Street Racer STR motoros kesztyű a MotoZemtől

Robogirl és az entrópia lovagja

Tegnap egy jövőkutató meetupon jártam, volt mesterséges intelligencia, gép-ember átmenet, syngularitás, robotlány, amit akarsz.

Ahogy ücsörögtem az előadás előtt, egy fiatal csitri elnézést kért, hogy szabad-e a hely mellettem. Persze, rámosolyogtam, leült. Aztán azt vettem észre az előadás közben, hogy a fotós nagyon lábmagasságban fotózza a soromat, ez kissé fura volt, mert annyira nincs jó lábam, hogy azt fotózzák, tehát más lába lesz a szenzáció, így lepillantottam. A mellettem ülő kis hölgy lába gépláb volt, és a fotós épp elcsípte a pillanatot, hogy az én meztelen, kétszer akkora egészséges lábam mellett hogy fest egy gépláb, géptérd és valószínűleg azt komponálta össze.
Kicsit csodálkoztam, a lány mozgásán, ahogy bejött a sorok közé, abszolút nem látszott, hogy protézise van. A fekete nadrág mellett, amit viselt a fekete gépláb nem tűnt fel. Próbáltam diszkréten megbámulni, de tuti hogy észrevette. Aztán a szünetben lecsaptam rá, mert Csepel Laci barátunk decemberben a bal lábát, februárban meg a jobb lábát veszítette el üszkösödés miatt, így megkérdeztem, honnan szerezte ezt a frankó cuccot. Nagyon kedves volt, megadta a rehabilitációs központjának és a dokijának az elérhetőségét.

Aztán ment tovább az előadás.
A számomra leginkább maradandó élményt egy mérnök, Lévai György adta. A fiatal mérnöknek volt egy karcsonkja meg egy robotkarja. Magának építette. 6-7 évvel ezelőtt egy bakteriális agyhártyagyulladás közben elvesztette a két karját, és mivel épp mérnöknek tanult, gyorsan átnyergelt vezérléstechnikára, hogy a hiányzó kar kérdését megoldja. Nem halt bele a karja elvesztésébe, megoldást keresett és mivel nem talált, ezért csinált.
Épp most ott tart a dolog, hogy a jobb karcsonkjára wifis érzékelőket húz amivel leolvassa a szándékozott mozgás adatait, és a másik karjával azt a mozgást végrehajtja, letükrözi. Így meg tud fogni egy poharat, el tud csomagolni, stb. Meglátása szerint még legalább 20 év, hogy a gép-ember átmenet meglegyen, mert nagyon nehezen tudják leolvasni azokat a mintákat amiket az idegrendszer küld.
Az előadásának az apropója az volt, hogy az érzékelőpántot ráhúzta egy random kiválasztott emberre a közönségből, és az ő mozgási adataiból mintavételeztek (mindenkié más), ami alapján a másik ember az ő karját mozgatni tudta. Még az érzékelők nem képesek reprodukálni a finommotoros mozgást, de már az alapok megvannak. Véleménye szerint kb még 20 év, hogy az ilyen jellegű protézis ember-gép átmenetek létrejöjjenek.

Aztán volt egy beszélgetés még az ember-gép-informatika találkozásáról, hogy a géplábat mikor érezzük magunkénak, hogy ő mennyire fogadták el magukat és a társadalom mennyire fogadta el őket, mennyi munka van abban, hogy egy protézist használni tudnak. Amikor a mérnök srác azt találta mondani, hogy valójában mi vagyunk a kisebbség a protéziseinkkel és nekünk kell dolgozni azon, hogy mi jóban legyünk magunkkal és a társadalom ezt a helyén kezelje, akkor úgy virtuálisan megemeltem a kalapomat az embersége előtt. A robotlány beszélt a fantomfájdalmakról, hogy hogyan él mégis aktív teljes életet, hogyan kapta meg egy kisfiútól a robotlány nevet a rehabilitációs központban, és hogyan tart kisiskolásoknak érzékenyítő előadásokat.

