Továbbra is tart a Mari láz (ti. KonMari, Marie Kondo). A saját szekrényemmel már végeztem. A gyerekekével sosem leszek kész, mert folyamatosan csinálni kell, mindig kinövik őket, szinte minden hajtogatásnál van, ami a kukába kerül, van, ami a padlásra a továbbajándékozandók közé.
Az utolsó bástya, amit nem sikerült még bevennem, az a férjem szekrénye, ahol két polcon, dupla sorban állnak a pólók, amiből értelem szerűen csak az első sorban láthatóakat hordja, a többi viszont állítólag fontos emlék, vagy értékes motoros, együtteses vagy boxolós póló, amit nem lehet kiselejtezni.
Sajnos én nem dönthetem el helyette, hogy mi menjen és mi maradjon, csak így még mindig nem tudok a következő szintre lépni, a könyvek selejtezésére.
Mindegy, már így is rendkívül hasznos volt az eddigi pakolászás. Elajándékoztam a négy éve gyűjtögetett kisfiús cuccokat két helyre, összesen olyan 11 nagy zsáknyi volt. Aztán tovább- illetve visszautaztattam a kislány cuccokat, amit bár folyamatosan hordtam vissza, most mégis volt vagy 10 szatyornyi megint. A padlás már elég átlátható lett.
Igaz, nem ott tartok (a módszer szerint megvan a sorrend, ami szerint a selejtezést végezni kell), de a gyerekek játékai súlyos gócpontnak tűnnek. Már két hatalmas ládányit hordtam fel a padlásra, hogy ne is lássam, és csodák-csodájára nekik sem hiányoztak. Kivéve persze, ha felszabadulnak a padlásra és meglátnak valami érdekeset. Na akkor elindulnak lefele megint egyesével az apró csetreszek.
A selejtezésnek a rend és az átlátható tisztaság mellett újabb hozománya, hogy rég elfeledett kincsek kerülnek elő. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az én szekrényemben is több sorban voltak a pólók, és ahogy a férjem, én is csak az első sorban láthatóakat hordtam. Na ezeket (felső kép) a csajokamotoronos pólókat pl. mostanában nem láttam.
Az a legfelső, fekete csajos fejes még a legelső szériából való, úgyhogy legalább 10 éves, és az ujjatlan foszsínű a jobb alsó sarokban... na az sem ma készült, hanem inkább több mint 5 éve. És ezek mellett van még pár a legújabb szériákból, amik az első sorban voltak, és rendszeresen hordom őket.
(Itt említeném meg, hogy egy csamos pólót ki is kellett dobnom, mert annyiszor volt rajtam, hogy már vállalhatatlan volt, ahogy kinézett. Pedig amint látszik, nem kevés, amiből válogatok, és még ezer másik pólóm is van.)
A selejtezés tapasztalata így 2-3 hét után az, hogy még mindig túl sok az a mennyiség, amit megtartottam. Most már átláthatóan, szépen, fiókokba vannak rendszerezve a ruhák, mégis csak kb. 5 db-ot viseltem az elmúlt három hétben, mert azokban érzem legjobban magam, vagyis azok okoznak örömet. (Nyilván kimostam őket közben...)
Az is látszik, hogy a selejtezés ellenére még mindig túl sok a rózsaszín a szekrényemben. Lehet, hogy az utóbbi időben kicsit egysíkú lettem és kellene pár sárga meg zöld is, csak hogy teljes legyen a paletta?
Szóval a selejtezésnek soha nem lesz vége.
Az utolsó bástya, amit nem sikerült még bevennem, az a férjem szekrénye, ahol két polcon, dupla sorban állnak a pólók, amiből értelem szerűen csak az első sorban láthatóakat hordja, a többi viszont állítólag fontos emlék, vagy értékes motoros, együtteses vagy boxolós póló, amit nem lehet kiselejtezni.
Sajnos én nem dönthetem el helyette, hogy mi menjen és mi maradjon, csak így még mindig nem tudok a következő szintre lépni, a könyvek selejtezésére.
Mindegy, már így is rendkívül hasznos volt az eddigi pakolászás. Elajándékoztam a négy éve gyűjtögetett kisfiús cuccokat két helyre, összesen olyan 11 nagy zsáknyi volt. Aztán tovább- illetve visszautaztattam a kislány cuccokat, amit bár folyamatosan hordtam vissza, most mégis volt vagy 10 szatyornyi megint. A padlás már elég átlátható lett.
Igaz, nem ott tartok (a módszer szerint megvan a sorrend, ami szerint a selejtezést végezni kell), de a gyerekek játékai súlyos gócpontnak tűnnek. Már két hatalmas ládányit hordtam fel a padlásra, hogy ne is lássam, és csodák-csodájára nekik sem hiányoztak. Kivéve persze, ha felszabadulnak a padlásra és meglátnak valami érdekeset. Na akkor elindulnak lefele megint egyesével az apró csetreszek.
A selejtezésnek a rend és az átlátható tisztaság mellett újabb hozománya, hogy rég elfeledett kincsek kerülnek elő. Azt ugye mondanom sem kell, hogy az én szekrényemben is több sorban voltak a pólók, és ahogy a férjem, én is csak az első sorban láthatóakat hordtam. Na ezeket (felső kép) a csajokamotoronos pólókat pl. mostanában nem láttam.
Az a legfelső, fekete csajos fejes még a legelső szériából való, úgyhogy legalább 10 éves, és az ujjatlan foszsínű a jobb alsó sarokban... na az sem ma készült, hanem inkább több mint 5 éve. És ezek mellett van még pár a legújabb szériákból, amik az első sorban voltak, és rendszeresen hordom őket.
(Itt említeném meg, hogy egy csamos pólót ki is kellett dobnom, mert annyiszor volt rajtam, hogy már vállalhatatlan volt, ahogy kinézett. Pedig amint látszik, nem kevés, amiből válogatok, és még ezer másik pólóm is van.)
A selejtezés tapasztalata így 2-3 hét után az, hogy még mindig túl sok az a mennyiség, amit megtartottam. Most már átláthatóan, szépen, fiókokba vannak rendszerezve a ruhák, mégis csak kb. 5 db-ot viseltem az elmúlt három hétben, mert azokban érzem legjobban magam, vagyis azok okoznak örömet. (Nyilván kimostam őket közben...)
Az is látszik, hogy a selejtezés ellenére még mindig túl sok a rózsaszín a szekrényemben. Lehet, hogy az utóbbi időben kicsit egysíkú lettem és kellene pár sárga meg zöld is, csak hogy teljes legyen a paletta?
Szóval a selejtezésnek soha nem lesz vége.
