgatja a nyálát a másik bejárati ajtónál, láthatóan a Lóóóról beszélgetve. Odajöttek, megkérdezték ez micsoda. Mondom micsoda, mikor született. Húdejó, húdeszép, húdenagy, húderégi, húdesokanyagvanbenne. Vigyorgok, tetszik a lelkesedésük, az alacsonyabbiknak csillog a szeme. Kérdezik:
- Hány kiló?
- 280 körül megtankolva.
- Hújaj, és azzal hogy állsz meg?
- Van rajta fék elöl-hátul..., nem olyan vészes. - Vigyorgok tovább.
- Megmozgathatom? - lemásztam, felmászik, hümmög, tetszik neki, lemászik.
- Beindítanád, hogy halljuk a hangját?
- Persze... - és beindítom. A hiú kis dög pöcröff indult, nyafogás, hörgölődés és gyomorkorgás nélkül brummogott, előadva az "én tökéletes motor vagyok" című szinfóniát. Megdicsérték a hangját, aztán elköszöntünk, majd elégedetten kikanyarodott a parkolóból. Szép simán, és a sarkon túl már folytatódott is a gyomorkorgásos fesztivál.
Kis rafinált dög.
A kezdet nehézkesen indult, van itt a közelben egy macerás T alakú kereszteződés, ahol a főútvonalra felhajtók hegyes szögben jönnek a macisajt mögül és van aki elfelejti mi merre hány méter, a sajt mért van kitéve. A főútvonalról jobbra lekanyarodva a háromszögesek felé a főútvonalról balról szembejövő dobozos meg az utána jövő szutyoki nem igazán gondolták, hogy meg kéne nekem adni az elsőbbséget... de mivel már benne voltam a kanyarodásban, én bizony kanyarodtam... Közben imádkoztam az életemért, a csacsi meg szedte a lábát mert valszeg ő is fosott. Mögöttem hallottam ahogy kánonban satuznak, de addigra már a Lóóó úgy vágtatott, hogy csak lestem.
Biatorbágynál, a viaduknál találkoztam egy kollégámmal közben a dinnyés meg akarta venni a vasat, de nem adtam neki...
Lovacska hallható mordulással indult el onnan, valszeg ő se szívesen ment volna...A belvárosban kellemes meglepetésemre sehol senki nem akart felpaszírozni teherautóra, sőt nagyon sokszor félrehúzódtak és elengedtek a sorban. Lehet hogy ennek némi szerepe van annak is, miszerint a régi tetoválós gazdi felragasztotta a "Loud pipes - save lifes" matrincát egy műanyag elemre, miután lecserélte a dobot...
Közben én azt már levakartam, de az elv úgy tűnik működik, még ha nem is az üvöltős kiherélt baromság van rajta. No mindegy, szépen viselkedett a jószág, tekeregtünk erre-arra, integettünk másik mociknak, végül beértem a nagykerhez. Előtte rángatózás, dadogás, tartalék állításba rakás után is nyafogós haladás. Zabálás ügyében nála nincs apelláta, ha enni kell, akkor enni kell. Ráadásul ha már tartalékon vagyunk akkor pedig gondolja meg mindenki hogy mit akar tőle, mert olyankor már nincs lendület meg peckes haladósság.
A nagyker mellett van egy olasz robogó kereskedés-szervíz kombó. Elintéztem a dolgom, aztán ahogy mászok vissza a vasra, látom két szerelőruhás fickó csurgatja a nyálát a másik bejárati ajtónál, láthatóan a Lóóóról beszélgetve. Odajöttek, megkérdezték ez micsoda. Mondom micsoda, mikor született. Húdejó, húdeszép, húdenagy, húderégi, húdesokanyagvanbenne. Vigyorgok, tetszik a lelkesedésük, az alacsonyabbiknak csillog a szeme. Kérdezik:
- Hány kiló?
- 280 körül megtankolva.
- Hújaj, és azzal hogy állsz meg?
- Van rajta fék elöl-hátul..., nem olyan vészes. - Vigyorgok tovább.
- Megmozgathatom? - lemásztam, felmászik, hümmög, tetszik neki, lemászik.
- Beindítanád, hogy halljuk a hangját?
- Persze... - és beindítom. A hiú kis dög pöcröff indult, nyafogás, hörgölődés és gyomorkorgás nélkül brummogott, előadva az "én tökéletes motor vagyok" című szinfóniát. Megdicsérték a hangját, aztán elköszöntünk, majd elégedetten kikanyarodott a parkolóból. Szép simán, és a sarkon túl már folytatódott is a gyomorkorgásos fesztivál.
Kis rafinált dög.
