Tegnap egy jövőkutató meetupon jártam, volt mesterséges intelligencia, gép-ember átmenet, syngularitás, robotlány, amit akarsz.
Ahogy ücsörögtem az előadás előtt, egy fiatal csitri elnézést kért, hogy szabad-e a hely mellettem. Persze, rámosolyogtam, leült. Aztán azt vettem észre az előadás közben, hogy a fotós nagyon lábmagasságban fotózza a soromat, ez kissé fura volt, mert annyira nincs jó lábam, hogy azt fotózzák, tehát más lába lesz a szenzáció, így lepillantottam. A mellettem ülő kis hölgy lába gépláb volt, és a fotós épp elcsípte a pillanatot, hogy az én meztelen, kétszer akkora egészséges lábam mellett hogy fest egy gépláb, géptérd és valószínűleg azt komponálta össze.
Kicsit csodálkoztam, a lány mozgásán, ahogy bejött a sorok közé, abszolút nem látszott, hogy protézise van. A fekete nadrág mellett, amit viselt a fekete gépláb nem tűnt fel. Próbáltam diszkréten megbámulni, de tuti hogy észrevette. Aztán a szünetben lecsaptam rá, mert Csepel Laci barátunk decemberben a bal lábát, februárban meg a jobb lábát veszítette el üszkösödés miatt, így megkérdeztem, honnan szerezte ezt a frankó cuccot. Nagyon kedves volt, megadta a rehabilitációs központjának és a dokijának az elérhetőségét.
Aztán ment tovább az előadás.
A számomra leginkább maradandó élményt egy mérnök, Lévai György adta. A fiatal mérnöknek volt egy karcsonkja meg egy robotkarja. Magának építette. 6-7 évvel ezelőtt egy bakteriális agyhártyagyulladás közben elvesztette a két karját, és mivel épp mérnöknek tanult, gyorsan átnyergelt vezérléstechnikára, hogy a hiányzó kar kérdését megoldja. Nem halt bele a karja elvesztésébe, megoldást keresett és mivel nem talált, ezért csinált.
Épp most ott tart a dolog, hogy a jobb karcsonkjára wifis érzékelőket húz amivel leolvassa a szándékozott mozgás adatait, és a másik karjával azt a mozgást végrehajtja, letükrözi. Így meg tud fogni egy poharat, el tud csomagolni, stb. Meglátása szerint még legalább 20 év, hogy a gép-ember átmenet meglegyen, mert nagyon nehezen tudják leolvasni azokat a mintákat amiket az idegrendszer küld.
Az előadásának az apropója az volt, hogy az érzékelőpántot ráhúzta egy random kiválasztott emberre a közönségből, és az ő mozgási adataiból mintavételeztek (mindenkié más), ami alapján a másik ember az ő karját mozgatni tudta. Még az érzékelők nem képesek reprodukálni a finommotoros mozgást, de már az alapok megvannak. Véleménye szerint kb még 20 év, hogy az ilyen jellegű protézis ember-gép átmenetek létrejöjjenek.
Aztán volt egy beszélgetés még az ember-gép-informatika találkozásáról, hogy a géplábat mikor érezzük magunkénak, hogy ő mennyire fogadták el magukat és a társadalom mennyire fogadta el őket, mennyi munka van abban, hogy egy protézist használni tudnak. Amikor a mérnök srác azt találta mondani, hogy valójában mi vagyunk a kisebbség a protéziseinkkel és nekünk kell dolgozni azon, hogy mi jóban legyünk magunkkal és a társadalom ezt a helyén kezelje, akkor úgy virtuálisan megemeltem a kalapomat az embersége előtt. A robotlány beszélt a fantomfájdalmakról, hogy hogyan él mégis aktív teljes életet, hogyan kapta meg egy kisfiútól a robotlány nevet a rehabilitációs központban, és hogyan tart kisiskolásoknak érzékenyítő előadásokat.
Elvesztették a karjukat, lábukat, mégis teljes értékű életet élnek. Élnek. A szó nagyon klasszikus, nagyon is klasszikus értelmében: szeretnek, vannak kapcsolataik, kínlódnak - sokkal jobban mint mi bármikor is gondolnánk, és mégis tartalmat adtak az életüknek azzal, hogy olyan dolgot művelnek amivel jobbá teszik a világot. (Az megvan, hogy mekkora kín amikor kidörzsöli a cipő a lábad? - na az nem kín, az kellemetlenség abból a sarokból nézve, amikor mondjuk nincs lábad.)
