Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, tőlem néha meg szokták kérdezni, hogy mennyire tudok motorozni, hogy simán bevállalok külföldi túrákat egyedül.
A másokhoz viszonyított tudásomat elég nehezen tudnám belőni, mert ismerek olyanokat, akik túlbecsülik a rutinjukat, és olyanokat is, akik alulértékelik a tudásukat.
Nagy szerencsém egyébként, hogy nőként továbbra sem érzem úgy, hogy nekem bizonyítanom kéne az utakon. Ritka kivételtől eltekintve mi nők eleve úgy vagyunk kódolva, hogy biztonságra törekszünk, így megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ne akarjuk magunkból minden közlekedési helyzetben kihozni a maximumot – már ami a figurázást illeti.
Az abszolút tudásomat már pontosabban meg tudom határozni, ami mások számára viszont eléggé kettős képet mutathat kívülállóként, ugyanis a megingathatatlan vezérelvem szerint tudatosan soha nem megyek bele olyan helyzetbe, ami másra vagy akár rám nézve balul sülhet el (na jó, utóbbira volt már példa). Egyébként én nagyjából ebben látom a férfiak és nők közti vezetési stílus- és tudásbeli különbséget. Nevezetesen: a férfiak alapvetően vakmerőbben mennek bele manőverekbe, akkor is, ha nincs meg a rutinjuk, míg a nők az állatkodást feláldozzák a biztonság oltárán. Aztán persze az sem szerencsés, ha valaki azért visszafogott, mert olyannyira bizonytalan a járművén, hogy a közlekedés többi résztvevőjének jelenléte is már kisebb stresszforrás a számára.
De ne dumáljak már ennyit mellé!
Szóval, én magamat magabiztos vezetőnek tartom, ami nem azt jelenti, hogy én vagyok az utak koronázatlan királynője, hanem egyszerűen csak tisztában vagyok a tudásommal (az erősségeimmel és gyengeségeimmel is), ismerem a motorom és fizika óráról sem hiányoztam. Ez kívülről nézve kb. annyiban ölt testet, hogy pár hónapja az egyik benzinkúton egy motoros „szaktárs” azt mondta: látott már engem párszor erre-arra, nagyon ritka jelenség, hogy valaki ennyire eggyé válik a motorjával.
Ebből most nem kell nagy dolgokra gondolni, mert nekem is vannak olyan napjaim, amikor egyszerűen nem úgy irányítom a gépet, mint szeretném, sőt évente kb. kétszer minősíthetetlenül szarnak ítélem az általam nyújtott produkciót. Mindezek mellett nyilván velem is előfordul, hogy kettes helyett üreset váltok (ez Murphy törvénye szerint mindig akkor fordul elő, mikor legalább ötvenen látják a mutatványt), aztán havonta legalább egyszer kint hagyom az indexet (ezt meg persze csak olyan esetekben, amikor a kijelzőre süt a nap, így esélyem sincs, hogy egyből észrevegyem), valamint évente két-háromszor lefulladok (szigorúan kínos helyzetekben)
További gyengeségeim - bár ezeket inkább a biztonsági játéknak tudom be:
- A motort közel sem döntöm be annyira, mint férfitársaim. Gumicsere után hordalékmentes és hibátlan úton még igen, de elég sokat megyek és alapvetően engem nem vonzanak a szerpentinek (bár nagyon szeretem őket), így relatíve hamar elkezdenek kockásodni az abroncsaim, onnantól már nem reszkírozom a vagánykodást.
- Nagyon erősen visszaüt a vezetési stílusomra, ha időjárási front van, vagy bármi más miatt csak egy kicsit is rosszabbul érzem magam. Ezért pl. nálam az nem játszik, mint sok motorosnál, ha bánatos vagyok, vagy felbosszantottak, akkor a motoron majd jó lesz. Nem. Nekem nem lesz jó, dekoncentrált leszek, így egy bizonyos fizikai/lelki szinten túl nem ülök motorra. (Egyszer hágtam át ezt a saját magam által hozott szabályt, hajszálon múlt a frontális ütközés.)
Saját megítélésem szerint a legfőbb erősségeim:
- Sosem megszokásból vezetek, emiatt az átlagnál lényegesen jobban elemzem a közlekedési szitukat. Vannak általam kedvelt útszakaszok, de mindig igyekszem újabb utakat felfedezni, tehát hozzászoktam, hogy a figyelmem nem lankadhat.
- Mindenféle terepviszonyon van tapasztalatom, tehát nem okoz gondot, ha le kell gurulnom az aszfaltról. Ezt sem kell túlgondolkodni: a fóti homokbányában nyilván elvéreznék, de egyébként bármilyen terepre, amit a motorom felépítése és az aszfaltgumi enged, simán bemegyek és ki is hozom a gépet, akár fullra megpakolva is, természetesen a saját magam által minden szempontból biztonságosnak ítélt tempóban.
- Semmilyen szinten nincs bennem félelem, amikor motorra ülök. Tisztában vagyok vele, hogy talán haza sem érek a gurulás után, de úgy gondolom, hogy aki ezt az örömforrást választja, annak nem csak számolnia kell ezzel, de lélekben is el kell fogadnia ezt a lehetséges végkimenetelt. Aki egy kicsit is ráparázik erre, az nem fog tudni lereagálni egy vészhelyzetet.
- Sosem jártam még tréningen, de eddig mindig hibátlanul mentettem, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
- Sosem bízom el magam, én nem hiszek a motoros védőangyalos mesékben: csak a tudás és a nem tudás van, valamint a fatális véletlenek szerencsétlen összjátéka és az irgalmatlan nagy szerencse, illetve ezek kombinációja.
Rólam nagyjából ennyi…
Most pedig a bátrabbak szépen meséljék el, mit művelnek az utakon motorozás címén!
