A meteurológusok (igen, azok, hogy hugyoznák össze magukat), mertek olyat ígérni, hogy a szeptember szép napos, nyugodt vénasszonyok nyara lesz, szinte nyári meleggel, kevés csapadékkal, meg hasonló nyalánkságok.
Ehhez képest augusztus 25-e óta, mióta lerántottuk a fél tetőt, szinte minden másnap esik, sőt, mostanában naponta akár többször is. Amíg szemerkél, ez különösebben nem hat meg, de amikor ömlik, és úgy ömlik, hogy a teherautóban a lapát maxon nem tud látható eredményt produkálni, akkor az szar. Pláne annak a tudatában vacak, hogy a mészkőtéglák ha megszívják magukat vízzel, szeretnek úgy szétfagyni, hogy tavasszal bájos egyszerűséggel omoljanak porrá az első meleg napsütésre. Szóval van másfél, jó esetben két hónapom, ha elázik minden, akkor kiszáradjon télire. Az is csak akkor, ha nem hónapokig fog esni annak örömére, hogy a tetőfedő szakma rejtelmeit is kell kutassam mostanában....
Mivel a környezetemben lévő minden értsd és mond MINDEN épkézláb pasit már befogtam építkezni, ezért a ponyva felajánlás is szinte önként érkezett: te, ha elered az eső, van egy szakadt kamionponyvánk, azt felrakhatnád, hogy ne ázzon el az egész házad. Ok, megyek érte. De nehéz, majd 60 kiló. Jó lesz az, jöjjön. De vannak rajta csatok meg görgők. Nem baj, ahhoz lehet rögzíteni, jó lesz, rohantam is érte vadul.
Tegnap befejeztük a hiányzó fél koszorú betonozását, de a ponyvát nem raktuk fel, hogy el ne nyomja a zsalut. A kettőnek sok köze szerintem nincs egymáshoz, de ok, ne tegyük fel a ponyvát. De esni fog. De kéne, de nem kell, nem fog. De igen, de nem, de nem, de, nem... ottbaccamegakutya....
Éjjel felébredtem úgy háromszor, konstatáltam, hogy dörög az ég, ömlik az eső, és szidtam a felmenőjét mindenféle időjós állatfajnak. Kicsit morogtam magamnak, szidtam a patópálakat meg a trehány geciket, és reménykedtem hogy nem esik tovább. De az esett.
Összelapátoltam magam, felcihelődtem a sarazhatós farmerba és kivágtattam a haciendára. A ponyvát már tegnap kivonszoltam a kocsiból, diszkréten hasalt a ház előtt összehajtva a hatvan kilójával. Próbáltam átfordítani, nem ment. Sáros volt, nedves és csúszott, fogás rajta sehol. Nekifutottam egy bottal, úgy már erőkarosan szét bírtam cincálni. Körbejártam mint az éhes hiéna a depressziós orszarvút, hogy hol találok rajta fogáspontot. Végül sikerült kibogarásznom, hogy hol a rövidebbik hajtás rajta és megfogtam ott a ponyvás csattnál, azzal húztam széjjel. Kicsit megküzdöttem az ollóval, mert nem pont hevederekkel erősített dupla ponyva vagdosására tervezték, de végül is megoldottuk a feladatot. Levágtam róla a szükséges méretet, majd elkezdtem felvonszolni a létrán a teraszra. A levágott darab kb csak 20 kiló volt, csatostul mindenestül, de csak nem akart jönni. Nézem mi a bélés, hát a raklap fennakadt az egyik csaton, és az is már jött fölfelé. Kiakasztottam, nekifutottam még egyszer. Megint elakadt. Most a betonkeverő indult neki, mint kiderült nem húzták ki, és a hosszabbító akadt fent egy másik csaton, ezért hosszabbítónál fogva indult el a cucc... Szerencsére időben észrevettem és nem téptem le a gépről a csatlakozót. No, ekkorra már az összes patópál összes női felmenőjét felemlegettem, valamint az esőfelhők édes jó szülőmamáját is, harmadik nekifutásra már fel is kúszott a darab ponyva az első szintre. Ha azt mondom, a belem kilógott, az úgy egy árnyalt kifejezés, de már majdnem jó. Leültem pihenni, néztem ahogy folyik az esőlé lefelé a paláról a hálószoba padlójára és újból felszívtam magam. Addig forgattam az ordenáré nagy ponyvát, míg irányhelyes lett, szerintem a mókusok hülyére röhögték magukat a fenyőfán, mert mind a kettő előbújt megnézni a hajnali produkciót. Ott ültek vagy 10 percig a közeli dión és lesték mit művel a szomszéd.
