Ünnepeljünk, kit érdekel a holnap! - felkiáltással kezdtük meg tegnap esti, utolsó kollégiumi bulinkat a hagyományos helyen, a két kollégium közti fedett, padokkal ellátott területen. Folyt a sör-bor-rumoskóla-rumkólanélkül-gyümölcsvodka-pezsgő, emelkedett a hangulat, bár az est táncolás része előre nem látott, klubbezártsági okok miatt elmaradt.
Hajnali kettőkor a lajhár elkezdte pedzegetni, hogy nálaalvást ígértem, hiszen másnap korán kelés és motorozás vár rám, korán kelni meg igazán a lajhárnál lehet, mert ő ugye úgyis megy dolgozni. Nosza, szaladtam fel a koliba, hogy lezuhanyozzak gyorsan és ne az ő szüleit ébresszem majd fel a procedúrával, és még eszemben volt, mit kell magammal vinni: jól bevált energiaital, hogy reggel ne aludjak a motorra, sisak, dzseki, bakancs, kesztyű - nehogy mondjuk megfázzak ugye.
Az első sokk pancsizás után ért, hiszen félig már hazaköltöztem, így három lehetőségből választhattam: a motorozáshoz vehetek miniszoknyát (kilőve), nagyon bő szárú farmert (nem egészséges a lábtartó környékén) vagy szakadt farmer (nagyon szakadt, kifejezetten fesztiválgatya); no, mit választottam?
A következő élmény a reggeli energiaital volt, mivel azt is elfelejtettem magammal vinni, így a lajhár melletti boltban kellett vennünk egyet, (másmilyet) de az olyan barátságtalan volt, hogy a csíkszemű pislogást azonmód le is cseréltem másnapos szenvedésre, úgyhogy hamarosan gondolkodhattam, lesz-e még időm leállítani a motort és kinyitni a sisakot, ha netán hányni kéne.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Megérkeztem a garázshoz, oktató bácsi rám nézett, és közölte: jobb lenne, ha a másik motoros menne elől, én meg figyeljek, nehogy elaludjak útközben. Ezt tett követte, örültem, hogy nem kell a táblákkal foglalkoznom (előrehaladott táblaészrenemveszitiszem van), csak követnem a srácot, ott is indexelni ahol ő elfelejti, kikapcsolni az indexet, ha az oktató már harmadszor tesz rá enyhe célzásokat, meg lehetőleg ébren maradni ugye. Ám az egyik kereszteződésnél kiderült, hogy még ez sem elég: a srác nem adja meg a busznak az elsőbbséget, és bemegy elé, a busz meg ijedtében elfelejt fékezni, az nem azt jelenti, hogy követnem kell - ez ugyanis élénk kiabálást vált ki az oktatóból, és jé! a feje is milyen piros lett! (kábé ezután kezdődött a hányingeres rész, meg a dzseki is kezdett baromi meleg lenni, de ügyes voltam, és hányás meg hőguta nélkül kibírtam).
Ekkorra már azt is kezdtem kapisgálni, hogy miért nem ülünk szakadt farmerben a Zehpyrre soha többet - ha mégis elfelejteném, az elkövetkezendő pár hétben biztos ott lesz még emlékeztetőül az a két égésnyom a jobb térdemen. Hasonló módon, saját hibámból jegyeztem meg azt is, miért illik lehajtani a plexit még városban is, főleg poros építkezések és kamionok következtében.
Ám, ha a másnaposságot nem is, a rosszkedvet enyhítette, amikor kidzsalva a hatos útra előbb nyolcvannal, majd százzal (picit talán még fölötte is) repeszthettem nagy örömmel: ha megtanulom tolerálni a hát-szembe-oldal-és egyéb szeleket, meg a sávon belül engem előzgető furgonokat, szerintem továbbra is szeretni fogok motorozni.
Hajnali kettőkor a lajhár elkezdte pedzegetni, hogy nálaalvást ígértem, hiszen másnap korán kelés és motorozás vár rám, korán kelni meg igazán a lajhárnál lehet, mert ő ugye úgyis megy dolgozni. Nosza, szaladtam fel a koliba, hogy lezuhanyozzak gyorsan és ne az ő szüleit ébresszem majd fel a procedúrával, és még eszemben volt, mit kell magammal vinni: jól bevált energiaital, hogy reggel ne aludjak a motorra, sisak, dzseki, bakancs, kesztyű - nehogy mondjuk megfázzak ugye.
Az első sokk pancsizás után ért, hiszen félig már hazaköltöztem, így három lehetőségből választhattam: a motorozáshoz vehetek miniszoknyát (kilőve), nagyon bő szárú farmert (nem egészséges a lábtartó környékén) vagy szakadt farmer (nagyon szakadt, kifejezetten fesztiválgatya); no, mit választottam?
A következő élmény a reggeli energiaital volt, mivel azt is elfelejtettem magammal vinni, így a lajhár melletti boltban kellett vennünk egyet, (másmilyet) de az olyan barátságtalan volt, hogy a csíkszemű pislogást azonmód le is cseréltem másnapos szenvedésre, úgyhogy hamarosan gondolkodhattam, lesz-e még időm leállítani a motort és kinyitni a sisakot, ha netán hányni kéne.
De ne szaladjunk ennyire előre.
Megérkeztem a garázshoz, oktató bácsi rám nézett, és közölte: jobb lenne, ha a másik motoros menne elől, én meg figyeljek, nehogy elaludjak útközben. Ezt tett követte, örültem, hogy nem kell a táblákkal foglalkoznom (előrehaladott táblaészrenemveszitiszem van), csak követnem a srácot, ott is indexelni ahol ő elfelejti, kikapcsolni az indexet, ha az oktató már harmadszor tesz rá enyhe célzásokat, meg lehetőleg ébren maradni ugye. Ám az egyik kereszteződésnél kiderült, hogy még ez sem elég: a srác nem adja meg a busznak az elsőbbséget, és bemegy elé, a busz meg ijedtében elfelejt fékezni, az nem azt jelenti, hogy követnem kell - ez ugyanis élénk kiabálást vált ki az oktatóból, és jé! a feje is milyen piros lett! (kábé ezután kezdődött a hányingeres rész, meg a dzseki is kezdett baromi meleg lenni, de ügyes voltam, és hányás meg hőguta nélkül kibírtam).
Ekkorra már azt is kezdtem kapisgálni, hogy miért nem ülünk szakadt farmerben a Zehpyrre soha többet - ha mégis elfelejteném, az elkövetkezendő pár hétben biztos ott lesz még emlékeztetőül az a két égésnyom a jobb térdemen. Hasonló módon, saját hibámból jegyeztem meg azt is, miért illik lehajtani a plexit még városban is, főleg poros építkezések és kamionok következtében.
Ám, ha a másnaposságot nem is, a rosszkedvet enyhítette, amikor kidzsalva a hatos útra előbb nyolcvannal, majd százzal (picit talán még fölötte is) repeszthettem nagy örömmel: ha megtanulom tolerálni a hát-szembe-oldal-és egyéb szeleket, meg a sávon belül engem előzgető furgonokat, szerintem továbbra is szeretni fogok motorozni.
