Időnként elnézek szituációkat, és csak csodálkozom. Hol az én, hol a mások életében is feltűnik a "dafke" hozzáállás, amit egyszerűen nem tudok hová tenni, csak állok bután, mint szamár a hegyen és csodálkozom, hogy ilyenkor vajon mi a lótúró működik mások fejében... Egyáltalán működik valami? Fogaskerék, idegrendszer, fagolyók, bármi...?
Amíg a vásott kétéves kölyök a dackorszak miatt csakazértse dafke nem fogad szót a játszótéren az anyjának, az érthető, mindaddig, míg meg nem tanulja, hogy az anyja azért szól, hogy kapaszkodjék a mászókán, hogy ne fájjon amikor lepottyan a mászókáról, azt tekinthetjük egy folyamatnak. Mondjuk tanulási folyamatnak, és Pistike legközelebb már legalább egy kézzel (jobb eseteben kettővel) mászik felfelé a mászókára miután legalább egyszer már fejjel előre belefúródott a homokozóba és fél órán keresztül köpködte a homokot, meg vinnyogott, hogy fáj. Még jobb esetben, később, amikor Pistike hallja a "kapaszkodj!" felszólítást a nagypapitól a villamoson, felrémlik a nagytotálban érkező homokozó képe meg a fájás és a homok íze, mire engedelmesen megfogja a kapaszkodót és nem kenődik fel ismeretlen utastársára/kapaszkodóra/egyéb tereptárgyakra a futkosó gyalogos miatt vészfékező villamosvezető manővere következtében.
Aztán vannak ugye a fölnőttnek tűnő kétévesek, vagy mik. Húsz, harminc, negyven és akár ötven, hatvan évesek is. Fejjel futnak a falnak, dafke, csakazértis, sokszor, önként, többszörösen véresen beszakadt fejjel ismételgetve...
Nem tudom mi kéne ahhoz, hogy ha látják, miféle metódus nem működik az életükben, azt ne ismételgessék.... Mert van aki még akkor is ismétli a baromságait, amikor már tisztában van vele, hogy valami nem jól működik, valamit elbaszott, már azt is tudja hogyan, és mégse változtat. Se hozzáállást, se működést, se gondolkozást, semmit. Az egó dolgozik, és dafke akkor is úgy csinálom, hátha egyszer bejön.
Nem jön be. Mert nem anyucikból áll a világ, hogy pátyolgassák úton-útfélen a véres kis homlokát, és a fal akkora pofont fog adni amikor nekifut, hogy elpattan a következőig, ahol az újabb pofon készenlétben várja.
Amíg a vásott kétéves kölyök a dackorszak miatt csakazértse dafke nem fogad szót a játszótéren az anyjának, az érthető, mindaddig, míg meg nem tanulja, hogy az anyja azért szól, hogy kapaszkodjék a mászókán, hogy ne fájjon amikor lepottyan a mászókáról, azt tekinthetjük egy folyamatnak. Mondjuk tanulási folyamatnak, és Pistike legközelebb már legalább egy kézzel (jobb eseteben kettővel) mászik felfelé a mászókára miután legalább egyszer már fejjel előre belefúródott a homokozóba és fél órán keresztül köpködte a homokot, meg vinnyogott, hogy fáj. Még jobb esetben, később, amikor Pistike hallja a "kapaszkodj!" felszólítást a nagypapitól a villamoson, felrémlik a nagytotálban érkező homokozó képe meg a fájás és a homok íze, mire engedelmesen megfogja a kapaszkodót és nem kenődik fel ismeretlen utastársára/kapaszkodóra/egyéb tereptárgyakra a futkosó gyalogos miatt vészfékező villamosvezető manővere következtében.
Aztán vannak ugye a fölnőttnek tűnő kétévesek, vagy mik. Húsz, harminc, negyven és akár ötven, hatvan évesek is. Fejjel futnak a falnak, dafke, csakazértis, sokszor, önként, többszörösen véresen beszakadt fejjel ismételgetve...
Nem tudom mi kéne ahhoz, hogy ha látják, miféle metódus nem működik az életükben, azt ne ismételgessék.... Mert van aki még akkor is ismétli a baromságait, amikor már tisztában van vele, hogy valami nem jól működik, valamit elbaszott, már azt is tudja hogyan, és mégse változtat. Se hozzáállást, se működést, se gondolkozást, semmit. Az egó dolgozik, és dafke akkor is úgy csinálom, hátha egyszer bejön.
Nem jön be. Mert nem anyucikból áll a világ, hogy pátyolgassák úton-útfélen a véres kis homlokát, és a fal akkora pofont fog adni amikor nekifut, hogy elpattan a következőig, ahol az újabb pofon készenlétben várja.
