Megjelent egy cikk a helyi lapban a közelmúltban. Annyira bűzlött a marketingszagtól, hogy el se olvastam. Ugyanis ismerem a dolgot egy szemszögből, és nem bírom elviselni, amit senki nem ír le ezzel kapcsolatban. „Milyen személyiségjegyekkel kell rendelkeznie a jó menedzsernek?” Ez egy egész konferencia címe volt.
Sosem felejtem el azt a kutatást, aminek az eredményeiről olvastam. Játékelmélet kísérlet, egymásnak feszítettek pár taktikát számítógépes szimuláció keretében. Most nem mondom meg, melyik nyert. De azt nem tudom megérteni, hogy örökké csakis azzal találkozik az ember, aki a túl rövid távon nyerő (és állítólag hosszú távon egyértelmű vesztes) taktikát használja. Na ja, az első tízmilládat senki nem kérdezi, hogy szerezted. Utána te vagy a császár, életed végéig, és mindegy, mit csinálsz.
Nemrég iskolánk kapott „kárpótlásul” egy lelakott telephelyet. Nemrég voltam is ott. Lenne ott hely, ahol befejezhetném a motorjaimat. Elvileg senkit nem zavarnék. Csak azokat, akik közel vannak a tűzhöz. Tehát, ha nem akarok ugyanúgy járni, mint az előző suliban, akkor nem tanácsos odavinnem semmit. Ott ugyanis rendesen megkérdeztem mindenkit, aki abba a helyiségbe bejáratos volt, odapakolhatok-e, nem vagyok-e útban. Persze, gyere csak. Munkaidőn kívül elvileg azt csinálhatok, amit akarok, amíg nem vagyok útban senkinek, és a munkámat rendesen elvégzem (ez tudtommal így is volt). Addig nem is volt baj (legalábbis nem tudtam róla, hogy lenne), amíg az egyik tűzközeli meg nem tudta, hogy ott vagyok. Szerintem nagyrészt azért rúgtak ki. Ja, el ne felejtsem az ürügyet: a cuccaim útban voltak a tűzvédelmi ellenőrzéskor. Az, hogy aki utánam odapakolta a dobszerkóját, ami állandóra ott volt és tényleg útban volt, nem mint az én cuccaim, lényegesen nagyobb zajt csapott, mint én a motorépítéssel, és ráadásul beosztás szerint hozzám képest egy senki volt, az ugye mellékes. Hogy mitől volt neki szabad és nekem nem, azt amíg élek, nem fogom megérteni.
És itt a lényeg. Mi tesz valakit tűzközelivé, érinthetetlenné, akinek bármit, de tényleg akármit szabad, és ez a jog eleve jár neki, meg se kérdőjelezi senki? Én sose tudtam ilyen lenni. Mit kell ahhoz csinálni? Nekem olyan elképzeléseim vannak/voltak, amivel simán, ráadásul nagyobb veszteségek és a jelenleg hatalmon levők (általam látható) érdekeinek sérülése nélkül fenntartatóvá LEHETETT VOLNA tenni ezt a kurva bolygót. Soha, sehol nem hallgattak meg, vagy hülyeségekre hivatkozva vettek semmibe. De ne is menjünk ilyen messzire. Írtam egy Star Trek regényt. (Szerintem, és azok szerint, akik eddig olvasták, nem is lett rossz.) Azt mondták, még örüljek neki, hogy nem fordították le és nem küldtem el Hollywood-ba, mert olyan plágiumpert akasztottak volna a nyakamba, hogy a dédunokáim is földönfutók lettek volna miatta. Hogy lehet, hogy ugyanolyan nevenincs senkik, mint én vagyok, leközölt írók lehetnek akár ebben a témában is, holott ők sem amerikaiak?
Hogy lehet, ismét költői kérdésként, hogy egyeseknek sokkal kevesebb munka, vagy egyszerűen csak a szerencse (pl. Paris Hilton) révén megadatik, hogy olyan életük legyen, amilyet csak akarnak? Mások meg egész életüket végiggürcölik, és mégse adatik meg nekik egy kicsi szelet sem azokból az egyszerű, olcsó dolgokból, amire vágynak (és itt most nemcsak az anyagiakról van szó, hanem pl. a családi békéről is!), pedig tényleg nagyon sokat, szinte emberfelettit dolgoznak érte. Tényleg csak a népmesében van ilyen igazságtétel („Mars vissza az eceteshordóba!”).
Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki a tűz közelében legyen, vagy hogy sikeres legyen abban az értelemben, hogy ismert, használt, hasznos lesz a munkája, az eredményei? Tényleg csak a másokon való gátlástalan keresztülgázolással érhető ez el? Pedig volt ellenpélda is – igaz, régen, nem a mai világban. Még az se jelent garanciát, ha valaki beadja a kulcsot (művészekre szokták ezt mondani, hogy csak posztumusz lehetnek nagyok). Őrület. Nem olyan nagyon jó érzés TUDNI, hogy az egész életem fölösleges volt – és a hátralevő (remélem minél kevesebb) is az lesz.
