Van három telkünk a kaposfői szőlőhegyen, amit Pósteleknek hívnak (nem keverendő az alföldi azonos nevű faluval). Egyiken erdő, másikon szántó, harmadikon vegyes: gyümölcsfák és kis, idén konyhakertnek használt szántó. Nemrég kerítettük be utóbbit. Valaha nemcsak a járművek által járt úton lehetett megközelíteni, az ugyanis hosszan nagyon poros, a Kisasszond felőli út meg nagy kerülő. Volt egy erdei ösvény, amit Tilosnak hívtak, mert tilos volt egy időben gépi hajtású és lóvontatású járművel közlekedni rajta. Biciklivel, gyalog pont jó volt. Úgy négy éve lehet, hogy az erdőbirtokosság egy szakaszát lezárta, pont ami a földút legrosszabb, legporosabb részét kerülte ki, mert nekik öt köbméterrel több fa kellett. Tudtommal ez egyébként büntetendő, mégse tett senki följelentést (kéz kezet mos, mindig így volt, mindig így lesz, a talpnyalóknak bármit szabad, a többinek kuss). Így pecsételődött meg végleg a Tilos sorsa, mely rég ikonikus része volt Pósteleknek. Apámmal beszéltük, látva hazafelé a növényekkel most már benőtt, egykor járt ösvényt, hogy ha nem ez, akkor a megváltozott világ nyírta volna ki a kis ösvényt. Régen az öregek helye-feneke kint volt Pósteleken, amint hazaértek a munkából, már ültek is a biciklire (öregebbek a kisasszondi buszra), és tettek-vettek kint. Szüretkor összegyűlt a rokonság, helyet csináltak az újbornak (jól berúgtak), mégis kész volt minden. Nem volt műveletlen terület, minden szőlő alja tiszta volt, a pincék minden évben ki lettek meszelve, és ha valahonnét kihaltak az öregek, hát vitték tovább a fiatalabbak.
Nagyot változott a világ. Ma már szinte mindenki csak autóval jár ki (a kerti traktorok is kihaltak, hát még a házi ekkentés kistraktorok), már ha kijárnak egyáltalán. Beomlott pincék, elakácosodott szántók, szarba-gazba hagyott telkek tömege, közöttük egyre kevesebb a művelt. A fiatalokat megszakítják a melóhelyen, aki munkanélküli, az ebbe bele is savanyodik, aki nyugdíjas lesz manapság, az annyira tönkre is megy, hogy utána már nézni sincs kedve, nem szőlőt művelni. A házi termékeket már nem veszi át senki, piacra elhordani meg nem lehet, mert így a HACCP meg úgy a HACCP, bizonylat meg permetezési jegyzőkönyv meg kistermelői igazolvány, amit fizetős továbbképzésekhez kötnek, szóval van baj rendesen. Meg egy csomóan már lusták is rá, mert bemegy a Tuskóba és megveszi, és nem érdekli, hogy argentin meg ízetlen, szemre szép, nem kell érte tenni semmit, és kész. A szőlőhegyeken érhető tetten legmarkánsabban a fogyasztói társadalom romboló ereje.
A dologgal kapcsolatban más is eszembe jutott, és ez is a tilalommal kapcsolatos. Nemrég tudtam meg, hogy Magyarországon csak olyan motorkerékpárt lehet forgalomba helyezni, ami legalább az Euro4-es kibocsátási normákat teljesíti. (Egyrészt OK, én is környezetmérnök is vagyok, de mindent lehet túltolni…) Ezzel gyakorlatilag kilőtték az elérhető árú gépeket. Igaz, ez a márkakereskedőknek jobb lehet, mert kilövi a magánimportot, és pár, kínai egyszerhasználatossal kereskedőt is kilő: az emberek, ha motort akarnak, meg kell venniük a drágábbat. A tapasztalat azonban mást mutat. Inkább lemondanak a motorozásról, vagy használt gépeket vesznek, mert az új így nekik nagyon drága. Ráadásul ezzel az egyik kedvenc márkámnak, a Jawának a próbálkozását is ellehetetlenítették. Csináltak egy kínai vázra és blokkra épülő 400-ast, ami simán hozza a 638.5 fílingjét, elképesztően szép a vas, bitang jó hangja van, igazi szívrabló. Amit ugye a k.va Junijó miatt sehol nem lehet forgalomba helyezni. Elkeserítő, hogy a kisemberre csak akkor gondolnak, ha adót kell fizettetni vele, meg be kell hívni ünnepnap tizenkétórázni. A világ ebből a szempontból is túl sokat változott. A módszerváltás előtt, ha valakinek nem volt türelme 5-6 évet várni egy autóra, vagy nem volt háromszor annyi pénze, amennyibe egy új autó került (a lepusztított szutykokat ennyiért kínálták használtautóként, cserébe viszont VOLT), akkor bement a járműboltba, és egy Trabi áráért motort vett. Kért két nap szabit péntekre meg hétfőre (és simán megkapta!), pénteken berongyolt a járműboltba, a három Riga meg két Babetta mellett ott állt egy MZ meg egy Pannónia (a Jawáért már akkor is nagyvárosba kellett utazni, ismerőst keresni), azt kérem, itt a lóvé, hétfőn 10-re jövök érte. Rendben. És volt egy járműve, amivel A-ból B-be. A melóhelyen elnézték, ha télen fél órával többet volt az öltözőben, mire reggel ki, meló után meg becsomagolta magát, és kiolvadt. Ma a motorozás úri szórakozás, mint a Horthy-időkben, a kisembernek se ideje, se lóvéja, se tárolóhelye. Azok a vasak, amiken a mi korosztályunk szocializálódott, amiket nap mint nap használtunk, és nyugatról becsempészett magazinokból vett szar képek alapján átfaragtunk, ma már ritkaságnak számító veteránok, (normális) alkatrész hiányában napi használatban nem tarthatók. A munkahelyek is megkövetelik, hogy inkább fél órával előbb, mint 5 másodperccel később, és nem érti a barom (nem akarja), hogy az idióta kamionos belepréselt bennünket a legközelebbi (legmélyebb) árokba, majd a kollégái még kétszer, ezért késtünk, tehát melóba járni is csak a bevállalós fiatalok hordják a nagyfater lerúgott Simsonját.
