Csak gyűlnek és gyűlnek a dolgok. És akkor jön egy padlás-pakolás, és az ember megtalálja azokat a dolgokat, amiket úgy eredetileg se akart, hogy más meglásson. Régi rajzok, írások. Ma az ilyenekből hosszú klinikai szakpszichológiai jelentéseket írnak, és kényszer-gyógykezelésre küldik a gyereket. Abban az időben ez persze másképp működött. Többek között azért, mert nem találták meg azok, akiknek nem kellett.
Szóval ez az egész arra volt jó, hogy összerakja a képet. Vajon az a kollégista (gyereknek már túl nagy, embernek még azért elég éretlen) miért él-hal annyira a haditechnikáért, háborús filmekért, miért részesíti előnyben a Star Wars-ot a Star Trek-kel szemben, miért nem érti az oltogatós humort, miért bőgi el magát gyakrabban, mint mások, miért van egy szinte érthetetlen mértékű teljesítmény-és bizonyítás-kényszere? Talán amiért nekem volt? A mai technikai lehetőségek persze mások, mint a mienkek voltak, akkor még nem lehetett online öldökölni hosszú órákon át, ami persze a „játékosnak” (kiképzési alanynak?) pár percnek tűnik. Valamivel le kellett vezetni a feszkót akkor is, most is. A probléma ugyanaz. Az emberiség nem fejlődik szellemileg, csak a technikai lehetőségek változnak. Mi lesz ezekkel, ha megszűnnek a technikai lehetőségek a nagyon valószínűleg várható összeomlásban? Mivel lövik fejbe az iskolatársaikat, mint a filmeken, „játékokban”, és igen, sok helyütt a „fejlett” világban a valóságban is? (Igazából a „nem fejlett” világban ez sokkal sűrűbben történik, de ott ez egyszerűen nem hír értékű. Mondhatjuk, hogy természetes.)
Apropó filmek, internet. Van a legnagyobb videómegosztón egy régebben összeállított videó, a Nightwish Bless the Child c. számára. Összegyűjtve egy csomó csatajelenet a Star Trek-ből. A végén egy elgondolkodtató angol szöveggel. „Látod? A Star Trek tele van csatákkal, lövésekkel, robbanásokkal, háborúval stb. Nem egészen az, amit annak idején Gene Roddenberry elképzelt, igaz?”
Amikor a padláson megtaláltam a cuccaimat, az fordult meg a fejemben (állítólag hely az van benne bőven, habár én nem így érzem), hogy akinek az élete szüntelen, vereségre kárhoztatott csata, az igényel egy olyan helyet, világot, gondolati helyszínt vagy helyzetet, amiben nyerhet. A valóságban, pláne ha az ember bizonyos tapasztalatokon túl van, gyakran harcba szállni sem érdemes, mert csak rosszabb lesz, mint volt. És ezért is mennyi feszkót kell kibírni azoktól, akik az egész életüket végigháborúzták, és mindig nyertek. És nem azért, mert erősek voltak, hanem mert értetlenek. Sose felejtem el öreganyámat, akinek soha egyetlenegy dolog nem volt jó (a saját dolgain kívül), mindig mindenkit egyfolytában b.szogatott, soha nem volt jó semmi. Az öregek otthonában (ahol az ápolóknak hivatalból ki kellett valahogy bírniuk, nem volt egyszerű dolguk) mindig azt hangoztatta, amit életében soha nem valósított meg: „Csak békesség legyen, az a legfontosabb!” (Egész hiteles lett volna, más szájából…) Sajnos ez családi vonalon megy tovább… ezért se akarok hosszú ideig élni, és eredetileg családot se akartam, jórészt emiatt. De jó lett volna hallgatni a lelki(-és ön-)ismeretemre, és nem a haragomra! Már rég kedvem szerint befejezhettem volna mindent, most meg mindenki kaján vigyorral dörgöli az orrom alá, hogy beeee, mostmánemcsinááhatodmegmerittvanakétgyerek. Talán ezért éreztem magam olyan jól távol a feszforrástól, mert ott legalább a saját szememben sikeres, nyertes lehettem, csomó szép épített motorral, saját időbeosztással? Talán ezért írtam meg a Star Trek regényemet, 30 oldalas csatajelenettel, aminek a végén a Föderáció mégis nyer? Igaz, nagyok a veszteségek. De megmarad az Enterprise és a Voyager teljes legénysége. Igaz, az általam kreált egyik főszereplő, Cassius, a szélhámos parancsnok, végülis hősi halált hal. De utána erkölcsileg rehabilitálják. Nyert. Nyertem. Végülis, a való életben is elég komoly nyereségnek tartanám, ha megdögölhetnék végre. De hát tudom, hogy sajnos még jó ideig nem lesz olyan szerencsém. (Igaz, erkölcsileg se fognak soha rehabilitálni…)
