Minap ismét volt min elgondolkoznom. A szomszédban nőtt fel a srác, talán 2 évvel fiatalabb, vagy 3-mal. Nagyon betegen született, az orvosok akkor nem sok esélyt adtak rá, hogy megéri a felnőttkort. Megérte. Sőt, most már viszonylag rendben is van, egy szerencsés tüdő-transzplantáció után. Matektanár lett. Hihetetlenül rendes srác. Ugyan ő is elvált, de van egy szép és egészséges fia, akivel jó a kapcsolata, és a volt felesége is normális, amennyire én tudom. Legalábbis nem bánik rosszul a gyerkőccel, és a láthatást se akadályozza.
Néha elbeszélgetünk apjával, János bácsival, aki pár évvel idősebb apámnál. Nemrég titokzatosan azt mondta, ha várok kicsit, mutat nekem valamit, biztos értékelni fogom. Leesett az állam. A srác a téli karantén alatt írt egy matek tankönyvet, felzárkóztató és érettségire felkészítő feladatokkal. És nem is ez a lényeg. A könyv tele van QR kódokkal, a feladatok megoldásai több, mint 70 órányi videóanyagon vannak elmagyarázva! Ez a könyv így ebben a formában teljesen egyedülálló. Ugyan KRESZ könyvben már láttam ilyen QR kódos megoldást (a leggyakrabban használt Kotra Károly-féle könyv is ilyen), de matekkönyvben ez egyedülálló. Szerintem bombasiker lesz! És ahhoz képest, hogy egy matek óra 3 kiló, ez a könyv 70 óra magyarázattal 7. Ez vastagon a „hülyének is megéri” kategória.
Ez késztetett elgondolkodásra (kertásás közben van rá idő…). Vajon mi dönti el azt, hogy valaki sikeres lesz vagy nem? És egyáltalán: kinek mi számít sikernek?
Belegondoltam, mi mindennel próbálkoztam már. Nyugodtan mondható, hogy 44 évesen megettem a kenyerem javát. Most már sok minden nem várható. Próbálkoztam versekkel. A helybéli Takáts Gyula költő annál a nyomdánál akarta megjelentetni a legújabb kötetét, ahol édesanyám dolgozott, abban induló költők versei lettek volna, az enyémek közül is pár. Szegény elhunyt, mielőtt ezt megvalósíthatta volna.
Próbálkoztam grafikákkal. Sosem részesültem több technikai képzésben, mint amit általános iskolában kaptam (középiskolától műszaki rajzra gyúrtam). Ötleteim voltak (és vannak), de sosem jutottam el kiállításra, pedig a volt feleségem révén még ilyen körökbe is bejuthattam volna (neki megvan a technikai képzettsége, szépen tud másolni, de kevés ötlete van, talán jó páros lehettünk volna). Ugyan, ha a vasak építésével végeztem, ismét neki akarok állni, de kétlem, hogy lenne annyi időm, hogy olyan termékeny tudjak lenni, vagy olyan minőségben tudjak dolgozni, ahogy az a sikerhez kell (itt ez ismertséget jelent bizonyos körökben, és rentábilis alkotást). A köszvény (ami a fokozott stressz egyik következménye) tünetei már jelentkeznek.
Próbálkoztam prózával. Rövid novellám megnyert egy második helyet egy pályázaton, aztán csönd lett. Igaz, nagyon sok tudományos esszét és novellát elkezdtem, párat be is fejeztem, de akihez eljutott, elolvasta (vagy nem), és ennyi. Egyvalaki volt, akinél nagyon betalált az egyik ("Majdnem médiasztár"), de ő csak rajongó volt, nem mozgott befolyásos körökben. A Star Trek regényem meg talán jobb is, hogy nem jutott el Hollywood-ba, látva azt, amit a Star Trek: Axanar-ral kapcsolatban műveltek a CBS jogászai…
Próbálkoztam tudományos körökben. Csatlakoztam egy társasághoz – utólag kiderült, hogy azt csak politikai célból állították fel. Hiába vártam, hogy elméleti kutatásokat osztanak majd ki, amik később utat nyithatnak egy egyetem tanári testülete felé. Valamit elszúrtam. A határozott, később nem is leplezett politikai vonulat, és a tétlenség miatt elmaradtam ettől.