Elvesztették a karjukat, lábukat, mégis teljes értékű életet élnek. Élnek. A szó nagyon klasszikus, nagyon is klasszikus értelmében: szeretnek, vannak kapcsolataik, kínlódnak - sokkal jobban mint mi bármikor is gondolnánk, és mégis tartalmat adtak az életüknek azzal, hogy olyan dolgot művelnek amivel jobbá teszik a világot. (Az megvan, hogy mekkora kín amikor kidörzsöli a cipő a lábad? - na az nem kín, az kellemetlenség abból a sarokból nézve, amikor mondjuk nincs lábad.)

Aztán elmentem egy barátom fellépésére. Félplayback sztori volt, ment a cd-ről a zene, ő pedig énekelt rá. Az a sanda gyanúm, hogy direkt engem vártak már csak, mert korábbra lett kiírva a sztori és páran még nem voltak ott, de ahogy megérkeztem, kezdődött is a buli.
Ideges lettem a végére tőle. Udvariasan meghallgattam aztán olajra léptem, mert a kontraszt túl durva volt.
Ő már hónapok óta fetreng a lelki fájdalomban, hogy otthagyta a csaja, és az énekek meg az összekötő szövegek nagy része is arról szólt, hogy ő mennyire szenved és mennyire fáj az élet. Miközben ott volt az egész családja, a csodálatos egészséges, jó képességű gyerekei, az exfelesége (baszki, hát én egy ilyen dologra oda nem mentem volna a helyében - nem semmi), néhány barátja és tolja ezt a mártír szarságot, hogy neki mennyire fáj az élet....
Legszívesebben nekiálltam volna vele kiabálni, hogy vedd már észre, milyen kurva jó életed van! Nem meghalt az a nő, csak elment! Itt van, köztünk jár, csak már nem kíváncsi rád, majd lesz másik, akár még jobb is, másban, máshol, másmikor, ilyen a világ rendje.
Nem beteg egyik gyereked se, a gyerekeid anyja is full toleráns, hogy itt van és végignézi ahogy egy másik nő miatt nyilvános hasfájol, itt vannak a barátaid, egészséges vagy, egészségesek a barátaid és ha egy kicsit is jobban odafigyelnél a jó dolgokra az életedben, meg kicsit lazulnál a saját fájdalmad komolyan vételében, lehet, hogy még akár jól is érezhetnéd magad.
A saját korlátaink, a fájások komolyan vétele, azok valami piszkosul szarrá tudják tenni az életet...

Annyi jó dolog van az életben, soha nem tudom megérteni, miért kell csak a szarra koncentrálni. Nem értem miért kell elveszíteni szerveket, hozzátartozót, miért kell óriási veszteségeket megélni, hogy az emberek nagy része eljusson oda, hogy értékelni és élvezni tudja amit kapott:
az Életét.
  • Like
Reactions: 5 emberek

Hozzászólások

A srác egy volt kolléganőm férje. Most született meg a kisfiúk. Eddig kint éltek amerikába, gondolom itthon nem nagyon futott fel bezzeg kint. Volt a forbes-ba is interjú vele. Múltkor láttam a tvbe egy interjút ebben a protézis témában, egy srác kint dolgozik Ausztriában egy ilyen gyárban és tesztel, fejleszt is. Jó dolgok ezek, csak hát őrült pénzek.
 
P
Yamina! A barátodnak elmondod milyen érzések törtek elő belőled a koncertje közben és után? Engem nagyon érdekelne az, hogyan válaszol rá.
 
Elküldtem neki ezt a blogot. Megköszönte udvariasan, egyenlőre ennyi. Rendszerint az ilyen blogjaim vízválasztóak egy barátságban. Két eset lehetséges: megemészti és tovább lép rajta, barátok maradunk, vagy kiderül, hogy egy érzéketlen tuskó vagyok. Nem mindenki értékeli azt, ha őszinte emberek veszik körül, mert előfordulhat az, hogy nem pozitív a visszajelzés. De hát a barátok azért barátok, hogy szóljanak időben, ha baromságot csinál épp, de hát a barátok ilyenek, néha tartani kell a fejüket amikor hánynak. :) Nem mindig tündibündik, de azért szeretjük őket. :D
 
A blogod első része gondolkoztatott el. Most éppen. Hogy van a mesterséges intelligenciának, az automatizálásnak, a számítógépek hatáskörének az a szintje, amit nem szabadott volna túllépnünk. Trekker is vagyok, ezt talán többen tudjátok, és ott van egy faj, a borg. A sorozatban és a nyolcadik mozifilmben (Star Trek: Kapcsolatfelvétel) is boncolgatják a borggal összefüggésben ezt a dolgot, és én is komolyan foglalkozok vele a regényemben (Star Trek: A Múlt Árnyéka). Amikor ilyenekre használják a robotikát, az a dolog jó alkalmazása.