Addigis éjjel, amikor már mindenki alszik rajtam kívül, zsatubézok. Two steps from hell, Xandria, Metalwings, Manowar, Star Trek filmzenék, minden olyasmi, amiben győz az, akinek drukkolok. A jó. És igen, ezekben a tulajdonképpeni szarokban nagyon pontosan meg lehet határozni, ki a jó és ki a rossz. A valóságban csak a történelmet író győztesek tüntetik föl magukat jónak. Azok is, akik porig bombázták Drezdát, és ledobták a két atombombát. Azok is, akik porrá égették Guernicát. Azok is, aki polgárháborúkat pénzelnek, hogy menekültnek álcázott, dühödt gyilkos csürhével taszítsák középkori szintre Európát, hogy ismét a rabszolgájuk lehessen. Közben a minden mondanivalót nélkülöző, ámde nagyon látványos „szuperprodukciókkal” elhitetik a csürhével, hogy győzhet a jó. Hogy a harc, a háború jó, vagy legalábbis értelmes, eredményes dolog. Rendben, nem lehet mindennel, mindenkivel megbékélni, jóban lenni. De a háború sem megoldás. Főleg ha a másik fél egyszerűen értetlen. De a háborúhoz túl sok érdek fűződik, főleg a rómaiak óta ismert „oszd meg és uralkodj” elv miatt. A nemzetközi, nemzeti, helyi politikában, a családban, a kollégiumi csoportban, az osztályban. Mindenhol. És hiába tudja az ember, hogy nincs jól így. Egymaga tehetetlen, és nem is biztos, hogy a legjobb szándék mellett is, jól csinálja a dolgokat. Hogy ő a jó.
Szóval én nem vívok meg olyan harcokat, amiket értelmetlennek tartok. (Mint a hirdetés: „Nyerj egy Harley-t” Hát persze.) Tartsatok gyávának. Én inkább okosnak tartom magam. Ettől függetlenül nagyon elegem van. Megyek, rajzolok egy-két jól felfegyverzett csillaghajót, írok még pár novellát, amik mindig párbeszéddel kezdődnek, és mindig jól kinyírom a főszereplőket. Vagy legalábbis nem fordítom jobbra a sorsukat. Hehehe. Én nyertem.
Szóval ez az egész arra volt jó, hogy összerakja a képet. Vajon az a kollégista (gyereknek már túl nagy, embernek még azért elég éretlen) miért él-hal annyira a haditechnikáért, háborús filmekért, miért részesíti előnyben a Star Wars-ot a Star Trek-kel szemben, miért nem érti az oltogatós humort, miért bőgi el magát gyakrabban, mint mások, miért van egy szinte érthetetlen mértékű teljesítmény-és bizonyítás-kényszere? Talán amiért nekem volt? A mai technikai lehetőségek persze mások, mint a mienkek voltak, akkor még nem lehetett online öldökölni hosszú órákon át, ami persze a „játékosnak” (kiképzési alanynak?) pár percnek tűnik. Valamivel le kellett vezetni a feszkót akkor is, most is. A probléma ugyanaz. Az emberiség nem fejlődik szellemileg, csak a technikai lehetőségek változnak. Mi lesz ezekkel, ha megszűnnek a technikai lehetőségek a nagyon valószínűleg várható összeomlásban? Mivel lövik fejbe az iskolatársaikat, mint a filmeken, „játékokban”, és igen, sok helyütt a „fejlett” világban a valóságban is? (Igazából a „nem fejlett” világban ez sokkal sűrűbben történik, de ott ez egyszerűen nem hír értékű. Mondhatjuk, hogy természetes.)
Apropó filmek, internet. Van a legnagyobb videómegosztón egy régebben összeállított videó, a Nightwish Bless the Child c. számára. Összegyűjtve egy csomó csatajelenet a Star Trek-ből. A végén egy elgondolkodtató angol szöveggel. „Látod? A Star Trek tele van csatákkal, lövésekkel, robbanásokkal, háborúval stb. Nem egészen az, amit annak idején Gene Roddenberry elképzelt, igaz?”
