Másnap reggel végetért a kánikula is, hála legyen a jó Istennek, bár azért a szlovénoknak egyszer még sikerült alaposan megizzasztaniuk, de erről később.
Reggel nyolckor akartam hazaindulni, majdnem sikerült is
kilencre már nyeregben is voltunk. A szállásadó még búcsúzóul küldött egy Whatsapp üzenetet, így tudtam meg, hogy Sergionak hívják de az már sose fog kiderülni, hogy néz ki, mennyi idős... se semmi egyéb. Én biztos nem adnám ki a lakásom így de ez legyen az ő gondja, utánunk nem sok gondja lesz.
A hazafele úton megkerestem a nagyjából útba eső ládákat, hogy végre tényleg lehessen autópálya nélkül is menni. Hét ilyet is találtam, meglepő módon, bár Triesztben egy sincs - most csak a magyar ládákról beszélek, amiknek magyar gazdája van.
Az első Predjama vára, már Szlovéniában. Az időjárás még kissé csípős, 19 fokban indultunk el, a szlovén hegyek közt pedig sok helyen megragadt a hideg levegő, szerintem 17-18 fokban gurulgattunk, ami mondjuk kifejezett felüdülés volt az előző naphoz képest [ekkor még].
A predjamai várat aki csak arra jár, keresse fel. Igazi rablólovag volt Erasmus, a leghíresebb tulajdonosa, aki aztán aféle Robin Hoodként a Habsburgok ellen viselt gerillaháborút, a mi Mátyás királyunkkal szövetkezve.
Amikor meg megszorult, ilyen helyre menekült haza:
Az ostromlók kiéheztetni próbálták - na ezzel ráfaragtak, ugyanis a várból egy titkos alagút vezet ki, egészen a 9km-re levő postojnai cseppkőbarlangig, a védők pedig ezen keresztül vígan pótolták a készleteiket, amikor csak szükség volt rá.
Be nem mentünk. Azt kell mondjam, a szlovénok nagyon tudják, hogyan kell megválogatni a látogatókat: a felnőtt belépő 8 euró, a vár alatti barlangba külön belépőt kell váltani, ami megint 9.5 euró. Itt meg is álltam az olvasgatással, de mintha még lett volna pár extra tétel lejjebb is.
Nem mondom, ha az ember ide készül, akkor megéri bemenni. De így, kutyafuttában, még 400km-rel a cél előtt ezt inkább kihagytuk.
A következő megálló Ljubljana, a vár, Batthyányi börtöne. Itt sikerült egy parkolóból kifordulásnál magamra rántani a motort - a csizma sarka beakadt az oldaldoboz aljába, pontosabban ráhajtottam a dobozzal a lábamra, így a következő kitámasztás az íven kimaradt.
Asszony egy lassított felvételben leadott lefittyenéssel leborult a motorról, de a jó kis handmade atombiztos doboz simán megtartotta az overweight szerelvényt, így 45 fokban megdőlve ott hevertünk, mint egy Harley. Szerencsére a balfaszkodásomat végignézte az alig két perccel korábban mellém beállt magyar motoros pár [TDM900], a srác segített talpraállni, egy karcolás nélkül mehettünk tovább.
Fenn a várnál óriási tömeg, asszonynak meg korgó gyomor - így nem mentünk végül be, csak egy körbeséta maradt.
A további szakaszon már egész melegen sütött a nap, kezdtem gondolkodni a bélés eltávolításán - a szlovénok aztán gondoskodtak róla, hogy a gondolat sürgető kényszerré váljon.
Celje előtt ugyanis fogták, és az egész, amúgy tök zsúfolt autópályát lezárták, és mindenkit letereltek - egyetlen 2x1 sávos falusi útra, 40es táblák és fekvőrendőrök közé.
A dobozokkal felcuccolva nem akaródzott nagyon előzgetni a kocsisort, de végül már nagyon elegem lett, úgyhogy megtettem, kellett belőle kb. 40kmnyi, mire már gyakorlatilag Maribor alatt visszajutottunk az autópályára.