Csatolás megtekintése 18257
A másokhoz viszonyított tudásomat elég nehezen tudnám belőni, mert ismerek olyanokat, akik túlbecsülik a rutinjukat, és olyanokat is, akik alulértékelik a tudásukat.
Nagy szerencsém egyébként, hogy nőként továbbra sem érzem úgy, hogy nekem bizonyítanom kéne az utakon. Ritka kivételtől eltekintve mi nők eleve úgy vagyunk kódolva, hogy biztonságra törekszünk, így megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy ne akarjuk magunkból minden közlekedési helyzetben kihozni a maximumot – már ami a figurázást illeti.
Az abszolút tudásomat már pontosabban meg tudom határozni, ami mások számára viszont eléggé kettős képet mutathat kívülállóként, ugyanis a megingathatatlan vezérelvem szerint tudatosan soha nem megyek bele olyan helyzetbe, ami másra vagy akár rám nézve balul sülhet el (na jó, utóbbira volt már példa). Egyébként én nagyjából ebben látom a férfiak és nők közti vezetési stílus- és tudásbeli különbséget. Nevezetesen: a férfiak alapvetően vakmerőbben mennek bele manőverekbe, akkor is, ha nincs meg a rutinjuk, míg a nők az állatkodást feláldozzák a biztonság oltárán. Aztán persze az sem szerencsés, ha valaki azért visszafogott, mert olyannyira bizonytalan a járművén, hogy a közlekedés többi résztvevőjének jelenléte is már kisebb stresszforrás a számára.
De ne dumáljak már ennyit mellé!
Szóval, én magamat magabiztos vezetőnek tartom, ami nem azt jelenti, hogy én vagyok az utak koronázatlan királynője, hanem egyszerűen csak tisztában vagyok a tudásommal (az erősségeimmel és gyengeségeimmel is), ismerem a motorom és fizika óráról sem hiányoztam. Ez kívülről nézve kb. annyiban ölt testet, hogy pár hónapja az egyik benzinkúton egy motoros „szaktárs” azt mondta: látott már engem párszor erre-arra, nagyon ritka jelenség, hogy valaki ennyire eggyé válik a motorjával.
Ebből most nem kell nagy dolgokra gondolni, mert nekem is vannak olyan napjaim, amikor egyszerűen nem úgy irányítom a gépet, mint szeretném, sőt évente kb. kétszer minősíthetetlenül szarnak ítélem az általam nyújtott produkciót. Mindezek mellett nyilván velem is előfordul, hogy kettes helyett üreset váltok (ez Murphy törvénye szerint mindig akkor fordul elő, mikor legalább ötvenen látják a mutatványt), aztán havonta legalább egyszer kint hagyom az indexet (ezt meg persze csak olyan esetekben, amikor a kijelzőre süt a nap, így esélyem sincs, hogy egyből észrevegyem), valamint évente két-háromszor lefulladok (szigorúan kínos helyzetekben)
További gyengeségeim - bár ezeket inkább a biztonsági játéknak tudom be:
- A motort közel sem döntöm be annyira, mint férfitársaim. Gumicsere után hordalékmentes és hibátlan úton még igen, de elég sokat megyek és alapvetően engem nem vonzanak a szerpentinek (bár nagyon szeretem őket), így relatíve hamar elkezdenek kockásodni az abroncsaim, onnantól már nem reszkírozom a vagánykodást.
- Nagyon erősen visszaüt a vezetési stílusomra, ha időjárási front van, vagy bármi más miatt csak egy kicsit is rosszabbul érzem magam. Ezért pl. nálam az nem játszik, mint sok motorosnál, ha bánatos vagyok, vagy felbosszantottak, akkor a motoron majd jó lesz. Nem. Nekem nem lesz jó, dekoncentrált leszek, így egy bizonyos fizikai/lelki szinten túl nem ülök motorra. (Egyszer hágtam át ezt a saját magam által hozott szabályt, hajszálon múlt a frontális ütközés.)
Saját megítélésem szerint a legfőbb erősségeim:
- Sosem megszokásból vezetek, emiatt az átlagnál lényegesen jobban elemzem a közlekedési szitukat. Vannak általam kedvelt útszakaszok, de mindig igyekszem újabb utakat felfedezni, tehát hozzászoktam, hogy a figyelmem nem lankadhat.
- Mindenféle terepviszonyon van tapasztalatom, tehát nem okoz gondot, ha le kell gurulnom az aszfaltról. Ezt sem kell túlgondolkodni: a fóti homokbányában nyilván elvéreznék, de egyébként bármilyen terepre, amit a motorom felépítése és az aszfaltgumi enged, simán bemegyek és ki is hozom a gépet, akár fullra megpakolva is, természetesen a saját magam által minden szempontból biztonságosnak ítélt tempóban.
- Semmilyen szinten nincs bennem félelem, amikor motorra ülök. Tisztában vagyok vele, hogy talán haza sem érek a gurulás után, de úgy gondolom, hogy aki ezt az örömforrást választja, annak nem csak számolnia kell ezzel, de lélekben is el kell fogadnia ezt a lehetséges végkimenetelt. Aki egy kicsit is ráparázik erre, az nem fog tudni lereagálni egy vészhelyzetet.
- Sosem jártam még tréningen, de eddig mindig hibátlanul mentettem, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
- Sosem bízom el magam, én nem hiszek a motoros védőangyalos mesékben: csak a tudás és a nem tudás van, valamint a fatális véletlenek szerencsétlen összjátéka és az irgalmatlan nagy szerencse, illetve ezek kombinációja.
Rólam nagyjából ennyi…
Most pedig a bátrabbak szépen meséljék el, mit művelnek az utakon motorozás címén!
Csatolás megtekintése 18257