Próbálkoztam később diákjaim versenyfelkészítésével. A saját találmányaimmal indítottam őket, mondván, belőlem már nem lesz semmi e téren, hátha nekik sikerül. Az első diákomat totál értetlenség fogadta. Rá kellett jöjjek, az a verseny nem arról szól, hogy elindítunk valami újat, hanem hogy a haverok kölkeinek hivatalos elismerést adva, fényezzük az iskolát meg a valakinek a valakijét. A következő egy csapat volt, akiket indítottam, ráadásul egy nagyon jó cimbora, az általatok is már ismert Szegecs unokahúgait. A legjobb előadást ők tartották. Elképesztő ügyesek voltak. Viszont az a verseny sem az ötletek felvetéséről szólt, hanem sokkal kisebb horderejű, olcsón megvalósítható, biztosan sokat fialó újításokról. Megkapták a díjukat, aztán kuka az egész téma. A harmadik diákomat is elindítottam egy ötletemmel, föl is vették vele egyetemre. Két év múlva már arra se emlékezett, mi volt a témája… További két diákom „szájába adott” találmányommal nem is foglalkoztak. Arra gondoltam egyébként, hogy a találmányaimat beleírom sci-fi novellákba, úgy talán több emberhez juthatnak el. Csak valósítsa már meg végre valaki őket, mert nagyon nagy lépés lenne mindegyik egy fenntartható világ felé! Vagy rosszul tudom, nem az a cél?
Próbálkoztam spirituális dolgokkal. Felőröltek a mindennapok, a véremet szívó vámpírokkal folytatott mindennapos, kicsinyes és fölösleges hadakozás. Ma már ott se tartok, mint amikor elkezdtem. Elméleti tudás akad, de a gyakorlatba átültetni nem tudom. Nincs hozzá energiám, türelmem, nyugalmam.
Próbálkoztam motorépítéssel. A körülmények nem engedték, hogy profi módon foglalkozzak vele, nemhogy megélni nem lehetett belőle, de szó szerint koldusbotra juttatott. Egy vas kivételével mindegyik ott rohadt el a sufni mélyén, és nem azért, mert rosszak voltak, hanem mert ilyen vagy olyan okból úgy alakult. Azt is hozzá kell tennem, hogy akikhez kerültek, nem értettek különösebben a motorokhoz, és azt várták, amit egy nyugati drága vastól: teljes karbantartás-mentességet, szervizhátteret. Én meg ugye öreg szoci vasakból építettem. Akik látták, miket csináltam, azt mondták, nekem ebből kellene élnem. Nem lehet. Az én szintemen nem. Ahhoz nagyon sok befektetni való pénzemnek kéne lennie, befolyásos kapcsolataimnak meg minden ilyesminek. Volt, aki azt mondta, örülhetek, hogy nem használják ezeket, mert ha valami baleset lenne, rögtön mehetnék a hűvösre. Hát nem tudom, örüljek-e neki…
Próbálkoztam motorozással, hogy legalább néha egy kicsit jól tudjam magam érezni. Családi okok vetettek neki véget. Mert a feleséget még csak eligazítja az ember (ha más nem, egyet jobbról, egyet balról, hogy el ne dőljön). De mit csinál az ember az apjával, akihez érthetetlen okból a szeretett édesanyja jobban ragaszkodik, mint a saját életéhez? Elegem van a balhéból. Ha újra is kezdem, titokban, és kicsi géppel.