Aztán elmentem egy barátom fellépésére. Félplayback sztori volt, ment a cd-ről a zene, ő pedig énekelt rá. Az a sanda gyanúm, hogy direkt engem vártak már csak, mert korábbra lett kiírva a sztori és páran még nem voltak ott, de ahogy megérkeztem, kezdődött is a buli.
Ideges lettem a végére tőle. Udvariasan meghallgattam aztán olajra léptem, mert a kontraszt túl durva volt.
Ő már hónapok óta fetreng a lelki fájdalomban, hogy otthagyta a csaja, és az énekek meg az összekötő szövegek nagy része is arról szólt, hogy ő mennyire szenved és mennyire fáj az élet. Miközben ott volt az egész családja, a csodálatos egészséges, jó képességű gyerekei, az exfelesége (baszki, hát én egy ilyen dologra oda nem mentem volna a helyében - nem semmi), néhány barátja és tolja ezt a mártír szarságot, hogy neki mennyire fáj az élet....
Legszívesebben nekiálltam volna vele kiabálni, hogy vedd már észre, milyen kurva jó életed van! Nem meghalt az a nő, csak elment! Itt van, köztünk jár, csak már nem kíváncsi rád, majd lesz másik, akár még jobb is, másban, máshol, másmikor, ilyen a világ rendje.
Nem beteg egyik gyereked se, a gyerekeid anyja is full toleráns, hogy itt van és végignézi ahogy egy másik nő miatt nyilvános hasfájol, itt vannak a barátaid, egészséges vagy, egészségesek a barátaid és ha egy kicsit is jobban odafigyelnél a jó dolgokra az életedben, meg kicsit lazulnál a saját fájdalmad komolyan vételében, lehet, hogy még akár jól is érezhetnéd magad.
A saját korlátaink, a fájások komolyan vétele, azok valami piszkosul szarrá tudják tenni az életet...
Annyi jó dolog van az életben, soha nem tudom megérteni, miért kell csak a szarra koncentrálni. Nem értem miért kell elveszíteni szerveket, hozzátartozót, miért kell óriási veszteségeket megélni, hogy az emberek nagy része eljusson oda, hogy értékelni és élvezni tudja amit kapott:
az Életét.
Ahogy ücsörögtem az előadás előtt, egy fiatal csitri elnézést kért, hogy szabad-e a hely mellettem. Persze, rámosolyogtam, leült. Aztán azt vettem észre az előadás közben, hogy a fotós nagyon lábmagasságban fotózza a soromat, ez kissé fura volt, mert annyira nincs jó lábam, hogy azt fotózzák, tehát más lába lesz a szenzáció, így lepillantottam. A mellettem ülő kis hölgy lába gépláb volt, és a fotós épp elcsípte a pillanatot, hogy az én meztelen, kétszer akkora egészséges lábam mellett hogy fest egy gépláb, géptérd és valószínűleg azt komponálta össze.
Kicsit csodálkoztam, a lány mozgásán, ahogy bejött a sorok közé, abszolút nem látszott, hogy protézise van. A fekete nadrág mellett, amit viselt a fekete gépláb nem tűnt fel. Próbáltam diszkréten megbámulni, de tuti hogy észrevette. Aztán a szünetben lecsaptam rá, mert Csepel Laci barátunk decemberben a bal lábát, februárban meg a jobb lábát veszítette el üszkösödés miatt, így megkérdeztem, honnan szerezte ezt a frankó cuccot. Nagyon kedves volt, megadta a rehabilitációs központjának és a dokijának az elérhetőségét.
Aztán ment tovább az előadás.
A számomra leginkább maradandó élményt egy mérnök, Lévai György adta. A fiatal mérnöknek volt egy karcsonkja meg egy robotkarja. Magának építette. 6-7 évvel ezelőtt egy bakteriális agyhártyagyulladás közben elvesztette a két karját, és mivel épp mérnöknek tanult, gyorsan átnyergelt vezérléstechnikára, hogy a hiányzó kar kérdését megoldja. Nem halt bele a karja elvesztésébe, megoldást keresett és mivel nem talált, ezért csinált.
