Eljött a nap... előtte már a héten tervezgettük, hogy ha úgy alakul a hétvége, akkor megtörténik. Persze a szombati meló bekavart kicsit, este meg Gábor-napozás éjfélig, utána aludni is kellett volna... De délelőtt megcsörrent a telefon, és tudtam, hogy innen már nincs visszaút.
Életet vertem magamba, aztán elsétáltam hozzá. Még a takarója alatt pihent csendesen, de éreztem rajta a várakozást... Betakarva is csodásak a formái, de ez nem volt elég, megszabadítottam hát a takarójától... Feltárult előttem meztelenül, teljes szépségében, még álmosan, de készen mindenre.
Végigfuttattam rajta az ujjaim... évek óta ismerem, de sosem tudtam betelni a formáival, se azzal az odaadással, ahogy a kedvemre tesz, minden találkozásunk alkalmával.
Megszokott mozdulatokkal keltettem életre, de hiába a megszokás, ezeknek a mozdulatoknak varázsuk van... ahogy éledezni kezd... kinyújtóztatja a tagjait... és várja a folytatást...
Elindultunk együtt az úton, amire olyan sokáig vártunk... eleinte kicsit bizonytalanul, majd egyre bátrabban, ahogy újra ráéreztünk egymás ízére, reakcióira... összesimulva szinte eggyé váltunk, a hosszú idő mintha nem is lett volna, amíg nélkülöznünk kellett egymást. Az idő, mintha megállt volna, a külvilágból csak annyi férkőzhetett be, amennyi feltétlenül szükséges volt...
De minden jó végetér egyszer... az idő újra elindult, vissza kellett térnem a valóságba... Búcsúzóul még egy pillantás, egy simítás, belül az újabb élmények még friss emléke, és a tudat, hogy a találkozások végre újra sűrűsödni fognak...
Életet vertem magamba, aztán elsétáltam hozzá. Még a takarója alatt pihent csendesen, de éreztem rajta a várakozást... Betakarva is csodásak a formái, de ez nem volt elég, megszabadítottam hát a takarójától... Feltárult előttem meztelenül, teljes szépségében, még álmosan, de készen mindenre.
Végigfuttattam rajta az ujjaim... évek óta ismerem, de sosem tudtam betelni a formáival, se azzal az odaadással, ahogy a kedvemre tesz, minden találkozásunk alkalmával.
Megszokott mozdulatokkal keltettem életre, de hiába a megszokás, ezeknek a mozdulatoknak varázsuk van... ahogy éledezni kezd... kinyújtóztatja a tagjait... és várja a folytatást...
Elindultunk együtt az úton, amire olyan sokáig vártunk... eleinte kicsit bizonytalanul, majd egyre bátrabban, ahogy újra ráéreztünk egymás ízére, reakcióira... összesimulva szinte eggyé váltunk, a hosszú idő mintha nem is lett volna, amíg nélkülöznünk kellett egymást. Az idő, mintha megállt volna, a külvilágból csak annyi férkőzhetett be, amennyi feltétlenül szükséges volt...
De minden jó végetér egyszer... az idő újra elindult, vissza kellett térnem a valóságba... Búcsúzóul még egy pillantás, egy simítás, belül az újabb élmények még friss emléke, és a tudat, hogy a találkozások végre újra sűrűsödni fognak...