A szokásos kötelező. Ez jutott eszembe első blikkre. Nyáladzás, vagy annak tűnik. És ha valaki tényleg őszintén? Mert olyan szerencsés, mint én? Vajon kell-e külön nap, hogy kifejezzük, mennyire hálásak vagyunk neki? És tényleg, vajon képesek vagyunk-e rá, hogy tényleg kifejezzük? Vajon tudunk-e annyit tenni érte, amennyit ő tett értünk? Mert én nagyon szerencsés vagyok. Én megkaptam a legnagyobb ajándékot, mit ember csak kaphat: őt. Vajon tudok-e elég hálás lenni ezért? Nem hiszem.
És ilyenkor mindig, minden alkalommal elgondolkozok azon, mi van azokkal, akik nem ilyen szerencsések? Apám. Az én gyerekeim. A volt osztálytársam unokahúgai. És még sorolhatnám.
Nagyobbik lányomnak volt ovis csoporttársa egy srác. Őt meg a két bátyját úgy faképnél hagyta az anyjuk, hogy azóta feléjük se néz. Elég – hm - érdekes volt, amikor az oviban anyák napi műsort adtak a gyerekek (elképesztő ügyesek voltak, és az óvónők is hatalmas munkát végeztek, iskolában nincs olyan hosszú, tökéletesen betanított, koreografált műsor, le a kalappal a kaposmérői óvodapedagógusok előtt). A srácnak ugye meg kellett változtatni a szöveget, és az apjának adta a virágot, aki anyja helyett is anyja volt, meg apja egy személyben, annyit melózott mint a barom, és mellette ellátta az asszony, az anya feladatát is. Nehéz sors, és nem biztos, hogy ezt bárki, mondjuk külső ember, tolerálni fogja, vagy meg fogja köszönni neki, mert ez a világ már csak ilyen.
Eszembe jutnak azok, akiknek az anyja tönkretette az életüket, önzésével, dühöngésfüggőségével, akiknek rossz példát mutattak és mutatnak, alkoholizmussal, kicsapongó, nemtörődöm életmóddal, türelmetlenséggel, következetlenséggel. Ez nem az ő napjuk lesz. Oviban, suliban mindenki kötelezően szeretgeti az anyukáját, a legtöbben őszintén, neki meg ég a pofája, és zavarban van, mint Ádám ősatyánk anyák napján. És igen, eszembe jut a Szelíd motorosok is, amikor betépnek a temetőben, amit Wyatt akkor mond. Érdekes belegondolni: vajon ő is azért lett ilyen? Mert így indították útjára az életbe? Persze az ilyen „anyák” állíttatnak szobrot maguknak, ha valakivel beszélnek, hogy mert ők szültek gyereket, ők a világ legjobb anyái, és hogy ők mennyit áldoztak a gyerekeikért. A beszélgetőpartner meg, ha ismeri a helyzetet, nehezen állja meg, hogy ne küldje el az anyjába, vagy pofán ne verje, vagy ki ne röhögje.
És eszembe jut a másik oldal is. A hálátlanok. Akik csak saját magukkal törődnek, és anyák napján se látogatják meg azt, aki szó szerint az életét áldozta értük. Határtalan önzőségükben teljesen természetesnek veszik, sőt elvárják, hogy mindenki az ő kiszolgálásuk végett tegye magát tönkre. Sőt, még hibáztatják, elítélik is azt, aki esetleg ezért reménykedni merészel valamit cserébe.
Sokféle ember van. Én azt kívánom mindenkinek, bárcsak olyan édesanyja lenne, mint az enyém. Nemrég jöttem meg a boltból, vettem neki étcsokit. Könnyes szemekkel mondta, nem kéne ennyit költenem rá, neki már az is elég, hogy itt vagyok. Én csak egy puszit adtam a homlokára, és kisiettem, nehogy meglássa, hogy potyognak a könnyeim.
És ilyenkor mindig, minden alkalommal elgondolkozok azon, mi van azokkal, akik nem ilyen szerencsések? Apám. Az én gyerekeim. A volt osztálytársam unokahúgai. És még sorolhatnám.
Nagyobbik lányomnak volt ovis csoporttársa egy srác. Őt meg a két bátyját úgy faképnél hagyta az anyjuk, hogy azóta feléjük se néz. Elég – hm - érdekes volt, amikor az oviban anyák napi műsort adtak a gyerekek (elképesztő ügyesek voltak, és az óvónők is hatalmas munkát végeztek, iskolában nincs olyan hosszú, tökéletesen betanított, koreografált műsor, le a kalappal a kaposmérői óvodapedagógusok előtt). A srácnak ugye meg kellett változtatni a szöveget, és az apjának adta a virágot, aki anyja helyett is anyja volt, meg apja egy személyben, annyit melózott mint a barom, és mellette ellátta az asszony, az anya feladatát is. Nehéz sors, és nem biztos, hogy ezt bárki, mondjuk külső ember, tolerálni fogja, vagy meg fogja köszönni neki, mert ez a világ már csak ilyen.
Eszembe jutnak azok, akiknek az anyja tönkretette az életüket, önzésével, dühöngésfüggőségével, akiknek rossz példát mutattak és mutatnak, alkoholizmussal, kicsapongó, nemtörődöm életmóddal, türelmetlenséggel, következetlenséggel. Ez nem az ő napjuk lesz. Oviban, suliban mindenki kötelezően szeretgeti az anyukáját, a legtöbben őszintén, neki meg ég a pofája, és zavarban van, mint Ádám ősatyánk anyák napján. És igen, eszembe jut a Szelíd motorosok is, amikor betépnek a temetőben, amit Wyatt akkor mond. Érdekes belegondolni: vajon ő is azért lett ilyen? Mert így indították útjára az életbe? Persze az ilyen „anyák” állíttatnak szobrot maguknak, ha valakivel beszélnek, hogy mert ők szültek gyereket, ők a világ legjobb anyái, és hogy ők mennyit áldoztak a gyerekeikért. A beszélgetőpartner meg, ha ismeri a helyzetet, nehezen állja meg, hogy ne küldje el az anyjába, vagy pofán ne verje, vagy ki ne röhögje.
És eszembe jut a másik oldal is. A hálátlanok. Akik csak saját magukkal törődnek, és anyák napján se látogatják meg azt, aki szó szerint az életét áldozta értük. Határtalan önzőségükben teljesen természetesnek veszik, sőt elvárják, hogy mindenki az ő kiszolgálásuk végett tegye magát tönkre. Sőt, még hibáztatják, elítélik is azt, aki esetleg ezért reménykedni merészel valamit cserébe.
Sokféle ember van. Én azt kívánom mindenkinek, bárcsak olyan édesanyja lenne, mint az enyém. Nemrég jöttem meg a boltból, vettem neki étcsokit. Könnyes szemekkel mondta, nem kéne ennyit költenem rá, neki már az is elég, hogy itt vagyok. Én csak egy puszit adtam a homlokára, és kisiettem, nehogy meglássa, hogy potyognak a könnyeim.