Az egészben a legviccesebb, hogy épp Celje előtt álltunk meg segg-lazításra, gondoltuk, innentől már Mariborig rendben lesz - nem sikerült
Megálláskor ki kellett terüljek a parkolóban, de legalább láttam, hogy az időjárás még mindig megfelelő:
Maribort elhagyva mégis sikerült iszonyatosan megázni - asszony megúszta valamennyire, ő felül egy vízálló széldzsekivel motorozik, mivel kabátot nem sikerült neki találnom, én viszont a hálós kabátomban nagyjából annyira lettem vizes, mint egy vízbe mártott szivacs. A következő benzinkútnál a shop előtt a tető alatt vacogva vetkőztem félpucérra [a pultos srác odabenn röhögött], és mindent magamra szedtem, ami még tiszta volt - másik nadrág, pulcsi, vízálló kabátbélés, csuromvizes kabát, esőnadrág, vízálló zokni - hát nyilván, eső után köpönyeg, ugyebár, de autópályán nem az ember választja meg, hol öltözik át
Viszont legalább finom puha meleg volt innentől kezdve minden. De az már biztos, megint kesztyűt kell vegyek - amit tartaléknak, vízállási céllal vittem, fel se ment a kezemre, az utolsó esőnél annyira csatak elázott, hogy száradásnál egy mérettel kisebb lett.
Ezzel együtt a magyar határt átlépve megálltunk egy újabb pihenőre - eddigre megszáradt a kabátom, a csizma is, úgyhogy az esőnadrág ment vissza a dobozba. Szép napsütésünk is volt, mintha a felhőt csak a szlovénok küldték volna rám, és a határon vissza kellett forduljon - hátranézve nagy szürkeség, délnek fordulva a horvátok felé, előttünk felhőtlen, ragyogó szép kék magyar ég
Ennek annyira megörültem, hogy sikeresen rajta hagytam a gyújtást a motoron vagy fél órát [a TA világítása mindig ON, nincs kikapcsolásra lehetőség csak a gyújtással együtt], ráadásul a telefon is töltésen volt ezalatt, így legnagyobb örömömre sikerült lemeríteni az akkut - 185kmrel cél előtt.
És mit ad Isten: végül egy olasz srác jött oda, aki ugyan beszélt angolul valamennyit, de azt nem teljesen értette meg, hogy az előbb még tekert az önindító, még ha lassan is, így szétborítottuk a pihenőben az egész motort gombokra [majdnem], aztán összeraktuk és nagynehezen betolták - na innentől elég komolyan tartottam attól, hogy meg kell még egyszer állni tankolni.
Szerencsére tényleg csak az akku, így már ugyan késő este, de gond nélkül hazaértünk. Hullán. Érzéketlen fenékkel.
De megérte.
A TA pedig a legnagyobb dícséretet érdemli, zokszó nélkül tette a dolgát, határértéken felül terhelve, két bazi vitorlaként viselkedő dobozzal, gond nélkül vette a 140et is, amikor előzni kellett, és szépen dorombolt az utazó 110-120 közben is.
Megyek is, teszek pat-patot a tankra.
Reggel nyolckor akartam hazaindulni, majdnem sikerült is
kilencre már nyeregben is voltunk. A szállásadó még búcsúzóul küldött egy Whatsapp üzenetet, így tudtam meg, hogy Sergionak hívják de az már sose fog kiderülni, hogy néz ki, mennyi idős... se semmi egyéb. Én biztos nem adnám ki a lakásom így de ez legyen az ő gondja, utánunk nem sok gondja lesz.A hazafele úton megkerestem a nagyjából útba eső ládákat, hogy végre tényleg lehessen autópálya nélkül is menni. Hét ilyet is találtam, meglepő módon, bár Triesztben egy sincs - most csak a magyar ládákról beszélek, amiknek magyar gazdája van.
Az első Predjama vára, már Szlovéniában. Az időjárás még kissé csípős, 19 fokban indultunk el, a szlovén hegyek közt pedig sok helyen megragadt a hideg levegő, szerintem 17-18 fokban gurulgattunk, ami mondjuk kifejezett felüdülés volt az előző naphoz képest [ekkor még].
A predjamai várat aki csak arra jár, keresse fel. Igazi rablólovag volt Erasmus, a leghíresebb tulajdonosa, aki aztán aféle Robin Hoodként a Habsburgok ellen viselt gerillaháborút, a mi Mátyás királyunkkal szövetkezve.
Amikor meg megszorult, ilyen helyre menekült haza:
Az ostromlók kiéheztetni próbálták - na ezzel ráfaragtak, ugyanis a várból egy titkos alagút vezet ki, egészen a 9km-re levő postojnai cseppkőbarlangig, a védők pedig ezen keresztül vígan pótolták a készleteiket, amikor csak szükség volt rá.
Be nem mentünk. Azt kell mondjam, a szlovénok nagyon tudják, hogyan kell megválogatni a látogatókat: a felnőtt belépő 8 euró, a vár alatti barlangba külön belépőt kell váltani, ami megint 9.5 euró. Itt meg is álltam az olvasgatással, de mintha még lett volna pár extra tétel lejjebb is.
Nem mondom, ha az ember ide készül, akkor megéri bemenni. De így, kutyafuttában, még 400km-rel a cél előtt ezt inkább kihagytuk.
