Folyik a meleg víz végig az arcomon, mert a meleg víz mindig megnyugtatott... valahogy oldja a lélek fájdalmait. Mama mindig azt mondta, ha valami fáj odabent, ülj le egy folyóparton, majd elmossa a fájást, ahogy nézed...az őserők mindig segítenek...
Mama, most már minden folyóparton ott vagy, és elmosod a bánatom... Pedig nagyon hiányzol...
Kilépek az ajtón, a teraszon vár a bukó. Lassan összeszedem a kulcsot, a táskát, kesztyűt, felhúzom a térdvédőt. Hiányzik a kutya. Ma nem jött velem, mert nem tud motorozni. Jó lenne most megölelni a kajlakedves kis fejét. A jácintok az járda előtt öntik magukból az alkonyati illatfelhőt. Finoman édes, léleksímogató. Még Zsuzsika néni ültette őket oda, Isten áldja őt odaát. Jó volt idén először végig nézni, hogy vajon mi hajt, mi lesz ezekből a kis helyes hajtásokból... kékeslilák és illatosak. Sok van, és gyönyörűek, végig a terasz előtt. Előttük hóvirág jött, most elszórva a kertben még sok törpe ibolya, kék, fehér és cirmos mindenütt. Már virágzanak a nárciszok is, meg a gyümölcsfák, rózsaszínen, fehéren. Lassan sötétedik. Állok a teraszon és ólomnehéz a lábam, a lelkem. De most nem maradhatok. Fáj itt minden.
A ringló habosfehér virágai édesmézes illatfelhőket eregetnek.
Ahogy lépkedek végig a kis betonszalagon, felgyúlnak a napelemes lámpák. Ötöt vettem, most jól szolgálnak, fényes kis csillagokként szegélyezik az utat.
Nem tudom hogyan tovább, csak az ösztön hajt, hogy menni kell. Előre, tovább, innen el.
Ahol a kanapé kedves, ahol a hintaágy ölelős, a naplemente meg fájó... mennyiszer néztem itt egyedül, hogy majd egyszer együtt milyen jó lesz itt...
Sose lesz.
Felnyitom a bukót. Automatikusan berakom a táskát a dobozba, beindítom a motort, amíg kesztyűt húzok. A pulóvert lehet fel kéne venni, ami a dobozban van. Mindegy ma, akárhogyan is lesz, nem nyúlok utána. Piros pulóver mint a vér. Kéne most egy kis energia...
Vékony a kesztyű, igazgatom a tépőzárakat. Rutinmolyolás, visszahúzom a szivatót. A lelkes zsibongás halk duruzsolássá szelídül. Jobban esik. Felülök a motorra, bámulok magam elé. Fel kéne hajtani a sztendert. Lassan mozdulok. Kábán elindulok, a kavicsok a mart aszfalton recsegve fordulnak ki az első kerék alól. Megviselte őket a tél.
Legurulok a völgybe üresben, az égetős szomszéd előtt egyesbe rakom. Még most is fekete a rét, amit felperzselt. Mondják 4 évente kijön és rombol valamit a kertjén. Egy kerítést, egy faházat, a teljes növényzetet egy szál gyufával.... Szép volt segíteni neki neki nemrég eloltani.
Gördülök tovább, a kútnál a fa alatt már teljes a sötét, a patakpart hídjánál két fiú támaszkodik. Bámulnak maguk elé a csöndben, csak én zajongok mellettük el. A lámpafényben, ahogy megvilágítja őket, látszik nem vidámak, pedig tinik. Mit keresnek itt éjszaka... nincs virtuskodás, gondterhelten bámulnak maguk elé... A patakcsobogás majd lemossa felhőt a homlokukról, ösztönösen jó helyre mentek....
Nekilódulok az emelkedőnek, a kiserdőn át konda suhan. Négy-öt disznó körvonala suhan el előttem húsz méternyire, bölcsen kerülik az embert, a lámpafényt....
