Hack Péter írása:
A legutóbb 2015 szeptemberében írtam a Hetekben a migrációs krízis európai és magyar politikára gyakorolt hatásáról (A baloldal válsága. Hetek, 2015. szeptember 18.). Ekkor úgy láttam: ha a baloldal nem néz szembe ennek a kérdésnek a súlyával, akkor nagyon könnyen elveszítheti a 2014 után megmaradt támogatóit is. Az elmúlt egy évben kiderült: a magyar és az európai baloldal képtelen érdemi választ adni a migráció kérdésére. A magyar baloldal hangadói továbbra is úgy látják, hogy a migráció csak ürügy Orbánnak, hogy hatalmon tudjon maradni. Ezzel nem az a baj, amit a miniszterelnökről mondanak, hanem az, hogy ezzel magát a migrációs problémát álproblémának mutatják be, ami egyszerűen nem igaz. (fotó: Ars Boni)
Amit Orbán jobban látott
Ma az egy évvel ezelőttinél is világosabban látszik: az Orbán-kormány tevékenységével kapcsolatos minden jogos kritikai észrevétel ellenére azt kell mondanunk, hogy a magyar kormány egy évvel ezelőtt jobban megértette ennek a folyamatnak a lényegét, mint az európai vezetők döntő többsége. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy a kormány jól végzi általában a dolgát. A korrupció, az igazságszolgáltatás függetlenségének és általában a jogállamnak a gyengítése vagy az egészségügy és az oktatás elhanyagolása mind valós probléma. A kormány tevékenységével kapcsolatos kritikák azonban nem vezethetnek oda, hogy a migráció kérdésében letagadjuk a kézenfekvő tényeket.
Egy éve még csak Orbán beszélt arról, hogy a schengeni határokat meg kell védeni, ma gyakorlatilag minden európai vezető erről beszél, de azt senki nem magyarázza el, hogyha ezrével érkeznek emberek a csak virtuálisan létező határokon át, akkor a schengeni övezetet hogyan lehetne megvédeni. Mindenesetre ma már az osztrákok is kerítésépítésre tesznek előkészületeket a magyar határon, a britek pedig, akik a Brexit előtt kivették a részüket a magyar kormány leckéztetéséből, Calais-ban óriási kerítést építenek, nehogy a csatorna kontinentális oldalán rekedt afrikai és közel-keleti migránsok bejussanak az Egyesült Királyságba.
Akinek tehát egy évvel ezelőtt nem lett volna világos, hogy tarthatatlanok azok az érvek, amelyek a migrációt mint problémaforrást alábecsülték, mintha az legfeljebb pár száz vagy pár ezer embert érintő kérdés volna, azoknak az utóbbi egy évben a valóság adott csattanós választ. Európa bajban van, és még nagyobb bajba kerülhet, ha – és ehhez idén július-augusztusban egészen közel voltunk – Törökországban polgárháború tör ki. Ha a török állam ugyanúgy összeomlana, mint öt évvel ezelőtt a szír, túlzás nélkül tízmilliók indulhatnak el Európa felé.
Tehát megállapítható, hogy magának a migrációnak az ügyét a jobboldali kormány jobban érti, mint a baloldal. A baloldalon semmilyen válasz nincs arra, hogy Európa kormányainak ebben a helyzetben mit kellene tenniük, vagy ha van válasz, akkor az kimerül abban, hogy segíteni kell a rászorulóknak. Ez természetesen igaz, csak újabb kérdéseket vet föl. Például azt, hogy ki mondja meg, ki a rászoruló, és ki nem az, továbbá hol érdemes ezt eldönteni, és egyáltalán hol érdemes segíteni nekik. Az biztosan nem működik, hogy jöjjön be mindenki, és amikor itt van, akkor majd szétválasztjuk, hogy kik azok, akik ténylegesen életveszély elől menekülnek, és kik azok, akik a jobb élet reményében akarnak Európába jönni olyan országokból, mint Pakisztán, vagy éppen a NATO-tag és EU-tagjelölt Törökország.
Alanyi jog-e a migráció?