Amikor a padláson megtaláltam a cuccaimat, az fordult meg a fejemben (állítólag hely az van benne bőven, habár én nem így érzem), hogy akinek az élete szüntelen, vereségre kárhoztatott csata, az igényel egy olyan helyet, világot, gondolati helyszínt vagy helyzetet, amiben nyerhet. A valóságban, pláne ha az ember bizonyos tapasztalatokon túl van, gyakran harcba szállni sem érdemes, mert csak rosszabb lesz, mint volt. És ezért is mennyi feszkót kell kibírni azoktól, akik az egész életüket végigháborúzták, és mindig nyertek. És nem azért, mert erősek voltak, hanem mert értetlenek. Sose felejtem el öreganyámat, akinek soha egyetlenegy dolog nem volt jó (a saját dolgain kívül), mindig mindenkit egyfolytában b.szogatott, soha nem volt jó semmi. Az öregek otthonában (ahol az ápolóknak hivatalból ki kellett valahogy bírniuk, nem volt egyszerű dolguk) mindig azt hangoztatta, amit életében soha nem valósított meg: „Csak békesség legyen, az a legfontosabb!” (Egész hiteles lett volna, más szájából…) Sajnos ez családi vonalon megy tovább… ezért se akarok hosszú ideig élni, és eredetileg családot se akartam, jórészt emiatt. De jó lett volna hallgatni a lelki(-és ön-)ismeretemre, és nem a haragomra! Már rég kedvem szerint befejezhettem volna mindent, most meg mindenki kaján vigyorral dörgöli az orrom alá, hogy beeee, mostmánemcsinááhatodmegmerittvanakétgyerek. Talán ezért éreztem magam olyan jól távol a feszforrástól, mert ott legalább a saját szememben sikeres, nyertes lehettem, csomó szép épített motorral, saját időbeosztással? Talán ezért írtam meg a Star Trek regényemet, 30 oldalas csatajelenettel, aminek a végén a Föderáció mégis nyer? Igaz, nagyok a veszteségek. De megmarad az Enterprise és a Voyager teljes legénysége. Igaz, az általam kreált egyik főszereplő, Cassius, a szélhámos parancsnok, végülis hősi halált hal. De utána erkölcsileg rehabilitálják. Nyert. Nyertem. Végülis, a való életben is elég komoly nyereségnek tartanám, ha megdögölhetnék végre. De hát tudom, hogy sajnos még jó ideig nem lesz olyan szerencsém. (Igaz, erkölcsileg se fognak soha rehabilitálni…)
Addigis éjjel, amikor már mindenki alszik rajtam kívül, zsatubézok. Two steps from hell, Xandria, Metalwings, Manowar, Star Trek filmzenék, minden olyasmi, amiben győz az, akinek drukkolok. A jó. És igen, ezekben a tulajdonképpeni szarokban nagyon pontosan meg lehet határozni, ki a jó és ki a rossz. A valóságban csak a történelmet író győztesek tüntetik föl magukat jónak. Azok is, akik porig bombázták Drezdát, és ledobták a két atombombát. Azok is, akik porrá égették Guernicát. Azok is, aki polgárháborúkat pénzelnek, hogy menekültnek álcázott, dühödt gyilkos csürhével taszítsák középkori szintre Európát, hogy ismét a rabszolgájuk lehessen. Közben a minden mondanivalót nélkülöző, ámde nagyon látványos „szuperprodukciókkal” elhitetik a csürhével, hogy győzhet a jó. Hogy a harc, a háború jó, vagy legalábbis értelmes, eredményes dolog. Rendben, nem lehet mindennel, mindenkivel megbékélni, jóban lenni. De a háború sem megoldás. Főleg ha a másik fél egyszerűen értetlen. De a háborúhoz túl sok érdek fűződik, főleg a rómaiak óta ismert „oszd meg és uralkodj” elv miatt. A nemzetközi, nemzeti, helyi politikában, a családban, a kollégiumi csoportban, az osztályban. Mindenhol. És hiába tudja az ember, hogy nincs jól így. Egymaga tehetetlen, és nem is biztos, hogy a legjobb szándék mellett is, jól csinálja a dolgokat. Hogy ő a jó.
Szóval én nem vívok meg olyan harcokat, amiket értelmetlennek tartok. (Mint a hirdetés: „Nyerj egy Harley-t” Hát persze.) Tartsatok gyávának. Én inkább okosnak tartom magam. Ettől függetlenül nagyon elegem van. Megyek, rajzolok egy-két jól felfegyverzett csillaghajót, írok még pár novellát, amik mindig párbeszéddel kezdődnek, és mindig jól kinyírom a főszereplőket. Vagy legalábbis nem fordítom jobbra a sorsukat. Hehehe. Én nyertem.
