Gimnáziumi éveimet a győri Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpontban töltöttem. Most végeztem pár hete. A neve megtévesztő, mert nem is annyira katolikus mint azt egyesek hiszik. Első évemet koleszban töltöttem, mivel nővérem is ott volt, meg nekem se volt kedvem minden nap bebuszozni Csornáról, hiába van közel...
Egy szobában laktam 3 imádni való csajjal: Emesével, Dadával (Daniella) és Abigéllel.Mind a négyen mások voltunk, de ez tette széppé az egészet. Nagyon jól kijöttünk egymással. Elválaszthatatlanok voltunk. De félév után elegünk lett a koleszból, a nevelőkből és az egész rendszerből ami ott ment. És így sajnos néha akaratlanul is bántottuk egymást.
Nekem szüleim felajánlották, hogy kijöhetek ha akarok. Hát persze hogy lopva kaptam az ötleten. Kiköltözésem után is nagyon jóban maradtunk. Minden nap beszélgettünk. Így ment ez még egy évig, amikor is kiderült, hogy szegény Abigélnek epilepsziás rohamai vannak, de nagyon durván. Olykor még a szája is habzott. De gondoltuk nem lesz itt gond, erre kezelések is vannak, meg Abigél erős csaj. Majd túljut ezen. De sajnos ez nem volt ilyen egyszerű. Abigél nem vigyázott magára. Kimerült volt, sosem pihent eleget, pedig kellett volna. Rengeteget stresszelt. Ennek az lett a vége, hogy egyik este egy, minden eddiginél komolyabb roham jött rá. Az akkori szobatársai futottak nevelőért, akik rögtön mentőt hívtak. Amire a mentő odaért Abigél már csak kifordult szemekkel feküdt.
A kórházban kiderült, hogy szegény Abigél, aki még 17éves sem volt, agyvérzést kapott. A bal agyfélteke teljesen bevérzett. Hetekig csak kómában feküdt. Az orvosok, a szülei, mindenki tudta hogy nem fog már felébredni. Szülei úgy döntöttek pár nappal karácsony előtt, hogy lekapcsolják a gépekről és Abigél szerveit felajánlják a kórháznak.
Napokig sírtam. Mindenki sírt. Egy aranyos, hívő, odaadó, szép, fiatal lány volt. Az élet szörnyen igazságtalan. Elvesztettem az egyik legjobb barátom. Egyik nap még vígan röhögcséltünk, másnap meg már agyvérzéssel feküdt a kórházban. Szörnyen fájt. És akkor nekem csak a barátom volt. Családja számára elmondhatatlanul nagy fájdalom lehetett. 3 kistesvére volt. Azóta is rettenetetesen hiányzik...
Egy szobában laktam 3 imádni való csajjal: Emesével, Dadával (Daniella) és Abigéllel.Mind a négyen mások voltunk, de ez tette széppé az egészet. Nagyon jól kijöttünk egymással. Elválaszthatatlanok voltunk. De félév után elegünk lett a koleszból, a nevelőkből és az egész rendszerből ami ott ment. És így sajnos néha akaratlanul is bántottuk egymást.
Nekem szüleim felajánlották, hogy kijöhetek ha akarok. Hát persze hogy lopva kaptam az ötleten. Kiköltözésem után is nagyon jóban maradtunk. Minden nap beszélgettünk. Így ment ez még egy évig, amikor is kiderült, hogy szegény Abigélnek epilepsziás rohamai vannak, de nagyon durván. Olykor még a szája is habzott. De gondoltuk nem lesz itt gond, erre kezelések is vannak, meg Abigél erős csaj. Majd túljut ezen. De sajnos ez nem volt ilyen egyszerű. Abigél nem vigyázott magára. Kimerült volt, sosem pihent eleget, pedig kellett volna. Rengeteget stresszelt. Ennek az lett a vége, hogy egyik este egy, minden eddiginél komolyabb roham jött rá. Az akkori szobatársai futottak nevelőért, akik rögtön mentőt hívtak. Amire a mentő odaért Abigél már csak kifordult szemekkel feküdt.
A kórházban kiderült, hogy szegény Abigél, aki még 17éves sem volt, agyvérzést kapott. A bal agyfélteke teljesen bevérzett. Hetekig csak kómában feküdt. Az orvosok, a szülei, mindenki tudta hogy nem fog már felébredni. Szülei úgy döntöttek pár nappal karácsony előtt, hogy lekapcsolják a gépekről és Abigél szerveit felajánlják a kórháznak.
Napokig sírtam. Mindenki sírt. Egy aranyos, hívő, odaadó, szép, fiatal lány volt. Az élet szörnyen igazságtalan. Elvesztettem az egyik legjobb barátom. Egyik nap még vígan röhögcséltünk, másnap meg már agyvérzéssel feküdt a kórházban. Szörnyen fájt. És akkor nekem csak a barátom volt. Családja számára elmondhatatlanul nagy fájdalom lehetett. 3 kistesvére volt. Azóta is rettenetetesen hiányzik...