Ráadásul – akár tetszik, akár nem – el kell ismerni, hogy a miniszterelnöknek egy évvel ezelőtt abban is igaza volt, amikor azt mondta, hogy Európa azért van nehéz helyzetben, mert egyszerre gazdag és gyenge. Ma a világ lakosságának mintegy nyolcvan százaléka rosszabbul él, mint az európai polgárok. A mai európai baloldaltól sem áll távol az a marxista gyökerű elképzelés, amely szerint ez a nyolcvan százalék megérdemelné, hogy olyan életszínvonalon éljen, mint az európaiak. Nyilván nincs olyan jó érzésű ember, aki humanista alapon ne mondaná azt, hogy a világon élő minden ember megérdemelné, hogy olyan életszínvonala legyen, mint az Európai Unió polgárainak. Mi, magyarok pedig megérdemelnénk, hogy olyan életszínvonalon éljünk, mint Ausztria, Svájc vagy éppen Norvégia polgárai. A helyzet azonban az, hogy ez nem így működik. Nem kerekedhet fel tízmillió magyar, hogy élvezze az osztrák, svájci vagy norvég polgárok életszínvonalát, és az sem működik, hogy ide érkezik sok millió Európán kívüli ember, hogy részesüljön annak a jóléti rendszernek az eredményeiből, amit évszázadok alatt, és legfőképpen az utóbbi évtizedekben Európa polgárai megteremtettek.
A kormány menekültpolitikájának kritikusai sem arra a kérdésre nem adnak választ, hogy mit kellene csinálni a határon a kerítés helyett, sem arra, hogyha beengednék ezt a sok millió embert, akkor a többiek miért maradnának otthon.
Végül arra sem adnak választ, hogy miért kellene az európai társadalmaknak éveken keresztül sok millió eurós beruházással támogatni gazdasági menekülteket, miközben Magyarországon, például Borsodban vagy az Ormánságban iszonyú körülmények között élnek emberek. Ők nem menekülnek el innen, hanem itt szeretnének élni, itt szeretnének boldogulni és hozzájárulni ennek az országnak a jövőjéhez.
Nem igazságos, hogy velük szemben mindenki más előnyt élvez, aki másik országból érkezik, és több segítséget kap, holott lehet, hogy jobb anyagi helyzetben van már akkor is, amikor ideérkezik menekültként. Ne legyünk vakok a saját honfitársaink nyomorára! Az ormánsági vagy az északkelet-magyarországi, nyomorban élő embereknek a teljes vagyonuk nem lenne elég arra, hogy fizessenek egy embercsempésznek a lakóhelyüktől Hegyeshalomig. Ha valakikkel, hát velük szemben valóban évtizedes adóssága van a magyar államnak.
Schengen védelmében
A magyar kormány álláspontjának lényege – bármennyire is próbálják ellenszenvessé tenni bizonyos érvelők –, hogy tartjuk magunkat a schengeni egyezményhez, amely arról szól, hogy Európában virtuálisak a belső határok, a munkaerő, az áruk, a tőke és a polgárok szabadon mozognak a schengeni övezeten belül. Ez a belső szabadság csak akkor tud fennmaradni, ha az övezet külső határait megvédjük.
Akik a külső schengeni határok védelméért kritizálják a kormányt, azok valójában azt szeretnék, hogy a schengeni övezet külső határain teljesen szabadon, mindenfajta ellenőrzés nélkül áramoljon a tömeg. Ennek azonban az az ára, hogy a menekültek és bevándorlók tömegében rengeteg olyan ember érkezik Európába, akikről azt sem tudjuk, kicsodák, ki küldte őket, és mik az itteni terveik. Egy részük lehet, hogy háborús bűnös, aki a jogos felelősségre vonás elől menekül.
Egy év után szintén alaptalannak tűnik az az érvelés, amely szerint a menekültekre Európa munkaerőhiányának orvoslása miatt lenne szükség. Ezzel az a probléma, hogy már egy év után látszik, hogy az érkezők döntő része nem alkalmas arra, hogy az európai munkaerőpiacon sikeres legyen. Német gazdasági szereplők nyilatkozzák, hogy az egy év alatt beérkezett közel egymillió menekültből szinte senkit nem tudtak munkahelyhez juttatni, mert sem a képzettségük, sem a nyelvtudásuk nem teszi lehetővé az alkalmazásukat.
Közép-Európa és a multikulti
Ráadásul azok, akik a tavaly óta érkezettek kvóta szerinti elosztását sürgetik az uniós tagállamok között, teljesen megfeledkeznek arról a körülményről, hogy Európa különböző pontjain mások a kulturális és történelmi hagyományok. Nagy-Britannia évszázadokon át gyarmatbirodalom volt, és a gyarmatairól különböző kultúrák, különböző vallások képviselői érkeztek az anyaországba és telepedtek ott le. Hollandia, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Belgium ugyancsak nagy gyarmattartó országokként mind-mind évszázados multikulturális tapasztalattal rendelkeznek. Ezek közé az országok közé Németország is besorolható, egyrészt azért, mert az első világháborúig maga is gyarmattartó ország volt, másrészt azért, mert a második világháború után megnyitotta a határait a külföldi vendégmunkások előtt. Ebből kifolyólag szintén több évtizedes tapasztalata van különböző kultúrák (nem feszültségmentes) együttéléséből.
