Tudjátok, ide is megírtam: megszereztem a buszos jogsit, a suli, ahol tanítok, fizette. Most meg az óráim rovására is vinnem kell a diákokat mindenhova is: gyakorlatra (olyan jó, amikor szaros gumicsellóval, tömény szarszagúan beszállnak, és két hétig nem szellőzik ki a busz akkor se, ha frissen kitakarítod utánuk), osztálykirándulásra (tudjuk, miről szól, még senki nem hányt be, de sztem ami késik, nem múlik), és ami a legfontosabb: szakmai kirándulásokra. Na egy ilyenen voltam tegnap. Kolléga régen ott dolgozott: Tata-Dióspusztán az angol telivér ménesben. Nem szoktam a programokon részt venni, inkább alszom a buszban (nem olyan pihentető három ember helyett dolgozni egymagam), de ez a hely olyan ígéretes volt, amikor megérkeztünk, hogy azt mondtam, ezt megnézzük. Megérte. De nem is emiatt írtam most, hanem az oda-és visszaút miatt, amikoris áthaladtunk a Vértesen. Én nagyon szeretem azt, amikor az út menti fák lombja összeborul az ember feje fölött. (Tudom, tudom, ősszel szar dolog az avar miatt, csúszik, mint a... takony) Eszembe jutott, hogy itt a busz helyett mennyivel jobb érzés lenne Életem Pici Párjával végigmenni... szerencsére sikerült feltűnés nélkül elbőgnöm magam (ami ugye vezetés közben, hát hogy is írjam, nem kifejezett előny). Átmentünk Környén is, pedig, amikor elkerültem a komáromi suliból, viccből azt mondtam, többet nem megyek se Környére, se a környékre...
Jó minőségű aszfalt, kellemesen emelkedős-lejtős-kanyargós, kicsit ugyan keskenyebb, mint az átlag, de biztos nagyon jó lehet motorral... és nagyon-nagyon szép!
Jó minőségű aszfalt, kellemesen emelkedős-lejtős-kanyargós, kicsit ugyan keskenyebb, mint az átlag, de biztos nagyon jó lehet motorral... és nagyon-nagyon szép!