Van egy volt osztálytársam, aki tolószékes (genetikai eredetű csont-és izomsorvadás) és a felesége is tolószékes. Két gyönyörű egészséges kamaszlányuk van. Sokat beszélgetünk az életükről, ha találkozunk. Mivel nekem megjósolták, hogy nem úszom meg, nem sikerül majd magamat kinyírni (számomra elég elkeserítő), csak tolószékbe fogok kerülni, hogyan lehetne egy olyan kerekesszéket tervezni, ami a használója által olyan magasságba emelhető, hogy pl. tudjon egy iskolai táblára írni, vagy hogy szimplán ne kelljen mindenkire fölfele néznie (állítólag pszichológusok szerint lélektanilag ez a legnehezebb a kerekesszékesek számára).

Emlékszem, sok éve a 'Wildban láttam egy cikket az egyik motorosklubról, az egyik tag srácnak nem volt meg az egyik keze, ezért építtetett magának egy trike-ot, és nyomta a többiekkel. Van egy diákom, akinek motorbaleset miatt lebénult a jobb keze, ahogy tudott iskolába jönni, megkeresett, hogy lehetne bal markolatra áttenni a gázt, mert ő Simsonozni akar továbbra is... talán épp az ad lelkierőt, ha valakinek a teste sérült.
 
Az MI alapja a mintavételezés. Minél több mintája van egy gépnek annál "okosabb", és pillanatnyilag a széttegelt insta fotókból tanulnak a gépek, hogy mi van azokon. De még az MI se elég ügyes ahhoz, hogy egy képen azt felismerje, hogy ott férfi van-e vagy nő. Egyértelmű külső jegyekről beszélek, nem mondjuk egy travifotóról.
Szerintem a jósoknak meg baromi nagy felelősségük van abban, hogy miket mondanak, mert vannak önmegvalósító gondolatok: kvázi bizonyos emberek szívesen csinálják azt, amit már egyszer hallottak, és nem tudatosan, de beépül nekik. Mondjuk ahogy észreveszem a környezetemben, akik sokat járnak jóshoz és próbálják így kutatni a jövőt, ők nem is tudatosan tervezik és vezetik az életüket. Ugyanazzal az energiával, akár meg is valósíthatnák amit akarnak, minthogy csak kérdezgeti mi lesz - mi lesz?
Vörös posztó nekem ez az öngyilkosdi. Az exem huga Dunába ugrott a Margit-hídról, ésaztán segítségért kiáltozott amikor az örvény kezdte lehúzni, szemtanúk előtt tette amit tett persze... Az egész család belenyomorodott lelkileg az ő öngyilokjába, és biza az utolsó pillanatok (hogy mégiscsak élni akart), nekem igazolják, hogy nem volt valódi a halálvágy... :boa:
Mondjuk ő nagyon fiatal volt, foghatjuk önismereti hiányokra, de amikor valaki gyerekeket, asszonyt, családot hagy ott, nah, az végképp számomra nem sajnálatra méltó. Akik itt maradtak utána, inkább azok.
 
Gondoltam, és bocs, ha fölbosszantottalak. Nem akarom magam sajnáltatni, bármennyire is úgy látszik. Azokat tartom sajnálatra méltóknak, akik tényleg megteszik, és nem sikerül nekik, pedig nagyon akarják. Persze sokan vannak olyanok, akik a környezetüket zsarolják ezzel, és egyébként meg lusták bármit is tenni magukért. Belefutottam én is ilyenbe, nem is egybe. Egyik volt kolléga tavalyelőtt karácsony másnapján akasztotta föl magát. Sajnáltam és irigyeltem...:p
 
