A tegnapi blog a völgyhídnál lévő kávézóban íródott. Azt a kávézót ha 4-5 éve nem nézegetem, hogy de jó lenne ide kiülni egyszer... Minden alkalommal, amikor arra jártunk, valami meló volt, és nem fért bele 20 perc, fél órányi megálló. Furák ezek a hétköznapok. Miért is nem adunk magunknak bizonyos dolgokra időt? A félórányi megszusszanások miért is nem férnek bele... miért is kell minden időnket ezredmásodpercre beosztani... Miért nem hagyjuk magunkat szépen élni?
Aztán megérezték az ügyfelek is, hogy nem ülök motoron, gyorsan telefonon betámadtak hárman, hogy feladat, pontos ár, megírtam nekik jól, és aztán annyira elméláztam, hogy Rita csörgött, ugyan merre járok, mert ők akkor most indulnak le Siófokra. Érdekes ez a dolog. Annyira fostam, hogy mi lesz majd a melóval, és valójában mi lenne: a munka mindig megvár, helyetted úgyse csinálja meg más... Ritát még a naptárfotózás miatt ismertem meg néhány éve, azt hiszem ha egyszer anyuka leszek, legalább olyan szeretnék lenni, mint ő. Szóval mostanra valahogy kialakult egy napirend, ami úgy néz ki, hogy felkelés, elindulás, délelőtti tízórai-reggelis-laptopos pihenő, utána világfelfedezés.
Nekicihelődtem én is, útközben hol sütött a nap, hol szemerkélt, aztán végül eldöntötte, hogy sütni fog.
Ennek egy kicsit örültem, mert Ritáékkal egy Balaton körüli gurigát terveztünk. A GPS használat nálam úgy néz ki, hogy rákeresek a célpontra, megnézem milyen útvonalat ír a telefon, aztán elindulok. A GPS addig energiatakarékossági okokból nem megy (meg nem árt, ha az ember agya nem áll le teljesen és megmarad a tájékozódási képesség), és csak a céltelepülésen dugom be a fülest, meg teszem a tanktáska fóliája alá, hogy ott egyszerűbben odataláljak. Na most ez nem működött, a google maps még mindig lázadásban volt, úgyhogy Ritát felhívtam és elmagyarázta egészen egyszerűen a helyet. Sikerült 3 házzal odébb megálljak, és ő kint állt a kapuban integetve, fültől fülig érő mosollyal a kézzel rajzolt szivecskés papír táblára mutogatva, hogy ez a tájékoztató tábla csak nekem van kirakva, hogy jól megtaláljam őket. Isteni gulyáslevest ebédeltünk amit az anyósa főzött, aztán a fedélzeti kamera működik-e témakörben nyomkodtuk egy kicsit a kütyüt, csacsogtunk a parton ücsörögve, majd elindultunk a Balaton karikára. Rövid karika lett, mert kompolni is akartunk.
A kompra várva begördült egy ismerősnek tűnő motoros csaj fülig érő mosollyal. Kiderült, ő Vácról gurul épp a másik parton élő barátnéjához, valami csamos rendezvényen már találkozhattunk, és egyébként meg ő is egyedül motorozik, mert úgy kényelmesebb. Fehér haja volt, de ilyen örökifjú vigyor volt a fején, és jó volt látni, hogy nem csak én vagyok ilyen bolond.
Fotózkodtunk komponállás közben aztán folytattuk a Balaton karikát.
Az este megint éjfélbe nyúló beszélgetéssé lett. Jó látni ennyiféle életet, ennyi megözelítését az Élet játszóterének. Mióta úton vagyok, szinte tálcán mutatja a Jóisten miféle választásaim, miféle eredményekkel lehetnek. Nem tudok nektek eléggé hálás lenni. Millió kérdésemre jönnek válaszok..
Köszönöm.
Aztán megérezték az ügyfelek is, hogy nem ülök motoron, gyorsan telefonon betámadtak hárman, hogy feladat, pontos ár, megírtam nekik jól, és aztán annyira elméláztam, hogy Rita csörgött, ugyan merre járok, mert ők akkor most indulnak le Siófokra. Érdekes ez a dolog. Annyira fostam, hogy mi lesz majd a melóval, és valójában mi lenne: a munka mindig megvár, helyetted úgyse csinálja meg más... Ritát még a naptárfotózás miatt ismertem meg néhány éve, azt hiszem ha egyszer anyuka leszek, legalább olyan szeretnék lenni, mint ő. Szóval mostanra valahogy kialakult egy napirend, ami úgy néz ki, hogy felkelés, elindulás, délelőtti tízórai-reggelis-laptopos pihenő, utána világfelfedezés.
Nekicihelődtem én is, útközben hol sütött a nap, hol szemerkélt, aztán végül eldöntötte, hogy sütni fog.
Ennek egy kicsit örültem, mert Ritáékkal egy Balaton körüli gurigát terveztünk. A GPS használat nálam úgy néz ki, hogy rákeresek a célpontra, megnézem milyen útvonalat ír a telefon, aztán elindulok. A GPS addig energiatakarékossági okokból nem megy (meg nem árt, ha az ember agya nem áll le teljesen és megmarad a tájékozódási képesség), és csak a céltelepülésen dugom be a fülest, meg teszem a tanktáska fóliája alá, hogy ott egyszerűbben odataláljak. Na most ez nem működött, a google maps még mindig lázadásban volt, úgyhogy Ritát felhívtam és elmagyarázta egészen egyszerűen a helyet. Sikerült 3 házzal odébb megálljak, és ő kint állt a kapuban integetve, fültől fülig érő mosollyal a kézzel rajzolt szivecskés papír táblára mutogatva, hogy ez a tájékoztató tábla csak nekem van kirakva, hogy jól megtaláljam őket. Isteni gulyáslevest ebédeltünk amit az anyósa főzött, aztán a fedélzeti kamera működik-e témakörben nyomkodtuk egy kicsit a kütyüt, csacsogtunk a parton ücsörögve, majd elindultunk a Balaton karikára. Rövid karika lett, mert kompolni is akartunk.
A kompra várva begördült egy ismerősnek tűnő motoros csaj fülig érő mosollyal. Kiderült, ő Vácról gurul épp a másik parton élő barátnéjához, valami csamos rendezvényen már találkozhattunk, és egyébként meg ő is egyedül motorozik, mert úgy kényelmesebb. Fehér haja volt, de ilyen örökifjú vigyor volt a fején, és jó volt látni, hogy nem csak én vagyok ilyen bolond.
Fotózkodtunk komponállás közben aztán folytattuk a Balaton karikát.Az este megint éjfélbe nyúló beszélgetéssé lett. Jó látni ennyiféle életet, ennyi megözelítését az Élet játszóterének. Mióta úton vagyok, szinte tálcán mutatja a Jóisten miféle választásaim, miféle eredményekkel lehetnek. Nem tudok nektek eléggé hálás lenni. Millió kérdésemre jönnek válaszok..
Köszönöm.