Épp most ott tart a dolog, hogy a jobb karcsonkjára wifis érzékelőket húz amivel leolvassa a szándékozott mozgás adatait, és a másik karjával azt a mozgást végrehajtja, letükrözi. Így meg tud fogni egy poharat, el tud csomagolni, stb. Meglátása szerint még legalább 20 év, hogy a gép-ember átmenet meglegyen, mert nagyon nehezen tudják leolvasni azokat a mintákat amiket az idegrendszer küld.
Az előadásának az apropója az volt, hogy az érzékelőpántot ráhúzta egy random kiválasztott emberre a közönségből, és az ő mozgási adataiból mintavételeztek (mindenkié más), ami alapján a másik ember az ő karját mozgatni tudta. Még az érzékelők nem képesek reprodukálni a finommotoros mozgást, de már az alapok megvannak. Véleménye szerint kb még 20 év, hogy az ilyen jellegű protézis ember-gép átmenetek létrejöjjenek.
Aztán volt egy beszélgetés még az ember-gép-informatika találkozásáról, hogy a géplábat mikor érezzük magunkénak, hogy ő mennyire fogadták el magukat és a társadalom mennyire fogadta el őket, mennyi munka van abban, hogy egy protézist használni tudnak. Amikor a mérnök srác azt találta mondani, hogy valójában mi vagyunk a kisebbség a protéziseinkkel és nekünk kell dolgozni azon, hogy mi jóban legyünk magunkkal és a társadalom ezt a helyén kezelje, akkor úgy virtuálisan megemeltem a kalapomat az embersége előtt. A robotlány beszélt a fantomfájdalmakról, hogy hogyan él mégis aktív teljes életet, hogyan kapta meg egy kisfiútól a robotlány nevet a rehabilitációs központban, és hogyan tart kisiskolásoknak érzékenyítő előadásokat.
Elvesztették a karjukat, lábukat, mégis teljes értékű életet élnek. Élnek. A szó nagyon klasszikus, nagyon is klasszikus értelmében: szeretnek, vannak kapcsolataik, kínlódnak - sokkal jobban mint mi bármikor is gondolnánk, és mégis tartalmat adtak az életüknek azzal, hogy olyan dolgot művelnek amivel jobbá teszik a világot. (Az megvan, hogy mekkora kín amikor kidörzsöli a cipő a lábad? - na az nem kín, az kellemetlenség abból a sarokból nézve, amikor mondjuk nincs lábad.)
Aztán elmentem egy barátom fellépésére. Félplayback sztori volt, ment a cd-ről a zene, ő pedig énekelt rá. Az a sanda gyanúm, hogy direkt engem vártak már csak, mert korábbra lett kiírva a sztori és páran még nem voltak ott, de ahogy megérkeztem, kezdődött is a buli.
Ideges lettem a végére tőle. Udvariasan meghallgattam aztán olajra léptem, mert a kontraszt túl durva volt.
Ő már hónapok óta fetreng a lelki fájdalomban, hogy otthagyta a csaja, és az énekek meg az összekötő szövegek nagy része is arról szólt, hogy ő mennyire szenved és mennyire fáj az élet. Miközben ott volt az egész családja, a csodálatos egészséges, jó képességű gyerekei, az exfelesége (baszki, hát én egy ilyen dologra oda nem mentem volna a helyében - nem semmi), néhány barátja és tolja ezt a mártír szarságot, hogy neki mennyire fáj az élet....
Legszívesebben nekiálltam volna vele kiabálni, hogy vedd már észre, milyen kurva jó életed van! Nem meghalt az a nő, csak elment! Itt van, köztünk jár, csak már nem kíváncsi rád, majd lesz másik, akár még jobb is, másban, máshol, másmikor, ilyen a világ rendje.
Nem beteg egyik gyereked se, a gyerekeid anyja is full toleráns, hogy itt van és végignézi ahogy egy másik nő miatt nyilvános hasfájol, itt vannak a barátaid, egészséges vagy, egészségesek a barátaid és ha egy kicsit is jobban odafigyelnél a jó dolgokra az életedben, meg kicsit lazulnál a saját fájdalmad komolyan vételében, lehet, hogy még akár jól is érezhetnéd magad.
A saját korlátaink, a fájások komolyan vétele, azok valami piszkosul szarrá tudják tenni az életet...
Annyi jó dolog van az életben, soha nem tudom megérteni, miért kell csak a szarra koncentrálni. Nem értem miért kell elveszíteni szerveket, hozzátartozót, miért kell óriási veszteségeket megélni, hogy az emberek nagy része eljusson oda, hogy értékelni és élvezni tudja amit kapott:
az Életét.