Fehér pihék keringenek körülöttem, csodaszépen táncolva. Hullanak a virágszirmok, tavaszi illatos hóesés a sötétségben. Keringenek, körbesímogatnak, kavarognak a menetszéltől... Megcsap a virágillat ismét, az esti béke balzsamosan körbeölel.
Hová most... ? ....nem tudom. A viadukt fölém hajol, a szilveszteri tűzijátékot innen milyen szép volt nézni.... Kinyílt az éjszakai égbolt...
Felszédülök a pályára. Hűvösödik. Velence, Székesfehérvár, Siófok, viadukt, Összefolynak a szaggatottak, üres az út, hétfő éjjel van. Felnyitom a plexit, hogy megszáradjon az arcom, fagyos menetszél vág arcul. Mit csinálok én itt? Eszmélek, lassan kezdek érezni. Hideget, metszőn hideget.
Vége a pályának, vacogok. Van egy kút itt Nagykanizsán. Zárva. Vennék, mint amikor... Kinyitom a dobozt, és felhúzom a pulóvert, de nem segít. Reszketek, mint amikor eszembe jutott elindulni, de most a hidegtől...
Szomjasan ücsörgök az útpadkán, kiszáradt a szám. Hovamerre.... ja, haza kéne menni. Van haza? Ja van, igen, csinálom, tényleg. Csak előre, hova máshová tovább...120, 150, 180, 210... köhög, nincs több, tankolni kellene.
Egy kút, meleg tea, bágyadt éjszakai kutasok. A menetszél jólesően fagyaszt megint. Ha megfagy a lélek, jobb lesz úgy?
Pirkad. Nem tudom merre jártam, csak a szaggatott vonal van meg, hogy azon, előre végig tovább... néha illatok. Előttem a kapu, be kéne rajta menni. A motor megtámaszt ahogy betolom. Valójában ő hozott haza, nem tudom hogyan. Stender le, bukót a tükörre akasztom. Lerogyok a betonra, a hűvös jól esik a homlokomnak.
A reszketés nem múlik. Hideg van.
Majd egyszer.
Otthon.
Majd ott meleg lesz.
Mama, most már minden folyóparton ott vagy, és elmosod a bánatom... Pedig nagyon hiányzol...
Kilépek az ajtón, a teraszon vár a bukó. Lassan összeszedem a kulcsot, a táskát, kesztyűt, felhúzom a térdvédőt. Hiányzik a kutya. Ma nem jött velem, mert nem tud motorozni. Jó lenne most megölelni a kajlakedves kis fejét. A jácintok az járda előtt öntik magukból az alkonyati illatfelhőt. Finoman édes, léleksímogató. Még Zsuzsika néni ültette őket oda, Isten áldja őt odaát. Jó volt idén először végig nézni, hogy vajon mi hajt, mi lesz ezekből a kis helyes hajtásokból... kékeslilák és illatosak. Sok van, és gyönyörűek, végig a terasz előtt. Előttük hóvirág jött, most elszórva a kertben még sok törpe ibolya, kék, fehér és cirmos mindenütt. Már virágzanak a nárciszok is, meg a gyümölcsfák, rózsaszínen, fehéren. Lassan sötétedik. Állok a teraszon és ólomnehéz a lábam, a lelkem. De most nem maradhatok. Fáj itt minden.
A ringló habosfehér virágai édesmézes illatfelhőket eregetnek.
Ahogy lépkedek végig a kis betonszalagon, felgyúlnak a napelemes lámpák. Ötöt vettem, most jól szolgálnak, fényes kis csillagokként szegélyezik az utat.
Nem tudom hogyan tovább, csak az ösztön hajt, hogy menni kell. Előre, tovább, innen el.
Ahol a kanapé kedves, ahol a hintaágy ölelős, a naplemente meg fájó... mennyiszer néztem itt egyedül, hogy majd egyszer együtt milyen jó lesz itt...
Sose lesz.