Nem nyavalygás, csak hogy tudjátok, min borul ki néha a kübli.
Sosem felejtem el azt a kutatást, aminek az eredményeiről olvastam. Játékelmélet kísérlet, egymásnak feszítettek pár taktikát számítógépes szimuláció keretében. Most nem mondom meg, melyik nyert. De azt nem tudom megérteni, hogy örökké csakis azzal találkozik az ember, aki a túl rövid távon nyerő (és állítólag hosszú távon egyértelmű vesztes) taktikát használja. Na ja, az első tízmilládat senki nem kérdezi, hogy szerezted. Utána te vagy a császár, életed végéig, és mindegy, mit csinálsz.
Nemrég iskolánk kapott „kárpótlásul” egy lelakott telephelyet. Nemrég voltam is ott. Lenne ott hely, ahol befejezhetném a motorjaimat. Elvileg senkit nem zavarnék. Csak azokat, akik közel vannak a tűzhöz. Tehát, ha nem akarok ugyanúgy járni, mint az előző suliban, akkor nem tanácsos odavinnem semmit. Ott ugyanis rendesen megkérdeztem mindenkit, aki abba a helyiségbe bejáratos volt, odapakolhatok-e, nem vagyok-e útban. Persze, gyere csak. Munkaidőn kívül elvileg azt csinálhatok, amit akarok, amíg nem vagyok útban senkinek, és a munkámat rendesen elvégzem (ez tudtommal így is volt). Addig nem is volt baj (legalábbis nem tudtam róla, hogy lenne), amíg az egyik tűzközeli meg nem tudta, hogy ott vagyok. Szerintem nagyrészt azért rúgtak ki. Ja, el ne felejtsem az ürügyet: a cuccaim útban voltak a tűzvédelmi ellenőrzéskor. Az, hogy aki utánam odapakolta a dobszerkóját, ami állandóra ott volt és tényleg útban volt, nem mint az én cuccaim, lényegesen nagyobb zajt csapott, mint én a motorépítéssel, és ráadásul beosztás szerint hozzám képest egy senki volt, az ugye mellékes. Hogy mitől volt neki szabad és nekem nem, azt amíg élek, nem fogom megérteni.
És itt a lényeg. Mi tesz valakit tűzközelivé, érinthetetlenné, akinek bármit, de tényleg akármit szabad, és ez a jog eleve jár neki, meg se kérdőjelezi senki? Én sose tudtam ilyen lenni. Mit kell ahhoz csinálni? Nekem olyan elképzeléseim vannak/voltak, amivel simán, ráadásul nagyobb veszteségek és a jelenleg hatalmon levők (általam látható) érdekeinek sérülése nélkül fenntartatóvá LEHETETT VOLNA tenni ezt a kurva bolygót. Soha, sehol nem hallgattak meg, vagy hülyeségekre hivatkozva vettek semmibe. De ne is menjünk ilyen messzire. Írtam egy Star Trek regényt. (Szerintem, és azok szerint, akik eddig olvasták, nem is lett rossz.) Azt mondták, még örüljek neki, hogy nem fordították le és nem küldtem el Hollywood-ba, mert olyan plágiumpert akasztottak volna a nyakamba, hogy a dédunokáim is földönfutók lettek volna miatta. Hogy lehet, hogy ugyanolyan nevenincs senkik, mint én vagyok, leközölt írók lehetnek akár ebben a témában is, holott ők sem amerikaiak?
Hogy lehet, ismét költői kérdésként, hogy egyeseknek sokkal kevesebb munka, vagy egyszerűen csak a szerencse (pl. Paris Hilton) révén megadatik, hogy olyan életük legyen, amilyet csak akarnak? Mások meg egész életüket végiggürcölik, és mégse adatik meg nekik egy kicsi szelet sem azokból az egyszerű, olcsó dolgokból, amire vágynak (és itt most nemcsak az anyagiakról van szó, hanem pl. a családi békéről is!), pedig tényleg nagyon sokat, szinte emberfelettit dolgoznak érte. Tényleg csak a népmesében van ilyen igazságtétel („Mars vissza az eceteshordóba!”).
Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki a tűz közelében legyen, vagy hogy sikeres legyen abban az értelemben, hogy ismert, használt, hasznos lesz a munkája, az eredményei? Tényleg csak a másokon való gátlástalan keresztülgázolással érhető ez el? Pedig volt ellenpélda is – igaz, régen, nem a mai világban. Még az se jelent garanciát, ha valaki beadja a kulcsot (művészekre szokták ezt mondani, hogy csak posztumusz lehetnek nagyok). Őrület. Nem olyan nagyon jó érzés TUDNI, hogy az egész életem fölösleges volt – és a hátralevő (remélem minél kevesebb) is az lesz.
Nem nyavalygás, csak hogy tudjátok, min borul ki néha a kübli.