Próbálkoztam párkapcsolatokkal. Nem sokkal, összesen hárommal. Ennyi erre az életre elég is volt így bemutatóra. Mindig a nők dobtak engem, és nem egy harmadik fél miatt, hanem önmagam miatt. Nem éppen jókedvre derítő tény, hogy azoknak lett igaza, akik semmire se tartottak. Az utolsó nyomán a bizalomra való képességet is elvesztettem. És igen, a lányaim iránt is. Már nem tudok remélni, nem tudok vakon bízni.
És a körülmények is nagyon elgondolkoztattak. Azt mondják, nem véletlenül, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Lefordítva: a sikerhez támogató közeg is kell. Ha nem is éppen egy nő, de egy háttér, hogy ne kelljen mindennel foglalkozni, csak azzal, amitől a sikert várja az ember (sajnálatos példa Frank Whittney, a sugárhajtómű feltalálójának tragédiája is!). Rengeteg pénzen, jó kapcsolatokon és szerencsén kívül az is kell. Ha nem kell egyfolytában azon kattogni, miből fogok megélni, hogyan fog elkészülni az, aminek el kell, mert csak én tudom megcsinálni, vagy hogyan csináljam úgy a dolgokat, hogy a szeretteimet ne fojtsam bele a környezetükben levő vámpírok őrjöngésébe, mikor hogyan mit hazudjak, hogy megkíméljem őket a balhétól, legalább részben. Ha nem kell egyfolytában ezeken agyalni, akkor rá lehet feküdni egy témára, és lehet profin csinálni. Másképp nem.
Persze az is kérdés, ki mit tart sikernek. Ha annyi az egész, hogy nyugodtan csinálhatom a munkámat, amihez egyébként még kedvem is van, és annak van pozitív eredménye, akkor a hétköznapok is lehetnek sikeresek. Ám egyelőre úgy néz ki, hiába fektettem rengeteg energiát, időt, sok esetben pénzt is dolgokba. Semmi nem jön össze. A szemem láttára emésztik el, veszik semmibe azt, amibe sok időt, energiát, pénzt fektettem, és nem magamért. Sosem voltam olyan önző, hogy csakis a saját dicsőségemért csináljak valamit, mert ez szerintem bűn. Tényleg nem tudom, ezt külső tényezők okozzák-e (beleértve a sorsot), vagy csak nem vagyok hajlandó gátlástalanul átgázolni másokon, mint azt az amerikai „siker” értelmezésekben hallhatjuk, olvashatjuk. Vagy csak nem veszem észre a sikereimet. Szerintetek?
Néha elbeszélgetünk apjával, János bácsival, aki pár évvel idősebb apámnál. Nemrég titokzatosan azt mondta, ha várok kicsit, mutat nekem valamit, biztos értékelni fogom. Leesett az állam. A srác a téli karantén alatt írt egy matek tankönyvet, felzárkóztató és érettségire felkészítő feladatokkal. És nem is ez a lényeg. A könyv tele van QR kódokkal, a feladatok megoldásai több, mint 70 órányi videóanyagon vannak elmagyarázva! Ez a könyv így ebben a formában teljesen egyedülálló. Ugyan KRESZ könyvben már láttam ilyen QR kódos megoldást (a leggyakrabban használt Kotra Károly-féle könyv is ilyen), de matekkönyvben ez egyedülálló. Szerintem bombasiker lesz! És ahhoz képest, hogy egy matek óra 3 kiló, ez a könyv 70 óra magyarázattal 7. Ez vastagon a „hülyének is megéri” kategória.
Ez késztetett elgondolkodásra (kertásás közben van rá idő…). Vajon mi dönti el azt, hogy valaki sikeres lesz vagy nem? És egyáltalán: kinek mi számít sikernek?
Belegondoltam, mi mindennel próbálkoztam már. Nyugodtan mondható, hogy 44 évesen megettem a kenyerem javát. Most már sok minden nem várható. Próbálkoztam versekkel. A helybéli Takáts Gyula költő annál a nyomdánál akarta megjelentetni a legújabb kötetét, ahol édesanyám dolgozott, abban induló költők versei lettek volna, az enyémek közül is pár. Szegény elhunyt, mielőtt ezt megvalósíthatta volna.
