Amikor elindultam kishazánk körbemotorozására, a tudatosság része kb annyi volt, hogy most már meg kell szakítani a napirutinos verklit mielőtt megbolondulok, a tudattalan meg szomjazta az épülést, a tanulást és a fejlődést, a tovább lépést... A mai napig. Napról napra érik bennem az ott tapasztalt tudás, mások életének megismerése felnyitotta a szemem a sajátomra: valójában a saját kínjaim nem is olyan rettenetesek...
Ahogy elindultam, az pedig felnyitotta a szemem: nincs lehetetlen... mert teremteni mindenki tud a saját életében, a lelkünkben a munka örökké való.
A határokat kitolni, elérni az elérhetetlent, felfedezni valami újat, az gondolom az emberiség civilizációjának mozgatórugója. Vágyni a jobbra, a többre, a teljesre, teljesen természetes. A jobb motor, a nagyobb autó, a jobb lakás, a jó nyaralás, a jobb élet vágya mindenkiben ott munkálkodik. Azt gondolom, valahol Istent keressük a tökéletesben, amikor a legjobbat akarjuk mindenből. A legjobb nőt, a legjobb férfit, a legjobb társat. A gondtalan gyerekkor (már akinek az jut) tovalibben, aztán az első, tökéletes két évig tartó szerelem elmúlik, a fiatalkori lánglelkű lelkesedés minden munkában csöndes tapasztalássá szelídül, és az AHA! élmény, amikor megvilágosodunk valami probléma felett, kinccsé válik... De a legjobbra vágyás megmarad, a zsigereinkbe bújva keresi a tökéletest nyolcvan éves korunkban is, kapálva a kertet egy szebb paradicsomért... Metszve egy fát a szép gyümölcséért. Amit tavasszal metszettél, csak ősszel szüretelheted...
Megműveljük... a kertet és közben önmagunkat is: az önuralom, a türelem a kertben bizony megterem, mert nem holnap nyílik az a virág, amit ma elvetettél. A nagy változások mindig lassan zajlanak, és vagy van türelme kivárni az embernek, vagy továbblép és kergeti tovább a nagy és elérhetetlen illúziót: a tökéletest. A tökéletes pedig tovalibben mint egy csalfa álom, mert meg akartad markolni, megragadni, hogy csak a tiéd legyen és mutathasd, hogy lám megvan, az ENYÉM! De a tökéleteshez csak Istennek van joga. A bennünk lakozó teremtő szándék látja csak mi az, amiért érdemes várni, hogy a kicsi magból csodaszép virág legyen. A bennünk lakó Isten szerű lélek látja azt, mi az ami lehet tökéletes. Mert mi magunk azzá tudjuk tenni, ha teszünk érte. Ha türelmesek vagyunk, ha metszegetjük a saját magunk vadhajtásait is, ha elég jó a jó és látod benne a tökéletest. A te szemedben, a te lelkedben, a teremtő szándékod, a benned lakó Isten látja abban a dologban a tökéletest. Akkor az elég jó is tökéletes lesz neked, mert a te szereteted teszi majd azzá, a hiányzó részeit te magad pótlod majd ki. Mert el tudod fogadni olyannak amilyen, és rögtön az lesz a tökéletes.
Milyen a tökéletes? A tökéletes szülő? A tökéletes gyerek? A tökéletes kapcsolat? A tökéletes élet?
Vajon mi magunk tökéletesek vagyunk-e? Megérdemeljük-e a tökéletest? Kell az a teher, ami ezzel jár, hogy nem hibázhatsz, sosem, és azt nem bocsátja meg senki sem? Ugye nem...
Istent keressük és embert találunk. Ha szeretünk, tökéletest.
Ahogy elindultam, az pedig felnyitotta a szemem: nincs lehetetlen... mert teremteni mindenki tud a saját életében, a lelkünkben a munka örökké való.
A határokat kitolni, elérni az elérhetetlent, felfedezni valami újat, az gondolom az emberiség civilizációjának mozgatórugója. Vágyni a jobbra, a többre, a teljesre, teljesen természetes. A jobb motor, a nagyobb autó, a jobb lakás, a jó nyaralás, a jobb élet vágya mindenkiben ott munkálkodik. Azt gondolom, valahol Istent keressük a tökéletesben, amikor a legjobbat akarjuk mindenből. A legjobb nőt, a legjobb férfit, a legjobb társat. A gondtalan gyerekkor (már akinek az jut) tovalibben, aztán az első, tökéletes két évig tartó szerelem elmúlik, a fiatalkori lánglelkű lelkesedés minden munkában csöndes tapasztalássá szelídül, és az AHA! élmény, amikor megvilágosodunk valami probléma felett, kinccsé válik... De a legjobbra vágyás megmarad, a zsigereinkbe bújva keresi a tökéletest nyolcvan éves korunkban is, kapálva a kertet egy szebb paradicsomért... Metszve egy fát a szép gyümölcséért. Amit tavasszal metszettél, csak ősszel szüretelheted...
Megműveljük... a kertet és közben önmagunkat is: az önuralom, a türelem a kertben bizony megterem, mert nem holnap nyílik az a virág, amit ma elvetettél. A nagy változások mindig lassan zajlanak, és vagy van türelme kivárni az embernek, vagy továbblép és kergeti tovább a nagy és elérhetetlen illúziót: a tökéletest. A tökéletes pedig tovalibben mint egy csalfa álom, mert meg akartad markolni, megragadni, hogy csak a tiéd legyen és mutathasd, hogy lám megvan, az ENYÉM! De a tökéleteshez csak Istennek van joga. A bennünk lakozó teremtő szándék látja csak mi az, amiért érdemes várni, hogy a kicsi magból csodaszép virág legyen. A bennünk lakó Isten szerű lélek látja azt, mi az ami lehet tökéletes. Mert mi magunk azzá tudjuk tenni, ha teszünk érte. Ha türelmesek vagyunk, ha metszegetjük a saját magunk vadhajtásait is, ha elég jó a jó és látod benne a tökéletest. A te szemedben, a te lelkedben, a teremtő szándékod, a benned lakó Isten látja abban a dologban a tökéletest. Akkor az elég jó is tökéletes lesz neked, mert a te szereteted teszi majd azzá, a hiányzó részeit te magad pótlod majd ki. Mert el tudod fogadni olyannak amilyen, és rögtön az lesz a tökéletes.
Milyen a tökéletes? A tökéletes szülő? A tökéletes gyerek? A tökéletes kapcsolat? A tökéletes élet?
Vajon mi magunk tökéletesek vagyunk-e? Megérdemeljük-e a tökéletest? Kell az a teher, ami ezzel jár, hogy nem hibázhatsz, sosem, és azt nem bocsátja meg senki sem? Ugye nem...
Istent keressük és embert találunk. Ha szeretünk, tökéletest.