A következő megálló Ljubljana, a vár, Batthyányi börtöne. Itt sikerült egy parkolóból kifordulásnál magamra rántani a motort - a csizma sarka beakadt az oldaldoboz aljába, pontosabban ráhajtottam a dobozzal a lábamra, így a következő kitámasztás az íven kimaradt.
Asszony egy lassított felvételben leadott lefittyenéssel leborult a motorról, de a jó kis handmade atombiztos doboz simán megtartotta az overweight szerelvényt, így 45 fokban megdőlve ott hevertünk, mint egy Harley. Szerencsére a balfaszkodásomat végignézte az alig két perccel korábban mellém beállt magyar motoros pár [TDM900
], a srác segített talpraállni, egy karcolás nélkül mehettünk tovább.Fenn a várnál óriási tömeg, asszonynak meg korgó gyomor - így nem mentünk végül be, csak egy körbeséta maradt.
A további szakaszon már egész melegen sütött a nap, kezdtem gondolkodni a bélés eltávolításán - a szlovénok aztán gondoskodtak róla, hogy a gondolat sürgető kényszerré váljon.
Celje előtt ugyanis fogták, és az egész, amúgy tök zsúfolt autópályát lezárták, és mindenkit letereltek - egyetlen 2x1 sávos falusi útra, 40es táblák és fekvőrendőrök közé.
A dobozokkal felcuccolva nem akaródzott nagyon előzgetni a kocsisort, de végül már nagyon elegem lett, úgyhogy megtettem, kellett belőle kb. 40kmnyi, mire már gyakorlatilag Maribor alatt visszajutottunk az autópályára.
Az egészben a legviccesebb, hogy épp Celje előtt álltunk meg segg-lazításra, gondoltuk, innentől már Mariborig rendben lesz - nem sikerült
Megálláskor ki kellett terüljek a parkolóban, de legalább láttam, hogy az időjárás még mindig megfelelő:
Maribort elhagyva mégis sikerült iszonyatosan megázni - asszony megúszta valamennyire, ő felül egy vízálló széldzsekivel motorozik, mivel kabátot nem sikerült neki találnom, én viszont a hálós kabátomban nagyjából annyira lettem vizes, mint egy vízbe mártott szivacs. A következő benzinkútnál a shop előtt a tető alatt vacogva vetkőztem félpucérra [a pultos srác odabenn röhögött], és mindent magamra szedtem, ami még tiszta volt - másik nadrág, pulcsi, vízálló kabátbélés, csuromvizes kabát, esőnadrág, vízálló zokni - hát nyilván, eső után köpönyeg, ugyebár, de autópályán nem az ember választja meg, hol öltözik át
Viszont legalább finom puha meleg volt innentől kezdve minden. De az már biztos, megint kesztyűt kell vegyek - amit tartaléknak, vízállási céllal vittem, fel se ment a kezemre, az utolsó esőnél annyira csatak elázott, hogy száradásnál egy mérettel kisebb lett.
Ezzel együtt a magyar határt átlépve megálltunk egy újabb pihenőre - eddigre megszáradt a kabátom, a csizma is, úgyhogy az esőnadrág ment vissza a dobozba. Szép napsütésünk is volt, mintha a felhőt csak a szlovénok küldték volna rám, és a határon vissza kellett forduljon - hátranézve nagy szürkeség, délnek fordulva a horvátok felé, előttünk felhőtlen, ragyogó szép kék magyar ég
Ennek annyira megörültem, hogy sikeresen rajta hagytam a gyújtást a motoron vagy fél órát [a TA világítása mindig ON, nincs kikapcsolásra lehetőség csak a gyújtással együtt], ráadásul a telefon is töltésen volt ezalatt, így legnagyobb örömömre sikerült lemeríteni az akkut - 185kmrel cél előtt.
És mit ad Isten: végül egy olasz srác jött oda, aki ugyan beszélt angolul valamennyit, de azt nem teljesen értette meg, hogy az előbb még tekert az önindító, még ha lassan is, így szétborítottuk a pihenőben az egész motort gombokra [majdnem
], aztán összeraktuk és nagynehezen betolták - na innentől elég komolyan tartottam attól, hogy meg kell még egyszer állni tankolni.Szerencsére tényleg csak az akku, így már ugyan késő este, de gond nélkül hazaértünk. Hullán. Érzéketlen fenékkel.
De megérte.
A TA pedig a legnagyobb dícséretet érdemli, zokszó nélkül tette a dolgát, határértéken felül terhelve, két bazi vitorlaként viselkedő dobozzal, gond nélkül vette a 140et is, amikor előzni kellett, és szépen dorombolt az utazó 110-120 közben is.
Megyek is, teszek pat-patot a tankra.
