Mivel a motorozás mostanában részemről kizárt, mással próbálom elütni az időmet. Meg amúgy is karácsony volt, amikor adja magát, hogy az ember a konyhában tevékenykedjen.
Gyerekek mellett nem vállalok túl bonyolult ételeket (nélkülük meg minek), így maradnak azok, amikkel ők is elszórakozhatnak. Így tudjuk helyettesíteni a gyurmázást a mézeskalács készítéssel például.
Idén olyan mézeskalács receptet sikerült találnom, amibe több tojássárgája kellett, mint fehérje, így a négy adag elkészítése után már jelentős mennyiségű tojásfehérje várta a hűtőben, hogy kidobjam. Vagy nem. Mert nincs tékozlás-pazarlás, szóval valamire el kell használni. De vajon mire?
Na ekkor jöttem rá, hogy van egy cukrászati melléktermék, amiről sosem gondoltam volna, hogy megpróbálkozom vele. Főleg, mert tömény cukor az egész, és azt kb. olyan lelkesedéssel enném meg, mint a vattacukrot... de kiderült, hogy a férjemnek az egyik kedvenc édessége a habkarika.
Tehát fogtam a maradék tojásfehérjéket, és egy gyorsnak és egyszerűnek titulált recept alapján el is készítettem őket. Amíg be nem raktam a sütőbe ígéretesnek tűnt a vállalkozás, de a 180 fokon 10 percig sütés már az első néhány percben hülyeségnek tűnt. A habcsókok megbarnultak, amikor pedig 10 perc után kivettem őket a sütőből, kilapultak. Az ízük meg olyan volt, mint egy cukrozott tojásrántotta... fehérje. Viszont voltak rajtuk díszek.
Ahelyett, hogy örültem volna, hogy megszabadultam a fölösleges tojásfehérjéktől, nem hagyott nyugodni a dolog, és már a férjemet is sikerült felcsigázni, szóval tettem még egy próbát.
Kerestem egy másik receptet, amiben 60 fokon 3 óra sütést javasolnak... ez már sokkal reálisabbnak tűnt, bár mivel már elég késő volt, erőt kellett vennem magamon, hogy éjszakába nyúlóan figyeljem a sütőt és ne aludjak el, mielőtt a habcsókok elkészülnek.
Az eredmény tökéletes lett. Állítólag olyan, mint a cukrászdai, szerintem még puhább és finomabb is. A titok mindössze annyi volt - a sütés technikáján kívül - hogy a tojásfehérje súlyát lemérve dupla mennyiségű porcukrot egy kevés kukorica keményítővel vertem kemény habbá.
A habkinyomót már vagy egy éve vettem, és azóta még nem is használtam semmire. Úgy látszik, tudat alatt készültem rá, hogy egyszer habcsókokat sütök a férjemnek.
Gyerekek mellett nem vállalok túl bonyolult ételeket (nélkülük meg minek), így maradnak azok, amikkel ők is elszórakozhatnak. Így tudjuk helyettesíteni a gyurmázást a mézeskalács készítéssel például.
Idén olyan mézeskalács receptet sikerült találnom, amibe több tojássárgája kellett, mint fehérje, így a négy adag elkészítése után már jelentős mennyiségű tojásfehérje várta a hűtőben, hogy kidobjam. Vagy nem. Mert nincs tékozlás-pazarlás, szóval valamire el kell használni. De vajon mire?
Na ekkor jöttem rá, hogy van egy cukrászati melléktermék, amiről sosem gondoltam volna, hogy megpróbálkozom vele. Főleg, mert tömény cukor az egész, és azt kb. olyan lelkesedéssel enném meg, mint a vattacukrot... de kiderült, hogy a férjemnek az egyik kedvenc édessége a habkarika.
Tehát fogtam a maradék tojásfehérjéket, és egy gyorsnak és egyszerűnek titulált recept alapján el is készítettem őket. Amíg be nem raktam a sütőbe ígéretesnek tűnt a vállalkozás, de a 180 fokon 10 percig sütés már az első néhány percben hülyeségnek tűnt. A habcsókok megbarnultak, amikor pedig 10 perc után kivettem őket a sütőből, kilapultak. Az ízük meg olyan volt, mint egy cukrozott tojásrántotta... fehérje. Viszont voltak rajtuk díszek.
Ahelyett, hogy örültem volna, hogy megszabadultam a fölösleges tojásfehérjéktől, nem hagyott nyugodni a dolog, és már a férjemet is sikerült felcsigázni, szóval tettem még egy próbát.
Kerestem egy másik receptet, amiben 60 fokon 3 óra sütést javasolnak... ez már sokkal reálisabbnak tűnt, bár mivel már elég késő volt, erőt kellett vennem magamon, hogy éjszakába nyúlóan figyeljem a sütőt és ne aludjak el, mielőtt a habcsókok elkészülnek.
Az eredmény tökéletes lett. Állítólag olyan, mint a cukrászdai, szerintem még puhább és finomabb is. A titok mindössze annyi volt - a sütés technikáján kívül - hogy a tojásfehérje súlyát lemérve dupla mennyiségű porcukrot egy kevés kukorica keményítővel vertem kemény habbá.
A habkinyomót már vagy egy éve vettem, és azóta még nem is használtam semmire. Úgy látszik, tudat alatt készültem rá, hogy egyszer habcsókokat sütök a férjemnek.
