Szóval már úton vagyok. 
Két nappal ezelőtt még alkudoztam magammal. Biztos ezt akarom? Tuti? De hát itthon hagyok mindent és mindenkit. A melót, a magánéletet, és hogy esik majd nekik... Meg egyáltalán kell ez nekem? Ha nem tudok normálisan megválaszolni ajánlatkéréseket, akár el is bukhatok melókat. Az összes kisördög hangosan vonyított: ésmileszha, és nem ismered a vendéglátókat, és mi van ha az egyik helyen Hasfelmetsző Jack reinkarnációja vár, és jaj így meg jaj úgy.
Aztán győzött a kisangyal: nem lesz gáz, annyi ajánlatkérés még sosem volt, amit este nem tudnék megválaszolni, akinek fontos vagyok az megvár és látja, elfogadja, hogy mire van szükségem, nem fog rugózni azon, hogy otthagyom. Hosszú távon végül is a választás így néz ki: vagy tovább folytatom az utat a teljes és visszafordíthatatlan kiégés felé (építkezésbe oltott vállalkozósdi), későbbi extra költséget generálva a pszichiáterre, esetleges fizikai leépülés után a dokikra. Vagy most elengedem egy kicsit a saját életemet, eltávolodok, kicsit megpróbálom jól érezni magam és a dilemmákat felülről nézve egyszerűbben dönteni. Választhatok.
Vasárnap délelőtt a takarítást is elengedtem. Végül is fölnőtt embereket hagyok ott, és már párszor megkaptam, hogy ők megoldanak mindent. Hát hajrá, ez most jól is jött. Aludtam még két órát, bogarásztam a gépen a melókkal, nagyjából elrendeztem a melót és elkezdtem összecihelődni.
Azóta kiderítettem, hogy az esőruhát persze elfelejtettem (hajrá 100 lityis kukás zsák), és táskából is sikerült olyat választani, aminek a zipp-zárja ma délre már fel is adta. Mind a két zipp-zárkocsi atomjaira hullott.
Ahogy elindultam, valahogy semmi nem volt az igazi. Nem volt meg a forgalom ritmusa, és valahogy még mindig kómás voltam délután 4-kor. Két autós rám ijesztett olyan ultralájtos közlekedési szituációban, ami után összekaptam magam. Nehogy már elbasszam ezt a jó kis túrát. Igyekeztem elengedni a belső mozit és jelen lenni, ott lenni az úton. Tankolás, matrica, irány a pálya.
Komárom volt a cél, ahogy megláttam az óriás szélerőműveket, eszembe jutott a tehenes poén: Kórházra nincs pénz, de óriásventillátorra a réten a teheneknek meg igen?
Mire leértem a pályáról már kezdtem érezni a motort, kicsit jobban együtt mozogni vele.
Blankáéknál az édes 4 éves Katica (aki sosem látott még), ahogy beléptem az ajtón odaszaladt hozzám és átölelte a lábam: "Sziaaaaa! "Ennél szívmelengetőbb dolog nem is fogadhatott volna.
Rögtön nekiálltunk építőkockázni, a kétfejű lónak építettünk állatkertet, akinek az egyik feje aludt, a másik meg mosolygott. Szerintem nettó vízilónak nézett ki, de ezt a földhözragadt megközelítést azonnal elvetette Katica, amikor kérdeztem, hogy ez víziló? Elmagyaráza, hogy ez a feje mosolyog a másik meg alszik és akkor most építsünk neki állatkertet. Egy négyéves utasítása márpedig komoly dolog, úgyhogy neki is álltunk. Aztán nasiztunk, Blanka fincsi piskótás pudingot alkotott. Jó volt ücsörögni köztük, a családi melegükben.