Végül bevonszoltam a ponyvát irányhelyesen a hálóba, felterítettem a koszorúra az egyik felét a másikat meg a megmaradt tetőgerendákhoz kezdtem szögelni. Az esőlé persze folyt lefelé a paláról, bele a nyakamba, míg eszembe nem jutott a jó kis szalmakalapom, ami eddig napsütésben tette a dolgát. A fene se gondolta volna, hogy a három punnyadt szalmakalap, amit kihajítottam ennyire hasznos jószág, de a szalmakalap esőben is hasznos, mint most kiderült. Így már morgás és puffogás nélkül is bírtam tenni a dolgom, előrántottam a stolicákat és a kitámasztás után vadul felszögeltem a ponyvát ahol értem a gerendához, falhoz, akármihez.
Végül, hogy ne hasasodjon meg és ott ne szakítsa be a víz súlya, még pár helyen púposra kitámasztottam, aztán konstatáltam, hogy ha nem lesz vihar, ez még jó is lehet. Ugyan nem viharbiztos az új ponyvatető, de a több napig tartó esőt szerintem bírni fogja.
Legalább is kéne addig, amíg legalább a gerendák, szelemenek, kereszttartók és egyebekre rá nem kerül a tetőfólia...
Fülig sáros voltam, kicsit izzadt, de elégedett. Beültem az épp aktuálisan kapott járműbe és elégedetten távoztam. A fogadás otthon balról:
Hogy nézel ki...?!
Hát pont úgy, mint akinek fontos az otthona.
Ehhez képest augusztus 25-e óta, mióta lerántottuk a fél tetőt, szinte minden másnap esik, sőt, mostanában naponta akár többször is. Amíg szemerkél, ez különösebben nem hat meg, de amikor ömlik, és úgy ömlik, hogy a teherautóban a lapát maxon nem tud látható eredményt produkálni, akkor az szar. Pláne annak a tudatában vacak, hogy a mészkőtéglák ha megszívják magukat vízzel, szeretnek úgy szétfagyni, hogy tavasszal bájos egyszerűséggel omoljanak porrá az első meleg napsütésre. Szóval van másfél, jó esetben két hónapom, ha elázik minden, akkor kiszáradjon télire. Az is csak akkor, ha nem hónapokig fog esni annak örömére, hogy a tetőfedő szakma rejtelmeit is kell kutassam mostanában....
Mivel a környezetemben lévő minden értsd és mond MINDEN épkézláb pasit már befogtam építkezni, ezért a ponyva felajánlás is szinte önként érkezett: te, ha elered az eső, van egy szakadt kamionponyvánk, azt felrakhatnád, hogy ne ázzon el az egész házad. Ok, megyek érte. De nehéz, majd 60 kiló. Jó lesz az, jöjjön. De vannak rajta csatok meg görgők. Nem baj, ahhoz lehet rögzíteni, jó lesz, rohantam is érte vadul.
Tegnap befejeztük a hiányzó fél koszorú betonozását, de a ponyvát nem raktuk fel, hogy el ne nyomja a zsalut. A kettőnek sok köze szerintem nincs egymáshoz, de ok, ne tegyük fel a ponyvát. De esni fog. De kéne, de nem kell, nem fog. De igen, de nem, de nem, de, nem... ottbaccamegakutya....
