Nagyon föl vagyok háborodva. Megint. A közmédia, ami erősen a bulvár, az értéktelen bóvli irányába tendál, mindig ad fölháborodásra okot. Nyivákolnak, hogy így a faszbúk meg úgy a faszbúk, a sorosista politizálók, milyen szemetek, hogy letiltották a helyi lapokat egyedül uraló (ezzel a gazdasági versenyszabályokat törvényesen megszegő), nyíltan manipulált kiadót a hirdetéseikből. Azok meg olyan hatásvadász, bulvár cikkeket jelentetnek meg, amiknek csak a statisztikához van közük. És ugye én csak azt a statisztikát hiszem el, amit én hazudtam.
A mai újság egyik, részben címlapon levő témája a „mamahotel jelenség”. Megírták, hogy jaaaaaaj, Európában 2017-ben a 25-34 év közötti férfiak fele, a nők harmada lakik közös háztartásban a szüleivel. Jaaaaaaaj micsoda világ ez, hogy a fiatalok nem akarnak önállóak lenni. Legszívesebben a szeme közé vágtam volna annak a kis lottyadt büdös pöcsnek, amelyik ezt le merészelte írni, hogy a kurva anyád hányszor bőgött miattad te kis agyonkényeztetett hálátlan önző pöcs, fél napja a padlón fetrengve, mert elesett és nem tudott fölállni, hányszor tépelődött, hogy mit rontott el, hogy rá se nézel te kis rohadék görény, vajon mennyit kell nélkülöznie, mert a kis puhapöcsű buzi fiacskája nem bírta a jogos kritikát és lelépett, azóta egy kurva fillért haza nem adva. Régen, amikor a 4 gyerek kevésnek számított, kényszerűség volt lelépni, mert nem fértek. Akkor azonban többnyire volt is lehetőség, hogy a fiatal építsen, vagy a szülő megteremtsen bizonyos körülményeket a gyerekeknek. Ma már a 2 is nagycsalád. (Nekem sincs tesóm, akire rá tudnám rugdalni a felelősséget a beteg szüleimért.) És igen, a mai világban hiába van törvény, hogy a gyereknek kötelessége eltartani a szülőjét, sajnos a gyerek a szülei életük végéig az anyagi segítségükre van szorulva, mert ez egy ilyen világ, létbizonytalanság van, ha a propaganda mást ordít is. És igen, sajnos nem mindenki olyan szerencsés, mint én, akinek azt mondták, hogy kívánni se lehetett volna jobb anyát, mint amilyen nekem van. Sajnos az apámmal én se bírok. De akárkivel élsz együtt, az lemondással, nyeléssel jár, amivel sokan, sokszor torkig (vagy még följebb) vagyunk. Sajnos tényleg van, amikor le kell lépni, mert másképp nem megy. Cserébe a szüleidnél viszonylagos biztonságban vagy(tok). Ha kapsz egy stroke-ot az éjszaka kellős közepén, mint apám, lesz, aki rád hívja a mentőket, és nem két hónap múlva fognak a szétrohadt hulládra rátalálni. Nem kell annyi rezsit fizetni, ahányan vagytok, és talán jut egy-két szükséges, netán kellemes dologra is. Ja, hogy akkor nem leszel bankfüggő, és nem viszik el a fejed fölül a házadat, amiről azt hitted, hogy a tiéd? Hát az nekik nem buli. Az ilyen cikkeket meg „kutatásokat” tudhatod már, ha más nem, innét, hogy ki fizeti. Ja, a te pénzedből csapnak be, csak hogy tudd.
Csak azt kívánom a cikkírónak meg a „kutatást” végzőnek és megrendelőjének, hogy úgy bánjanak velük a gyerekeik, ahogy ők bántak a szüleikkel.
A mai újság egyik, részben címlapon levő témája a „mamahotel jelenség”. Megírták, hogy jaaaaaaj, Európában 2017-ben a 25-34 év közötti férfiak fele, a nők harmada lakik közös háztartásban a szüleivel. Jaaaaaaaj micsoda világ ez, hogy a fiatalok nem akarnak önállóak lenni. Legszívesebben a szeme közé vágtam volna annak a kis lottyadt büdös pöcsnek, amelyik ezt le merészelte írni, hogy a kurva anyád hányszor bőgött miattad te kis agyonkényeztetett hálátlan önző pöcs, fél napja a padlón fetrengve, mert elesett és nem tudott fölállni, hányszor tépelődött, hogy mit rontott el, hogy rá se nézel te kis rohadék görény, vajon mennyit kell nélkülöznie, mert a kis puhapöcsű buzi fiacskája nem bírta a jogos kritikát és lelépett, azóta egy kurva fillért haza nem adva. Régen, amikor a 4 gyerek kevésnek számított, kényszerűség volt lelépni, mert nem fértek. Akkor azonban többnyire volt is lehetőség, hogy a fiatal építsen, vagy a szülő megteremtsen bizonyos körülményeket a gyerekeknek. Ma már a 2 is nagycsalád. (Nekem sincs tesóm, akire rá tudnám rugdalni a felelősséget a beteg szüleimért.) És igen, a mai világban hiába van törvény, hogy a gyereknek kötelessége eltartani a szülőjét, sajnos a gyerek a szülei életük végéig az anyagi segítségükre van szorulva, mert ez egy ilyen világ, létbizonytalanság van, ha a propaganda mást ordít is. És igen, sajnos nem mindenki olyan szerencsés, mint én, akinek azt mondták, hogy kívánni se lehetett volna jobb anyát, mint amilyen nekem van. Sajnos az apámmal én se bírok. De akárkivel élsz együtt, az lemondással, nyeléssel jár, amivel sokan, sokszor torkig (vagy még följebb) vagyunk. Sajnos tényleg van, amikor le kell lépni, mert másképp nem megy. Cserébe a szüleidnél viszonylagos biztonságban vagy(tok). Ha kapsz egy stroke-ot az éjszaka kellős közepén, mint apám, lesz, aki rád hívja a mentőket, és nem két hónap múlva fognak a szétrohadt hulládra rátalálni. Nem kell annyi rezsit fizetni, ahányan vagytok, és talán jut egy-két szükséges, netán kellemes dologra is. Ja, hogy akkor nem leszel bankfüggő, és nem viszik el a fejed fölül a házadat, amiről azt hitted, hogy a tiéd? Hát az nekik nem buli. Az ilyen cikkeket meg „kutatásokat” tudhatod már, ha más nem, innét, hogy ki fizeti. Ja, a te pénzedből csapnak be, csak hogy tudd.
Csak azt kívánom a cikkírónak meg a „kutatást” végzőnek és megrendelőjének, hogy úgy bánjanak velük a gyerekeik, ahogy ők bántak a szüleikkel.