Megérkezett a tinilány, hozta az ifjú lovagot. Klasszikus kajlatini, visítós, ugrabugra nyurgalány a Kinga. A fiú megcsodálta a vasat,és Kinga már sorolta is, hogy milyen szabálytalanságok fordulnak elő a haveri társaságban (elkönyveltem magamban vigyorogva, hát igen, ez a korral jár). Kifelé meg csóváltam a fejem, első a jogsi, de aztán majd idővel megjön az eszed. Később odabent Blankának odaadtam a "Vezess ésszel" kézikönyvet, amit Kinga azonnal odadugott a lovag orra alá, majd 10 perc múlva éles vita alakult ki, hogy kié legyen. Mondtam a kölyöknek tedd el, adok másikat, lesz ebben a háztartásban is, így megnyugodtak a kedélyek. A vacsi után Gábor nagy tapintattal hagyta a női csacsogást, elvonult bölcsen a csajokat beszélgetni hagyni.
Este 11-ig kiveséztük az élet nagy dolgait, és persze most se lett meg a bölcsek köve...
Mindkettőnknek nehéz gyerekkora volt, most tanuljuk szépen élni az életet. Azon filóztunk, hogy milyen könnyű azoknak, akik egy jó családból indulnak, mekkora érzelmi plusz van előttük, mekkora stabilitást ad. Aztán vannak azok, akik a bajra vannak kondicionálva, hogy ha nincs megoldandó feladat, probléma akkor szinte az a fura. Amikor túlélésre van kondicionálva az ember, akkor a békés nyugalom nettó veszélyes csönd, lazulni luxus és egyáltalán hogy is kell azt? Szépen békében élni is tanulni kell, ha nem hozod az életörömöt.
Blanka régi vágya az El Camino. Amikor mondta, akkor esett le, mekkora jó dolgom van. Hogy van lehetőségem és bátorságom elindulni. Sírhatnék is akár afeletti bánatomban, hogy elfogyott az építkezésre félretett zsé, és a maradék fillérjeimet cementre is költhetném világnak menés helyett...
Életöröm. Szép ez a magyar nyelv: az élet-öröm. De tényleg. Miért nem tudunk olykor örülni neki?
Van ilyen életöröm iskola? Akkor most beiratkozom.
Reggel addig szötymögtem a mobil konnektorra dugdosásával, hogy végül Blankáéknál hagytam. Ők elindultak az ovi felé, én meg Sopron felé, majd 2 sarokkal odébb konstatáltam, hogy a GPS a mobilon van, a mobil meg a konnektoron. Lepörgettem az opciókat: hogyan tovább, adtam esélyt a statisztikának, hogy Blanka azt említette az ovi pár sarokra van, visszafordultam utánuk, és tényleg meglettek. Katica mint kiderült épp azt említette a kocsiban, hogy milyen jó lenne ha bekísérném az oviba, szóval így váljon minden álma valóra a kiscsajnak. Bekísértük, megölelgetett minket, aztán integettünk neki, ahogy az oviablakban állt.
Megöleltük egymást Blankával, szép hétfőt - jó utat kívántunk. Ahogy kiértem Komáromból, egy teherautó leindexelt jobbra, elengedett - jóleső lendülettel kerültem ki, megköszönve. Hűvös volt a levegő, de jóleső. Az M85 tök klassz, csak nincs rajta benzinkút még sehol. Megálltam a sima 85-ösön egy útszéli boltnál, ami előtt pad volt, elintéztem pár telefont, kontaktáltam az ügyfelekkel. A mellettünk lévő kocsma kiülőjén a bácsik szeme kocsányokon lógott, némán hallgatták miket beszélek. Asszem a jövő hétre meglesz a falu témája.
Aztán megnéztem Fertődön a kastélyt (kívülről, mert hétfőn zárva), most kajáltam Sopronban, és lassan megkeresem Petit, a mai szállásadóm.
Most. Azt hiszem ez is egy kulcs a jól léthez MOST lehet jó. Nem holnap, nem tegnap. MOST.
Egyik világjáró haver azt mondta: ha elindulsz rákapsz, és majd szűk lesz a saját világod. Mama, már tudom mi volt az állandó mehetnéked. Kerested, hol jó MOST.