Szóval tisztelem az élni akarást, és főként azokat, akik segítenek a saját munkájukkal azokon, akik élni akarnak. Hogy ők is hasznosak lehessenek, legalább saját maguknak... de hagyjuk meg a lehetőséget, hogy valakinek ne tetsszen az élete. Csak ne szívja le ezzel mások energiáját.:csam:
 
Sokan az életük előtt is! Összefutottam cifra dolgokkal!:boa:
Szóval bocs, nem akartam szétoffolni a blogod, a robotika sok morális kérdést vet föl. Időközben fordult meg a fejemben Isaac Asimov munkássága (RIP) és a borgon, Data és Lore párosán kívül sok-sok minden. R2D2/C3PO és a Terminátor stb... de amikor megkönnyíthetjük az élni akarók életét, azt meg kell tennünk.:ciao:
 
Nálam egyszerű a logika, aki élni akar, annak kell segíteni. Aki halni készül, vagy már meghalt, azt békén kell hagyni. Nincs Jézus komplexusom, hogy meg kellene menteni mindenkit. Meg aztán nincs garancia arra sem, hogy odaát jobb lenne.
Amúgy ez a buli biztosítós szervezésben volt, így volt egy igen érdekes előadás, ami a jövőben játszódott és kb az volt a lényege, hogy életbiztosítást akart magára kötni egy csajszi, de már volt egy sportolásra ajándékba kapott műszíve meg mit tudomén milyen implantátumok, és akkor most a biztosítónak is fejlesztenie kell a matekot, hogy akkor az emberélet mibe fáj, meg a beépített implantátumok mennyivel hosszabbítják meg az életet és , mennyire biztonságosak informatikailag, mekkora kockázat és hol kezdődik az ember meg hol a cyborg, és a cyborgnak jár-e életbiztosítás...
Jah, pont ez a barátom mutatta meg az okosóráját, amit sportoláshoz használ, és a netre tölti fel a keringési adatait, stb-t, amit aztán az edzője csekkolhat... Gyakorlatilag ma, ha akarja valaki, az egész világ nézheti hogyan dobog a szíve, és abból levonhatja a következtetést épp mit csinálhat, a mobilja kameráján meg akár nézheti, hallgathatja is... Gyakorlatilag zéró privacy. Szép dolog a technológia, csak az a kérdés, hogy kíváncsiságból, tudásvágyból, teljesítménykényszerből meddig engedjük bele majd az életünkbe. Hol a határ: tényleg hobbiból cserélhetünk majd szivet, májat, akármit? Az agyat is idővel? Hol rejtőzik a személyiség, azt is cseréljük majd, vagy mi lesz? Munkahelyen szuperalkalmazott opció, otthon meg bekapcsoljuk a szerető családfő attitűdöt, estére a csődört miután lefeküdtek a gyerekek...? Ha a fizikumnak nem szab majd semmi határt, milyen határa van a léleknek? Majd azt is felprogramozzuk?

Néhány éve egy épülő lokátorállomást megnézhettem belülről. Ott volt egy mérnök, tök jó fej volt, elmagyarázta a rendszer működését, és a mai napig a fülembe cseng amit mondott:
Igen, ha már egy bizonyos típusú adatmennyiséget tudunk olvasni, az nagyon szép és jó, de a legizgalmasabb az, amikor már tudunk egy másik rendszerrel kommunikálni és utasításokat is küldeni neki...
Egy műkart, műlábat már tudunk...
 
Utoljára módosítva:

Blogbejegyzés információ

Szerző
Yamina
Olvasás
942
Hozzászólások
20
Utolsó frissítés

Motoros blogok további bejegyzései

Yamina további bejegyzései

  • Kukimágnes
    Tegnap elmentem a robesszal 160 km-re a kaptárgyárba lépkeret lécekért...
  • Változó korszakok
    Nehéz döntésre jutottam. Megvettem a Lóóóra a gumikat, aztán mondták...
  • Tagama
    Elment tavasszal. Nem tudtam elmenni a temetésére. Most sikerült...
  • A legnagyobb harcos elment...
    Azt hittem acélból van és sosem hal meg. A profilképén jó ideig egy kis...
  • Kegyelmi állapot
    Mostanában nem írtam blogot. Mert minek... Elfoglalat a kert, az...

Oszd meg ezt a bejegyzést

CsamShop kendők

Back
Oldal tetejére