...

Sajnálom

Részvétem

Sajnálom. Nálunk is ez volt, a Tigris eltűnt, a Dorisz meg megbetegedett és a család szeme láttára halt meg. Akkor azt mondtam, hogy sohatöbbetkutya.
Aztán meg most itt a Maci, és hiba lenne nélküle élni.

Nálunk ehhez ki kell nyitnia egy ajtót, egy rácsot és le kell lifteznie a földszintre. Ott a kaput meg kell várnia, hogy valaki kinyissa és kiengedje. Szerintem a miénk megmarad amíg végelgyengülésben jobb létre nem szenderedik.
A miénket egy "ember"től mentettük meg, aki majdnem elpusztította. Őutána soha eszünkbe se jut lakásban több kutyát tartani, ahogy előtte se akartunk.

Nagyon sajnálom.

Nekünk három volt... Már vagy 3 éve, hogy az utolsó is elpusztult, szép sorban mentek el, két évente egymás után, és szerencsére az öregség volt az elhalálozásuk oka. Viszont egyelőre ott tartunk mi is, hogy több kutya nem kell.
Azóta van fű a kertben, és lassan már a húgyszagot sem érezzük, ha leguggolunk a motor mellé a garázsnál.
Persze mindig imádtam a kutyákat, de mióta itt vannak a gyerekek, le vannak kötve a fölös energiáim, így eszembe sem jut.
(Ja de, múlt hétvégén egy cuki kutyakölyök szegődött mellénk a mátyásföldi reptéren, és a gyerekek elkezdték, hogy vigyük haza, de sikerült ellenállni a kísértésnek.)

Amúgy nekem mindig az volt az elméletem, hogy a kutyák között is vannak hűségesek, meg szabad lelkek. Van, amelyiket képtelenség bezárva tartani, mindig megszökik. Nekem is volt ilyen, nem is lett meg soha többet. És van olyan, amelyiket meg nem tudod levakarni magadról... szerencsére ilyenben is volt részem.

Amikor újpesten laktam, az 1. emeleten volt egy tacskó, azt csak levitték, de haza már magától ment. Megvárta míg valaki kinyitja a kaput, utána fel a lépcsőn és beengedték. Jópofa kutya volt. Egyszer volt, hogy éjjel egykor óbégatott, az ablak alatt, hogy ő most már benne. Lementem, hogy megcsavargatom a fülét, de úgy beszaladt, hogy szólni se tudtam. Azt se mondta kösz!

Amikor Zuglóban laktam az első emeleten (és épp nem volt zár a ház kapuján), volt, hogy én is leküldtem a kutyát sétálni. Nekem Gordon Setterem volt, és amúgy sem számított, hogy megyek-e vele, mert ahogy kiléptünk a házból eltűnt. Volt, hogy szó szerint és csak napok múlva lett meg. Igazából akkor tűnt el hosszabb időre általában, amikor valaki megfogta, mert azt hitte, hogy kóbor. Ha békén hagyták, akkor előbb-utóbb hazajött. Kiálltam íz erkélyre, fütyültem neki, és egyszer csak megérkezett.

Első kutyánk amikor kertesbe költöztünk, egy befogadott volt. Szomszédék mondták, hogy van az utcában egy kutya akit mindenki etet, fogadjuk be. Úgy is lett. Elfogadott minket, vigyázta a házat, együtt bringáztunk,stb. Viszont, ha mennie kellett, az ment. Átugrott kerítést, lebontott sufnit mindent, ha megkötöttük. Ha csajozni indult, napokra eltűnt. Egy aranyos kis lány kutyát is hozzánk szoktatott /Manci öregségéig nálunk maradt/. A bajok akkor kezdődtek amikor napi szinten jártak az emberek az oltási bizonyítványért. Kergetett postást, simsonost, bárkit. Sajnos neki mennie kellett.

Maci Bián szokta megsétáltatni magát. A vaddisznók tépkedte kerítés ugye nem akadály. De ha óbégatok neki, két percen belül mindig hazajön. Meg elmenni nehéz onnan, mert nem akar beülni a kocsiba. Nekem még megy erélyesen, de ha rossz napja van pórázra kell tenni és akkor végtelen kelletlenül beszáll a járgányba. Szerintem már ő is szívesen lakna ott.

Ha öreg Lacink elmegy (13 éves ónémet juhász), nem szeretnék már másik kutyát. Anyuék öregek, mi elég esetlegesen tudunk hazajárni, drága a kutyakaja, a mostaniak ugye nem esznek meg mindent, nem megy. A drága nejem megőrülne egy boxerért, de ha idehoz egy olyat, akkor másik boxert is fog kapni útravalóul

Belájkoltam, de tulajdonképpen nem tetszik, hogy ez történt, csak nagyon együtt tudok érezni Veled. Sajnálom