Két nappal ezelőtt még alkudoztam magammal. Biztos ezt akarom? Tuti? De hát itthon hagyok mindent és mindenkit. A melót, a magánéletet, és hogy esik majd nekik... Meg egyáltalán kell ez nekem? Ha nem tudok normálisan megválaszolni ajánlatkéréseket, akár el is bukhatok melókat. Az összes kisördög hangosan vonyított: ésmileszha, és nem ismered a vendéglátókat, és mi van ha az egyik helyen Hasfelmetsző Jack reinkarnációja vár, és jaj így meg jaj úgy.
Aztán győzött a kisangyal: nem lesz gáz, annyi ajánlatkérés még sosem volt, amit este nem tudnék megválaszolni, akinek fontos vagyok az megvár és látja, elfogadja, hogy mire van szükségem, nem fog rugózni azon, hogy otthagyom. Hosszú távon végül is a választás így néz ki: vagy tovább folytatom az utat a teljes és visszafordíthatatlan kiégés felé (építkezésbe oltott vállalkozósdi), későbbi extra költséget generálva a pszichiáterre, esetleges fizikai leépülés után a dokikra. Vagy most elengedem egy kicsit a saját életemet, eltávolodok, kicsit megpróbálom jól érezni magam és a dilemmákat felülről nézve egyszerűbben dönteni. Választhatok.
Vasárnap délelőtt a takarítást is elengedtem. Végül is fölnőtt embereket hagyok ott, és már párszor megkaptam, hogy ők megoldanak mindent. Hát hajrá, ez most jól is jött. Aludtam még két órát, bogarásztam a gépen a melókkal, nagyjából elrendeztem a melót és elkezdtem összecihelődni.
Azóta kiderítettem, hogy az esőruhát persze elfelejtettem (hajrá 100 lityis kukás zsák), és táskából is sikerült olyat választani, aminek a zipp-zárja ma délre már fel is adta. Mind a két zipp-zárkocsi atomjaira hullott.
Ahogy elindultam, valahogy semmi nem volt az igazi. Nem volt meg a forgalom ritmusa, és valahogy még mindig kómás voltam délután 4-kor. Két autós rám ijesztett olyan ultralájtos közlekedési szituációban, ami után összekaptam magam. Nehogy már elbasszam ezt a jó kis túrát. Igyekeztem elengedni a belső mozit és jelen lenni, ott lenni az úton. Tankolás, matrica, irány a pálya.
Komárom volt a cél, ahogy megláttam az óriás szélerőműveket, eszembe jutott a tehenes poén: Kórházra nincs pénz, de óriásventillátorra a réten a teheneknek meg igen?
Mire leértem a pályáról már kezdtem érezni a motort, kicsit jobban együtt mozogni vele.Blankáéknál az édes 4 éves Katica (aki sosem látott még), ahogy beléptem az ajtón odaszaladt hozzám és átölelte a lábam: "Sziaaaaa! "Ennél szívmelengetőbb dolog nem is fogadhatott volna.
Rögtön nekiálltunk építőkockázni, a kétfejű lónak építettünk állatkertet, akinek az egyik feje aludt, a másik meg mosolygott. Szerintem nettó vízilónak nézett ki, de ezt a földhözragadt megközelítést azonnal elvetette Katica, amikor kérdeztem, hogy ez víziló? Elmagyaráza, hogy ez a feje mosolyog a másik meg alszik és akkor most építsünk neki állatkertet. Egy négyéves utasítása márpedig komoly dolog, úgyhogy neki is álltunk. Aztán nasiztunk, Blanka fincsi piskótás pudingot alkotott. Jó volt ücsörögni köztük, a családi melegükben.
