Nemrég böngésztem a neten. Egyik cimbora feltöltött nekem egy olyan böngészőt, amivel zsatubéról egy kattintással leránthatók videók. Sok mindent töltöttem már le, igazából nem is mindig értem, hogy miért, vannak olyan filmjeim, amik évek óta megvannak, és nincs időm megnézni. Vannak olyanok, amik rövidebbek, mint negyed óra, a letöltés óta nem néztem meg. Na mindegy, ha nem leszek, úgyse fogja senki értékelni, amit én szeretek, hát még életemben. Mindegy, szóval rábukkantam valamire. Sokféle zenét hallgatok, nem vetem meg a Star Trek klasszikus filmzenéit, elvagyok Jean-Michel Jarre-al is, de ami igazán, az a rock és a metal különböző ágai. Mikor mihez van kedvem. Volt, amikor évekig csak a mély dark ment (My Dying Bride, Nevergreen, Moby Dick), volt egy hippis korszak Deep Purple-lel, Uriah Heep-pel, Led Zeppelin-nel, és az elmaradhatatlan Steppenwolf-fal, Hobóval, Deák Billel (róla van egy kedves személyes történetem), volt egy klasszikus heavy metal korszak, de mindeközben is sok mindent hallgattam. A mai napig a metal különböző ágai tudják igazán megdobogtatni a szívemet. Vannak számok, amikre nem tudok nem bőgni, A zöld, a bíbor és a fekete, Nightwish-től az Angels fall first, Deák Billtől a Rossz vér, és ha nagyon kivagyok idegileg, akkor még mások is.
Szóval kalandozok, és meglátok egy képet, amin igazi, tiszta stílusú chopperen ül egy szakállas ürge. Na rákattintok, aztán meglátjuk, mi lesz. Molly Hatchet: One Last Ride. A tipikus régi hard rock szám alatt olyan festményeket láthattam, amikről nyilvánvaló volt, hogy aki festette, nemcsak az ecsettel bánt jól, de a vasakat és az amerikai motoros életet is (legalábbis a szebbik oldalát) igen jól ismerte. Tudtam azonosulni ezzel az életérzéssel. Olyan érzés kapott el, hogy miért is ne lehetne így élni. Szeretnék így élni. Álló nap csak szerelgetni a Jawákat, Czetkákat, nemcsak restaurálni, de szép, egyszerű és ízléses (vágatlan!) choppereket csinálni belőlük, a magam tempójában (mint rég Győrben), és ha úgy tartja kedvem, elindulni a haverokkal vagy nélkülük, úgy arrafelé, második csillag jobbra, aztán egyenesen előre, aztán vagy visszajövök, vagy nem, ahogy épp kedvem tartja.
Aztán véget ért a szám, és még pár percig a hatása alatt voltam. Igen, az utolsó motorozás talán ilyen lesz. Gondtalan. És a végén meghalok majd. Ha nem testben, akkor lélekben. Amikor az ajándékba kapott sárga Babettát levittem Pécsre (egyszer vissza kéne venni, bárcsak lenne olyan helyzet akár anyagilag, akár máshogy), azt hittem, utoljára ülök nyeregben. Nem így lett, bár ezt akkor még nem tudtam.
Miért is NEM? Hát először is: apám miatt. Biztos, hogy balhé lenne, nem is akármekkora. Egy vas se tud annyit adni, amennyit el KELL tűrni miatta. Elköltözni nincs pénz, meg a gyerekek miatt nem is célszerű, sokszor jól jön, hogy MÉG tudnak vigyázni a kölkekre, meg anyagilag pláne, mindkét félnek. „Csak” az állandó balhét kell eltűrni. És ha érdemei szerint ráb.szom az ajtót, akkor a szívbeteg anyámmal üvöltözik tovább, akire még azért szükség van, mert kiskedvesem nem tudja és nem akarja átvenni a háztartást. A másik ok a kiskedvesem. Biztos csajozni megyek ugye. Mert úgy egyébként nem vette el a kedvemet az összes nőtől, meg az élettől úgy általában, ááá nem dehogy. A harmadik ok anyagi. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elmenjek motorozni csak úgy, mint régen, óriási balhé lenne. Pedig nagyon hiányzik. Utoljára talán 6 vagy 7, de lehet, hogy 8 éve voltam el CSAK ÚGY. Még Életem Pici Párjával. Csodálatos utazás volt. Sosem felejtem. Pedig nem volt nagy túra. Igaz, nem mentem 80-nál többet, de akkor evett a legkevesebbet. Akkor szólt a legszebben. Akkor volt a legkezesebb. És látod, meg tudtak úgy sérteni, hogy megváljak Tőle. Egyetlen dolog vigasztal (valamennyire): hazament. Egy gyűjtő vette meg Brnóban. Jó kezekben van. Sokkal jobban, mint amiben nálam volna most. Egyszer egy szülői értekezlet után beszélgettünk szülőkkel, nagyszülőkkel, persze fölmerült a téma, könnyek között fejtettem ki, hogy nekem már nem lehet nagymotorom. Egy ránézésre is nyugdíjas pedagógus nagymama sajnálkozó, kedves mosollyal csak annyit kérdezett: „Mire menne vele?” Csak bólogatni tudtam…
És ezen az nem segít, ha NÉHA lelépek titokban Pécsre, Dávid barátomhoz, és élve a felajánlásával, elviszem valamelyik Czetkáját egy körre. Én nyugodt életre, vagy ha már nem lehet, nyugodt halálra vágyom. Bárcsak tudnám, hogyan kell azt kiérdemelni! Addig meg marad a reménytelenség, a szabad, nyugodt pillanatok utáni szánalmas és hiábavaló vágyakozás, az értelmetlen taposómalom, és ennek az értelmetlen megnyilvánulása, mint ez is itt. Nem tudom, miért írom le ezeket, nem lesz jobb vagy más. Szavaim értelmetlenül vesznek a semmibe.