Nos, ezeknek az országoknak a normáit kellene a közép-európai lakosság torkán lenyomni egyik napról a másikra, miközben azt látják, hogy Nyugaton is óriási bajok vannak ebből.
Három válságtünet
A helyzetre egyre hisztérikusabban reagálók egyszerűen nem számolnak azzal, hogy az Európai Unió – messze nem csupán a migrációs krízis miatt – komoly válságban van.
A válság első, egyértelmű jele az volt, hogy Európa vezetői előbb hozzájárultak a görög pénzügyi összeomlást előidéző folyamatokhoz, majd a kialakult helyzetet úgy menedzselték, hogy Görögország nagy árat fizessen ezért azok helyett is, akik ténylegesen létrehozták ezt a helyzetet.
Az Európai Unió válságának második jele a migráció kérdése. Arra a mai napig nincs magyarázat, hogy a szíriai vérfürdő kezdete óta az unió miért nem kezdett el finanszírozni Törökországban, Jordániában, Libanonban több olyan menekülttábort, ahol a háború elől menekülők biztonságban vannak, és ahol be lehet adni az uniós országokba irányuló menedékkérelmet. Világos volt, hogy Szíriában nagyjából tízmillió ember vesztette el az otthonát, közülük több milliónyian ebben a három, Szíriával szomszédos országban várják sorsuk jobbra fordulását.
Nem lett volna humánusabb és egyben ésszerűbb ennek a három országnak az erőfeszítéseit érzékelhető összeggel – és még időben – támogatni, egyben ellenőrzés alá vonni a három országból Európába tartó menekültútvonalakat? Ehelyett az Európai Unió gyakorlatilag átengedte az egész folyamatot az embercsempészeknek, és tehetetlenül nézi, mi történik a saját határain.
Az Európai Uniónak még most, másfél évvel a migrációs válság kezdete után sincs érdemi válasza a fentiekre. A pozsonyi csúcs után az uniós vezetők azt ismételgetik, hogy nincs kvóta, de arra már nincs válaszuk, hogy akkor az Európai Uniónak most, másfél év után mi a megoldása a menekültkérdésre. Akik azt mondják, hogy értelmetlen a népszavazás, mert a kvóta mint megoldás, úgymond, lekerült a napirendről, azok miért nem mondják meg, hogy ha nincs kvóta, akkor mi van helyette, vagyis: mi az európai politika?
Az unió válságának harmadik jele az ukrán konfliktus, amelynek létrejöttében és eszkalációjában Európa nagyon aktív szerepet játszott. Az alaptalan és felelőtlen ígéretek az ukránokat totálisan reménytelen helyzetbe lökték, mert bár nincs felelős politikus, aki azt merné állítani, hogy Ukrajnának a belátható jövőn belül van esélye az Európai Unióhoz csatlakozni, elhitették velük, hogy érdemes ezt az álmot kergetni. Ez elképesztően cinikus politika.
A bizottsági önkény ellenszere: a népszavazás
Már jóval a fenti válságtünetek jelentkezése előtt, 2005 környékén elindult a senki által meg nem választott uniós „kormány”, az Európai Bizottság hatalmi terjeszkedése a tagországok szabadon választott állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács rovására. Amikor Magyarország belépett az unióba, erről nem volt szó. A veszélyérzetünket elaltatta, hogy azt láttuk, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság a nemzeti szinten előzőleg már megbukott politikusok kádertemetője. Tipikusan olyan politikusok kaptak szerepet Brüsszelben, akik nemzeti szinten már leszerepeltek. Ilyen bukott politikus volt Romano Prodi, José Manuel Barroso és Herman Van Rompuy, de még a jelenlegi európai vezérkar messze legnagyobb kaliberű alakja, Donald Tusk is egy választási bukástól menekült az Európai Tanács elnöki székébe.
Fontos leszögezni, hogy a bizottsági hatalomkiterjesztéshez az unió polgárai soha nem adták a hozzájárulásukat. Amikor 2005-ben az Európai Alkotmányban növelték volna a Bizottság szerepét, több országban is népszavazáson próbálták legitimálni a folyamatot, azonban a francia és a holland választók leszavazták az alkotmányt és ezzel a bizottsági hatalomkiterjesztést. Az unió vezetői ezután leszoktak arról, hogy megkérdezzék a választókat az EU berendezkedéséről.