Felnyitom a bukót. Automatikusan berakom a táskát a dobozba, beindítom a motort, amíg kesztyűt húzok. A pulóvert lehet fel kéne venni, ami a dobozban van. Mindegy ma, akárhogyan is lesz, nem nyúlok utána. Piros pulóver mint a vér. Kéne most egy kis energia...
Vékony a kesztyű, igazgatom a tépőzárakat. Rutinmolyolás, visszahúzom a szivatót. A lelkes zsibongás halk duruzsolássá szelídül. Jobban esik. Felülök a motorra, bámulok magam elé. Fel kéne hajtani a sztendert. Lassan mozdulok. Kábán elindulok, a kavicsok a mart aszfalton recsegve fordulnak ki az első kerék alól. Megviselte őket a tél.
Legurulok a völgybe üresben, az égetős szomszéd előtt egyesbe rakom. Még most is fekete a rét, amit felperzselt. Mondják 4 évente kijön és rombol valamit a kertjén. Egy kerítést, egy faházat, a teljes növényzetet egy szál gyufával.... Szép volt segíteni neki neki nemrég eloltani.
Gördülök tovább, a kútnál a fa alatt már teljes a sötét, a patakpart hídjánál két fiú támaszkodik. Bámulnak maguk elé a csöndben, csak én zajongok mellettük el. A lámpafényben, ahogy megvilágítja őket, látszik nem vidámak, pedig tinik. Mit keresnek itt éjszaka... nincs virtuskodás, gondterhelten bámulnak maguk elé... A patakcsobogás majd lemossa felhőt a homlokukról, ösztönösen jó helyre mentek....
Nekilódulok az emelkedőnek, a kiserdőn át konda suhan. Négy-öt disznó körvonala suhan el előttem húsz méternyire, bölcsen kerülik az embert, a lámpafényt....
Fehér pihék keringenek körülöttem, csodaszépen táncolva. Hullanak a virágszirmok, tavaszi illatos hóesés a sötétségben. Keringenek, körbesímogatnak, kavarognak a menetszéltől... Megcsap a virágillat ismét, az esti béke balzsamosan körbeölel.
Hová most... ? ....nem tudom. A viadukt fölém hajol, a szilveszteri tűzijátékot innen milyen szép volt nézni.... Kinyílt az éjszakai égbolt...
Felszédülök a pályára. Hűvösödik. Velence, Székesfehérvár, Siófok, viadukt, Összefolynak a szaggatottak, üres az út, hétfő éjjel van. Felnyitom a plexit, hogy megszáradjon az arcom, fagyos menetszél vág arcul. Mit csinálok én itt? Eszmélek, lassan kezdek érezni. Hideget, metszőn hideget.
Vége a pályának, vacogok. Van egy kút itt Nagykanizsán. Zárva. Vennék, mint amikor... Kinyitom a dobozt, és felhúzom a pulóvert, de nem segít. Reszketek, mint amikor eszembe jutott elindulni, de most a hidegtől...
Szomjasan ücsörgök az útpadkán, kiszáradt a szám. Hovamerre.... ja, haza kéne menni. Van haza? Ja van, igen, csinálom, tényleg. Csak előre, hova máshová tovább...120, 150, 180, 210... köhög, nincs több, tankolni kellene.
Egy kút, meleg tea, bágyadt éjszakai kutasok. A menetszél jólesően fagyaszt megint. Ha megfagy a lélek, jobb lesz úgy?
Pirkad. Nem tudom merre jártam, csak a szaggatott vonal van meg, hogy azon, előre végig tovább... néha illatok. Előttem a kapu, be kéne rajta menni. A motor megtámaszt ahogy betolom. Valójában ő hozott haza, nem tudom hogyan. Stender le, bukót a tükörre akasztom. Lerogyok a betonra, a hűvös jól esik a homlokomnak.
A reszketés nem múlik. Hideg van.
Majd egyszer.
Otthon.
Majd ott meleg lesz.