Megérkezett a tinilány, hozta az ifjú lovagot. Klasszikus kajlatini, visítós, ugrabugra nyurgalány a Kinga. A fiú megcsodálta a vasat,és Kinga már sorolta is, hogy milyen szabálytalanságok fordulnak elő a haveri társaságban (elkönyveltem magamban vigyorogva, hát igen, ez a korral jár). Kifelé meg csóváltam a fejem, első a jogsi, de aztán majd idővel megjön az eszed. Később odabent Blankának odaadtam a "Vezess ésszel" kézikönyvet, amit Kinga azonnal odadugott a lovag orra alá, majd 10 perc múlva éles vita alakult ki, hogy kié legyen. Mondtam a kölyöknek tedd el, adok másikat, lesz ebben a háztartásban is, így megnyugodtak a kedélyek. A vacsi után Gábor nagy tapintattal hagyta a női csacsogást, elvonult bölcsen a csajokat beszélgetni hagyni.
Este 11-ig kiveséztük az élet nagy dolgait, és persze most se lett meg a bölcsek köve...
Mindkettőnknek nehéz gyerekkora volt, most tanuljuk szépen élni az életet. Azon filóztunk, hogy milyen könnyű azoknak, akik egy jó családból indulnak, mekkora érzelmi plusz van előttük, mekkora stabilitást ad. Aztán vannak azok, akik a bajra vannak kondicionálva, hogy ha nincs megoldandó feladat, probléma akkor szinte az a fura. Amikor túlélésre van kondicionálva az ember, akkor a békés nyugalom nettó veszélyes csönd, lazulni luxus és egyáltalán hogy is kell azt? Szépen békében élni is tanulni kell, ha nem hozod az életörömöt.
Blanka régi vágya az El Camino. Amikor mondta, akkor esett le, mekkora jó dolgom van. Hogy van lehetőségem és bátorságom elindulni. Sírhatnék is akár afeletti bánatomban, hogy elfogyott az építkezésre félretett zsé, és a maradék fillérjeimet cementre is költhetném világnak menés helyett...
Életöröm. Szép ez a magyar nyelv: az élet-öröm. De tényleg. Miért nem tudunk olykor örülni neki?
Van ilyen életöröm iskola? Akkor most beiratkozom.
Reggel addig szötymögtem a mobil konnektorra dugdosásával, hogy végül Blankáéknál hagytam. Ők elindultak az ovi felé, én meg Sopron felé, majd 2 sarokkal odébb konstatáltam, hogy a GPS a mobilon van, a mobil meg a konnektoron. Lepörgettem az opciókat: hogyan tovább, adtam esélyt a statisztikának, hogy Blanka azt említette az ovi pár sarokra van, visszafordultam utánuk, és tényleg meglettek. Katica mint kiderült épp azt említette a kocsiban, hogy milyen jó lenne ha bekísérném az oviba, szóval így váljon minden álma valóra a kiscsajnak.
Bekísértük, megölelgetett minket, aztán integettünk neki, ahogy az oviablakban állt.Megöleltük egymást Blankával, szép hétfőt - jó utat kívántunk. Ahogy kiértem Komáromból, egy teherautó leindexelt jobbra, elengedett - jóleső lendülettel kerültem ki, megköszönve. Hűvös volt a levegő, de jóleső. Az M85 tök klassz, csak nincs rajta benzinkút még sehol. Megálltam a sima 85-ösön egy útszéli boltnál, ami előtt pad volt, elintéztem pár telefont, kontaktáltam az ügyfelekkel. A mellettünk lévő kocsma kiülőjén a bácsik szeme kocsányokon lógott, némán hallgatták miket beszélek. Asszem a jövő hétre meglesz a falu témája.
Aztán megnéztem Fertődön a kastélyt (kívülről, mert hétfőn zárva), most kajáltam Sopronban, és lassan megkeresem Petit, a mai szállásadóm.
Most. Azt hiszem ez is egy kulcs a jól léthez MOST lehet jó. Nem holnap, nem tegnap. MOST.
Egyik világjáró haver azt mondta: ha elindulsz rákapsz, és majd szűk lesz a saját világod. Mama, már tudom mi volt az állandó mehetnéked. Kerested, hol jó MOST.