(Erről a problémáról már tizenegy éve írtam a HVG-ben A nép és az elit – népszavazás után, elnökválasztás előtt címmel. Idézem akkori véleményemet: „A »nem« szavazatok nagy többségét hozó népszavazások egyik figyelmeztető jele a magas részvételi arány, a másik pedig, hogy a nép akarata markánsan eltér a politikai elit akaratától. Hollandiában a parlament mintegy nyolcvanszázalékos többséggel támogatta volna az alkotmány ratifikálását, miközben a választóknak közel kétharmada ezzel ellentétes állásponton volt. Nem lehetünk arra igazán büszkék, hogy Magyarország a huszonöt tagország közül másodikként gyakorlatilag vita nélkül ratifikálta a most elbukott alkotmányt.” HVG, 2005. június 3.)
Az európai polgárokat kijátszani igyekvő furcsa konszenzussal megy szembe a vasárnapi magyarországi népszavazás, ami lehetőséget ad a magyar választóknak arra, hogy véleményt nyilvánítsanak az Európai Unió jövőjéről. Itt kinyilváníthatjuk, hogy nem akarjuk azt, hogy a demokratikus választásokon megválasztott miniszterelnökökből és államelnökökből álló Európai Tanács helyett a reményfutamot futó bukott politikusok testülete legyen Európa valódi irányítója.
Miért gondolják a népszavazás ellenzői, hogy helyes megtagadni Európa népeitől a jogot, hogy erről véleményt nyilvánítsanak? A baloldal szerint hol és mikor kérdezték meg erről az emberek véleményét?
Egészen elképesztő az az elképzelés, amely szerint Európában van egy megvilágosodott, a jövőt jól látó elit, amely jobban tudja, mi kell az európai nemzeteknek, mint az itt élő emberek. Ez bolsevik magatartás. Ahogy annak idején a bolsevikok, úgy a mostani európai elit is mélységesen megveti a népet és a nép véleményét. Azt állítják, hogy azok, akik az emberek véleményére hivatkoznak az elit véleményével szemben, azok mind populisták. Azt állítják, nem az a baj, hogy az ő politikájuk eladhatatlan, hanem az a baj, hogy a nép rossz. Konkrétan az október 2-ai népszavazásról azt állítják, hogy a magyar lakosság meg van vezetve kvótaügyben.
A témában folyó közéleti vita nyelvezetén is a baloldali és liberális álláspont képviselői között az említett bolsevik csalhatatlansági és tévedhetetlenségi hit süt át. A helyzet elemzésében tőlük eltérő következtetést levonók érveivel nem foglalkozva csak a lehülyézés, megbélyegzés, becsmérlés jelenik meg. Azok, akik magukat a szabadság – és ezen belül a véleménynyilvánítás szabadsága – bajnokainak tüntetik fel, a legdurvábban el akarják taposni az álláspontjukkal ellentétes megfontolásokat. Amit politikai korrektségnek hívnak, valójában tőrőlmetszett cenzúra. Markáns példája ennek a hazai, de a nemzetközi vitában is lépten-nyomon visszatérő „rasszista” bélyeg, amit előszeretettel ragasztanak mindenkire, aki az iszlámmal kapcsolatban más véleményt képvisel, mint ők. A bélyegragasztóktól kérdezem, milyen rassz az iszlám?
A megbélyegzés csak arra szolgál, hogy a kritikus véleményeket szalonképtelennek tüntessék fel, és mindenkit, aki nem a doktriner liberális véleményt vallja, azt rasszistának, szélsőségesnek, populistának nevezzenek, ezzel felmentve magukat a tényeken és érveken alapuló vitában. Ezen véleményformálók szerint a véleménynyilvánítás szabadsága azt jelenti, hogy mindenki szabadon kinyilváníthatja azt a véleményt, ami az övékkel egybeesik.
A fentiekkel szemben ez a népszavazás a migráció kérdéséről lehetőség a demokratikus véleménynyilvánításra Európáról és a jelenlegi európai elitről, amely nagyon rosszul kezeli nemcsak a migrációval kapcsolatos ügyeket, hanem Európa külpolitikai érdekeit is. Ez az elit sodorja évek óta Európát háborúközeli helyzetbe azzal, hogy növeli a feszültséget Oroszországgal, miután az ukrán belügyekbe beavatkozott. Ezekről a kérdésekről egy szabad országban tényeken alapuló, érvekre épülő, érdemi vitát kellene folytatni, ehhez azonban vitaképes politikusokra lenne szükség. Aki érvek helyett csak trágárságra képes, kiírja magát a jövőről folyó nemzeti diskurzusból.
Meggyőződésem, hogy azokról a válságokról, amelyekben benne van Európa, és amelyek felé robog, vitát kellene folytatni. Ebben a vitában az én álláspontom az, hogy a nemzeti szintű megoldások és a nemzetek együttműködése nagyobb túlélési esélyt adnak, mint a Brüsszelben összegyűlt politikai elit emberkísérletei.