Nincs ez jól így. Nem jó ez senkinek se. Legalábbis idelent a porban (nem krosszozok). De jó szokás szerint kutyaugatás nem hallik az égig. Sose hallatszott. A módszerváltás után volt pár boldog év. Sose jön vissza már. Időnként meg kéne fogadnom a saját tanácsaimat: „Visszanézni vágyj / Ne visszatérni / az életet előrefelé / Lehet csak leélni.”
Nagyot változott a világ. Ma már szinte mindenki csak autóval jár ki (a kerti traktorok is kihaltak, hát még a házi ekkentés kistraktorok), már ha kijárnak egyáltalán. Beomlott pincék, elakácosodott szántók, szarba-gazba hagyott telkek tömege, közöttük egyre kevesebb a művelt. A fiatalokat megszakítják a melóhelyen, aki munkanélküli, az ebbe bele is savanyodik, aki nyugdíjas lesz manapság, az annyira tönkre is megy, hogy utána már nézni sincs kedve, nem szőlőt művelni. A házi termékeket már nem veszi át senki, piacra elhordani meg nem lehet, mert így a HACCP meg úgy a HACCP, bizonylat meg permetezési jegyzőkönyv meg kistermelői igazolvány, amit fizetős továbbképzésekhez kötnek, szóval van baj rendesen. Meg egy csomóan már lusták is rá, mert bemegy a Tuskóba és megveszi, és nem érdekli, hogy argentin meg ízetlen, szemre szép, nem kell érte tenni semmit, és kész. A szőlőhegyeken érhető tetten legmarkánsabban a fogyasztói társadalom romboló ereje.
A dologgal kapcsolatban más is eszembe jutott, és ez is a tilalommal kapcsolatos. Nemrég tudtam meg, hogy Magyarországon csak olyan motorkerékpárt lehet forgalomba helyezni, ami legalább az Euro4-es kibocsátási normákat teljesíti. (Egyrészt OK, én is környezetmérnök is vagyok, de mindent lehet túltolni…) Ezzel gyakorlatilag kilőtték az elérhető árú gépeket. Igaz, ez a márkakereskedőknek jobb lehet, mert kilövi a magánimportot, és pár, kínai egyszerhasználatossal kereskedőt is kilő: az emberek, ha motort akarnak, meg kell venniük a drágábbat. A tapasztalat azonban mást mutat. Inkább lemondanak a motorozásról, vagy használt gépeket vesznek, mert az új így nekik nagyon drága. Ráadásul ezzel az egyik kedvenc márkámnak, a Jawának a próbálkozását is ellehetetlenítették. Csináltak egy kínai vázra és blokkra épülő 400-ast, ami simán hozza a 638.5 fílingjét, elképesztően szép a vas, bitang jó hangja van, igazi szívrabló. Amit ugye a k.va Junijó miatt sehol nem lehet forgalomba helyezni. Elkeserítő, hogy a kisemberre csak akkor gondolnak, ha adót kell fizettetni vele, meg be kell hívni ünnepnap tizenkétórázni. A világ ebből a szempontból is túl sokat változott. A módszerváltás előtt, ha valakinek nem volt türelme 5-6 évet várni egy autóra, vagy nem volt háromszor annyi pénze, amennyibe egy új autó került (a lepusztított szutykokat ennyiért kínálták használtautóként, cserébe viszont VOLT), akkor bement a járműboltba, és egy Trabi áráért motort vett. Kért két nap szabit péntekre meg hétfőre (és simán megkapta!), pénteken berongyolt a járműboltba, a három Riga meg két Babetta mellett ott állt egy MZ meg egy Pannónia (a Jawáért már akkor is nagyvárosba kellett utazni, ismerőst keresni), azt kérem, itt a lóvé, hétfőn 10-re jövök érte. Rendben. És volt egy járműve, amivel A-ból B-be. A melóhelyen elnézték, ha télen fél órával többet volt az öltözőben, mire reggel ki, meló után meg becsomagolta magát, és kiolvadt. Ma a motorozás úri szórakozás, mint a Horthy-időkben, a kisembernek se ideje, se lóvéja, se tárolóhelye. Azok a vasak, amiken a mi korosztályunk szocializálódott, amiket nap mint nap használtunk, és nyugatról becsempészett magazinokból vett szar képek alapján átfaragtunk, ma már ritkaságnak számító veteránok, (normális) alkatrész hiányában napi használatban nem tarthatók. A munkahelyek is megkövetelik, hogy inkább fél órával előbb, mint 5 másodperccel később, és nem érti a barom (nem akarja), hogy az idióta kamionos belepréselt bennünket a legközelebbi (legmélyebb) árokba, majd a kollégái még kétszer, ezért késtünk, tehát melóba járni is csak a bevállalós fiatalok hordják a nagyfater lerúgott Simsonját.
Nincs ez jól így. Nem jó ez senkinek se. Legalábbis idelent a porban (nem krosszozok). De jó szokás szerint kutyaugatás nem hallik az égig. Sose hallatszott. A módszerváltás után volt pár boldog év. Sose jön vissza már. Időnként meg kéne fogadnom a saját tanácsaimat: „Visszanézni vágyj / Ne visszatérni / az életet előrefelé / Lehet csak leélni.”