Próbálkoztam grafikákkal. Sosem részesültem több technikai képzésben, mint amit általános iskolában kaptam (középiskolától műszaki rajzra gyúrtam). Ötleteim voltak (és vannak), de sosem jutottam el kiállításra, pedig a volt feleségem révén még ilyen körökbe is bejuthattam volna (neki megvan a technikai képzettsége, szépen tud másolni, de kevés ötlete van, talán jó páros lehettünk volna). Ugyan, ha a vasak építésével végeztem, ismét neki akarok állni, de kétlem, hogy lenne annyi időm, hogy olyan termékeny tudjak lenni, vagy olyan minőségben tudjak dolgozni, ahogy az a sikerhez kell (itt ez ismertséget jelent bizonyos körökben, és rentábilis alkotást). A köszvény (ami a fokozott stressz egyik következménye) tünetei már jelentkeznek.
Próbálkoztam prózával. Rövid novellám megnyert egy második helyet egy pályázaton, aztán csönd lett. Igaz, nagyon sok tudományos esszét és novellát elkezdtem, párat be is fejeztem, de akihez eljutott, elolvasta (vagy nem), és ennyi. Egyvalaki volt, akinél nagyon betalált az egyik ("Majdnem médiasztár"), de ő csak rajongó volt, nem mozgott befolyásos körökben. A Star Trek regényem meg talán jobb is, hogy nem jutott el Hollywood-ba, látva azt, amit a Star Trek: Axanar-ral kapcsolatban műveltek a CBS jogászai…
Próbálkoztam tudományos körökben. Csatlakoztam egy társasághoz – utólag kiderült, hogy azt csak politikai célból állították fel. Hiába vártam, hogy elméleti kutatásokat osztanak majd ki, amik később utat nyithatnak egy egyetem tanári testülete felé. Valamit elszúrtam. A határozott, később nem is leplezett politikai vonulat, és a tétlenség miatt elmaradtam ettől.
Próbálkoztam később diákjaim versenyfelkészítésével. A saját találmányaimmal indítottam őket, mondván, belőlem már nem lesz semmi e téren, hátha nekik sikerül. Az első diákomat totál értetlenség fogadta. Rá kellett jöjjek, az a verseny nem arról szól, hogy elindítunk valami újat, hanem hogy a haverok kölkeinek hivatalos elismerést adva, fényezzük az iskolát meg a valakinek a valakijét. A következő egy csapat volt, akiket indítottam, ráadásul egy nagyon jó cimbora, az általatok is már ismert Szegecs unokahúgait. A legjobb előadást ők tartották. Elképesztő ügyesek voltak. Viszont az a verseny sem az ötletek felvetéséről szólt, hanem sokkal kisebb horderejű, olcsón megvalósítható, biztosan sokat fialó újításokról. Megkapták a díjukat, aztán kuka az egész téma. A harmadik diákomat is elindítottam egy ötletemmel, föl is vették vele egyetemre. Két év múlva már arra se emlékezett, mi volt a témája… További két diákom „szájába adott” találmányommal nem is foglalkoztak. Arra gondoltam egyébként, hogy a találmányaimat beleírom sci-fi novellákba, úgy talán több emberhez juthatnak el. Csak valósítsa már meg végre valaki őket, mert nagyon nagy lépés lenne mindegyik egy fenntartható világ felé! Vagy rosszul tudom, nem az a cél?
Próbálkoztam spirituális dolgokkal. Felőröltek a mindennapok, a véremet szívó vámpírokkal folytatott mindennapos, kicsinyes és fölösleges hadakozás. Ma már ott se tartok, mint amikor elkezdtem. Elméleti tudás akad, de a gyakorlatba átültetni nem tudom. Nincs hozzá energiám, türelmem, nyugalmam.