Szóval kalandozok, és meglátok egy képet, amin igazi, tiszta stílusú chopperen ül egy szakállas ürge. Na rákattintok, aztán meglátjuk, mi lesz. Molly Hatchet: One Last Ride. A tipikus régi hard rock szám alatt olyan festményeket láthattam, amikről nyilvánvaló volt, hogy aki festette, nemcsak az ecsettel bánt jól, de a vasakat és az amerikai motoros életet is (legalábbis a szebbik oldalát) igen jól ismerte. Tudtam azonosulni ezzel az életérzéssel. Olyan érzés kapott el, hogy miért is ne lehetne így élni. Szeretnék így élni. Álló nap csak szerelgetni a Jawákat, Czetkákat, nemcsak restaurálni, de szép, egyszerű és ízléses (vágatlan!) choppereket csinálni belőlük, a magam tempójában (mint rég Győrben), és ha úgy tartja kedvem, elindulni a haverokkal vagy nélkülük, úgy arrafelé, második csillag jobbra, aztán egyenesen előre, aztán vagy visszajövök, vagy nem, ahogy épp kedvem tartja.
Aztán véget ért a szám, és még pár percig a hatása alatt voltam. Igen, az utolsó motorozás talán ilyen lesz. Gondtalan. És a végén meghalok majd. Ha nem testben, akkor lélekben. Amikor az ajándékba kapott sárga Babettát levittem Pécsre (egyszer vissza kéne venni, bárcsak lenne olyan helyzet akár anyagilag, akár máshogy), azt hittem, utoljára ülök nyeregben. Nem így lett, bár ezt akkor még nem tudtam.
Miért is NEM? Hát először is: apám miatt. Biztos, hogy balhé lenne, nem is akármekkora. Egy vas se tud annyit adni, amennyit el KELL tűrni miatta. Elköltözni nincs pénz, meg a gyerekek miatt nem is célszerű, sokszor jól jön, hogy MÉG tudnak vigyázni a kölkekre, meg anyagilag pláne, mindkét félnek. „Csak” az állandó balhét kell eltűrni. És ha érdemei szerint ráb.szom az ajtót, akkor a szívbeteg anyámmal üvöltözik tovább, akire még azért szükség van, mert kiskedvesem nem tudja és nem akarja átvenni a háztartást. A másik ok a kiskedvesem. Biztos csajozni megyek ugye. Mert úgy egyébként nem vette el a kedvemet az összes nőtől, meg az élettől úgy általában, ááá nem dehogy. A harmadik ok anyagi. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elmenjek motorozni csak úgy, mint régen, óriási balhé lenne. Pedig nagyon hiányzik. Utoljára talán 6 vagy 7, de lehet, hogy 8 éve voltam el CSAK ÚGY. Még Életem Pici Párjával. Csodálatos utazás volt. Sosem felejtem. Pedig nem volt nagy túra. Igaz, nem mentem 80-nál többet, de akkor evett a legkevesebbet. Akkor szólt a legszebben. Akkor volt a legkezesebb. És látod, meg tudtak úgy sérteni, hogy megváljak Tőle. Egyetlen dolog vigasztal (valamennyire): hazament. Egy gyűjtő vette meg Brnóban. Jó kezekben van. Sokkal jobban, mint amiben nálam volna most. Egyszer egy szülői értekezlet után beszélgettünk szülőkkel, nagyszülőkkel, persze fölmerült a téma, könnyek között fejtettem ki, hogy nekem már nem lehet nagymotorom. Egy ránézésre is nyugdíjas pedagógus nagymama sajnálkozó, kedves mosollyal csak annyit kérdezett: „Mire menne vele?” Csak bólogatni tudtam…
És ezen az nem segít, ha NÉHA lelépek titokban Pécsre, Dávid barátomhoz, és élve a felajánlásával, elviszem valamelyik Czetkáját egy körre. Én nyugodt életre, vagy ha már nem lehet, nyugodt halálra vágyom. Bárcsak tudnám, hogyan kell azt kiérdemelni! Addig meg marad a reménytelenség, a szabad, nyugodt pillanatok utáni szánalmas és hiábavaló vágyakozás, az értelmetlen taposómalom, és ennek az értelmetlen megnyilvánulása, mint ez is itt. Nem tudom, miért írom le ezeket, nem lesz jobb vagy más. Szavaim értelmetlenül vesznek a semmibe.