Éjjel felébredtem úgy háromszor, konstatáltam, hogy dörög az ég, ömlik az eső, és szidtam a felmenőjét mindenféle időjós állatfajnak. Kicsit morogtam magamnak, szidtam a patópálakat meg a trehány geciket, és reménykedtem hogy nem esik tovább. De az esett.
Összelapátoltam magam, felcihelődtem a sarazhatós farmerba és kivágtattam a haciendára. A ponyvát már tegnap kivonszoltam a kocsiból, diszkréten hasalt a ház előtt összehajtva a hatvan kilójával. Próbáltam átfordítani, nem ment. Sáros volt, nedves és csúszott, fogás rajta sehol. Nekifutottam egy bottal, úgy már erőkarosan szét bírtam cincálni. Körbejártam mint az éhes hiéna a depressziós orszarvút, hogy hol találok rajta fogáspontot. Végül sikerült kibogarásznom, hogy hol a rövidebbik hajtás rajta és megfogtam ott a ponyvás csattnál, azzal húztam széjjel. Kicsit megküzdöttem az ollóval, mert nem pont hevederekkel erősített dupla ponyva vagdosására tervezték, de végül is megoldottuk a feladatot. Levágtam róla a szükséges méretet, majd elkezdtem felvonszolni a létrán a teraszra. A levágott darab kb csak 20 kiló volt, csatostul mindenestül, de csak nem akart jönni. Nézem mi a bélés, hát a raklap fennakadt az egyik csaton, és az is már jött fölfelé. Kiakasztottam, nekifutottam még egyszer. Megint elakadt. Most a betonkeverő indult neki, mint kiderült nem húzták ki, és a hosszabbító akadt fent egy másik csaton, ezért hosszabbítónál fogva indult el a cucc... Szerencsére időben észrevettem és nem téptem le a gépről a csatlakozót. No, ekkorra már az összes patópál összes női felmenőjét felemlegettem, valamint az esőfelhők édes jó szülőmamáját is, harmadik nekifutásra már fel is kúszott a darab ponyva az első szintre. Ha azt mondom, a belem kilógott, az úgy egy árnyalt kifejezés, de már majdnem jó. Leültem pihenni, néztem ahogy folyik az esőlé lefelé a paláról a hálószoba padlójára és újból felszívtam magam. Addig forgattam az ordenáré nagy ponyvát, míg irányhelyes lett, szerintem a mókusok hülyére röhögték magukat a fenyőfán, mert mind a kettő előbújt megnézni a hajnali produkciót. Ott ültek vagy 10 percig a közeli dión és lesték mit művel a szomszéd.
Végül bevonszoltam a ponyvát irányhelyesen a hálóba, felterítettem a koszorúra az egyik felét a másikat meg a megmaradt tetőgerendákhoz kezdtem szögelni. Az esőlé persze folyt lefelé a paláról, bele a nyakamba, míg eszembe nem jutott a jó kis szalmakalapom, ami eddig napsütésben tette a dolgát. A fene se gondolta volna, hogy a három punnyadt szalmakalap, amit kihajítottam ennyire hasznos jószág, de a szalmakalap esőben is hasznos, mint most kiderült. Így már morgás és puffogás nélkül is bírtam tenni a dolgom, előrántottam a stolicákat és a kitámasztás után vadul felszögeltem a ponyvát ahol értem a gerendához, falhoz, akármihez.
Végül, hogy ne hasasodjon meg és ott ne szakítsa be a víz súlya, még pár helyen púposra kitámasztottam, aztán konstatáltam, hogy ha nem lesz vihar, ez még jó is lehet. Ugyan nem viharbiztos az új ponyvatető, de a több napig tartó esőt szerintem bírni fogja.
Legalább is kéne addig, amíg legalább a gerendák, szelemenek, kereszttartók és egyebekre rá nem kerül a tetőfólia...
Fülig sáros voltam, kicsit izzadt, de elégedett. Beültem az épp aktuálisan kapott járműbe és elégedetten távoztam. A fogadás otthon balról:
Hogy nézel ki...?!
Hát pont úgy, mint akinek fontos az otthona.