Próbálkoztam motorépítéssel. A körülmények nem engedték, hogy profi módon foglalkozzak vele, nemhogy megélni nem lehetett belőle, de szó szerint koldusbotra juttatott. Egy vas kivételével mindegyik ott rohadt el a sufni mélyén, és nem azért, mert rosszak voltak, hanem mert ilyen vagy olyan okból úgy alakult. Azt is hozzá kell tennem, hogy akikhez kerültek, nem értettek különösebben a motorokhoz, és azt várták, amit egy nyugati drága vastól: teljes karbantartás-mentességet, szervizhátteret. Én meg ugye öreg szoci vasakból építettem. Akik látták, miket csináltam, azt mondták, nekem ebből kellene élnem. Nem lehet. Az én szintemen nem. Ahhoz nagyon sok befektetni való pénzemnek kéne lennie, befolyásos kapcsolataimnak meg minden ilyesminek. Volt, aki azt mondta, örülhetek, hogy nem használják ezeket, mert ha valami baleset lenne, rögtön mehetnék a hűvösre. Hát nem tudom, örüljek-e neki…
Próbálkoztam motorozással, hogy legalább néha egy kicsit jól tudjam magam érezni. Családi okok vetettek neki véget. Mert a feleséget még csak eligazítja az ember (ha más nem, egyet jobbról, egyet balról, hogy el ne dőljön). De mit csinál az ember az apjával, akihez érthetetlen okból a szeretett édesanyja jobban ragaszkodik, mint a saját életéhez? Elegem van a balhéból. Ha újra is kezdem, titokban, és kicsi géppel.
Próbálkoztam párkapcsolatokkal. Nem sokkal, összesen hárommal. Ennyi erre az életre elég is volt így bemutatóra. Mindig a nők dobtak engem, és nem egy harmadik fél miatt, hanem önmagam miatt. Nem éppen jókedvre derítő tény, hogy azoknak lett igaza, akik semmire se tartottak. Az utolsó nyomán a bizalomra való képességet is elvesztettem. És igen, a lányaim iránt is. Már nem tudok remélni, nem tudok vakon bízni.
És a körülmények is nagyon elgondolkoztattak. Azt mondják, nem véletlenül, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Lefordítva: a sikerhez támogató közeg is kell. Ha nem is éppen egy nő, de egy háttér, hogy ne kelljen mindennel foglalkozni, csak azzal, amitől a sikert várja az ember (sajnálatos példa Frank Whittney, a sugárhajtómű feltalálójának tragédiája is!). Rengeteg pénzen, jó kapcsolatokon és szerencsén kívül az is kell. Ha nem kell egyfolytában azon kattogni, miből fogok megélni, hogyan fog elkészülni az, aminek el kell, mert csak én tudom megcsinálni, vagy hogyan csináljam úgy a dolgokat, hogy a szeretteimet ne fojtsam bele a környezetükben levő vámpírok őrjöngésébe, mikor hogyan mit hazudjak, hogy megkíméljem őket a balhétól, legalább részben. Ha nem kell egyfolytában ezeken agyalni, akkor rá lehet feküdni egy témára, és lehet profin csinálni. Másképp nem.
Persze az is kérdés, ki mit tart sikernek. Ha annyi az egész, hogy nyugodtan csinálhatom a munkámat, amihez egyébként még kedvem is van, és annak van pozitív eredménye, akkor a hétköznapok is lehetnek sikeresek. Ám egyelőre úgy néz ki, hiába fektettem rengeteg energiát, időt, sok esetben pénzt is dolgokba. Semmi nem jön össze. A szemem láttára emésztik el, veszik semmibe azt, amibe sok időt, energiát, pénzt fektettem, és nem magamért. Sosem voltam olyan önző, hogy csakis a saját dicsőségemért csináljak valamit, mert ez szerintem bűn. Tényleg nem tudom, ezt külső tényezők okozzák-e (beleértve a sorsot), vagy csak nem vagyok hajlandó gátlástalanul átgázolni másokon, mint azt az amerikai „siker” értelmezésekben hallhatjuk, olvashatjuk. Vagy csak nem veszem észre a sikereimet. Szerintetek?
