a múlt hétvége elég mozgalmas volt, gimis osztálytalálkozónk volt szombaton, majd vasárnap feljöttek a szüleim Pestre, és együtt turistáskodtunk. sétáltunk a belvárosban, voltunk a Városligetben és a Vajdahunyadvárban (Pünkösd alkalmából vásár volt), jókat ettünk. intenzív 2 nap volt. de látogatásuk fő oka opera volt a Margitszigeti szabadtéri színházban. nem vagyunk nagy opera-rajongók, és attól tartottam, apum elalszik majd előadás közben de volt oka ennek a kulturálódásnak. egy másod-unokatestvérem művészi pályára lépett, és nagyon sikeres opera-énekesnő lett belőle, és még sosem hallottuk őt élőben énekelni. ezért megleptem anyukámat szülinapja alkalmából operajegyekkel, ahol Szilvi (úgy mint én is Szilvi vagyok, de most a másod-unokatestvéremről van szó) énekelte a főszerepet. így néztük meg a Turandot nevű operát.
és nagyon nagy élmény volt, mindannyiunknak. láttam már régebben is operát, de nem hatott rám úgy, mint ez most (én inkább filmnéző vagyok). valószínűleg az is közre játszott, hogy rokont láttunk a színpadon, de felváltva voltam libabőrös (és nem a hidegtől, mert nagyon meleg éjszaka volt), és potyogtak a könnyeim, majd megint libabőr, majd megint könnyek... nem gondoltam volna, hogy így tud hatni rám... jó, igaz, filmeken is tudok sírni, de azok gyakran úgy vannak megkomponálva, hogy a kép-hang-zene-arckifejezés nagyon erőteljesen hasson a nézőre. vagy mondhatja valaki, hogy persze, vannak olyan dalok is, amik így hatnak. mondjuk én leginkább rock-koncertekre szoktam járni, és az a zene nem az a sírós fajta. de itt egyszerűen az énekesek hangja és a zene, ahogy áthatol a téren, és befúródik a bőröm alá... valahogy más volt.
Szilvi mondta, hogy az előadás után álljunk meg hátul az öltözőknél köszönni neki, és akkor már csináltunk egy közös képet is:
és nagyon nagy élmény volt, mindannyiunknak. láttam már régebben is operát, de nem hatott rám úgy, mint ez most (én inkább filmnéző vagyok). valószínűleg az is közre játszott, hogy rokont láttunk a színpadon, de felváltva voltam libabőrös (és nem a hidegtől, mert nagyon meleg éjszaka volt), és potyogtak a könnyeim, majd megint libabőr, majd megint könnyek... nem gondoltam volna, hogy így tud hatni rám... jó, igaz, filmeken is tudok sírni, de azok gyakran úgy vannak megkomponálva, hogy a kép-hang-zene-arckifejezés nagyon erőteljesen hasson a nézőre. vagy mondhatja valaki, hogy persze, vannak olyan dalok is, amik így hatnak. mondjuk én leginkább rock-koncertekre szoktam járni, és az a zene nem az a sírós fajta. de itt egyszerűen az énekesek hangja és a zene, ahogy áthatol a téren, és befúródik a bőröm alá... valahogy más volt.
Szilvi mondta, hogy az előadás után álljunk meg hátul az öltözőknél köszönni neki, és akkor már csináltunk egy közös képet is: