Szóval vannak napok, amik kupánverésként hatnak. Jójó, a kupánverés már régóta érik, de amikor ennyire betalál, az na, azért nem szép dolog a nagybetűs Élet-től.... biztos neki is nehéz genyónak lenni, de megéri neki...
A tegnapi nap azzal kezdődött, hogy az egyik legjobb barátomat, Biharit útnak indítottam élete 20 éve megvalósításra várt álmának útjára: tengeri kajjakkal le a Dunán, végig a Földközi tengeren körbe és vissza. Azt mondja decemberre visszaér, hát úgy legyen. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akiknek egy rosszabb napodon mivanbazzeggal is felveheted a telefont, és tudod, hogy amikor elküld a picsába, abba van némi igazság, de cserébe te is elküldheted, nem lesz harag. Anno hol ő mentette meg a seggemet ipari alpinos, takarítós, bármiféle melóval, hogy ki bírjam fizetni az albit, hol én segítettem neki állva maradni. Neki van egy húga, aki nagyon hagyományos látásmódú, amiatt igen kevés témakörben értenek egyet, meg egy jó barátja a Tartály, aztán slusz, vége az értékesebb kapcsolatoknak. Tartály épp várja három hét múlva születendő gyermekét, úgy hogy közben bringával leamortizálta magát egy kulccsonttöréssel. Így aztán a reggeli menet úgy nézett ki, hogy felmentem a nem használt szúnyoghálóért a stúdióba, aztán felkaptam a bicegő, felkötött karú Tartályt, és kivágtattunk a Kopaszi-gátra a Kenguval.
Közben arról beszélgettünk, hogy mennyire lehet a Bihari felkészülve, Tartály nagy meglepetésemre jobban aggódott mint én: vajon elég jó-e a tengeri rádiózásban, és a menekültekkel a görög résznél nem lesz-e gond... stb stb. Kb egy hete a Bihari feljött a stúdióba és végigmutogatta a térképen merre megy, szerintem nem lesz gáz, jó útvonalat rakott össze, nyílt vízen keveset lesz, és amikor ott lesz azt elmagyaráztattam vele miféle módon teszi, és nekem elég óvatosnak meg alaposnak tűnt. Szerintem rendben lesz.
Anno, fél éve, amikor a Bihari megkérdezte tőlem óvatosan, hogy ha lenne valami álmom, amire jött egy lehetőség hogy megvalósítsam, de mindenki számára őrültségnek tűnik, belefognék-e? Gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy hát persze, belefognék, még jó hogy! Ha reális esélyét látom egy számomra fontos dolognak, még jó hogy belevágok, nem logikus? De mások azt mondják, hogy hülyeség... hát persze, sokáig lapos volt a föld, aztán csak meggömbölyödött amikor végre valaki nekiállt és körbehajózta... Erre elvigyorodott és elmesélte, hogy tengeri kajakkal akar lemenni a Földközi tengerhez, ott körbemászkálni és vissza. Szerintem nem őrült ötlet, hanem mindenkinek kéne egy életben egy felfedező körút, szerintem ebben nincs semmi hülyeség, ennyit mondtam. Mint kiderült, a tengeri kajakját, amit épített, azt erre építette. Néhány éve a Deák térnél lakott, és az ötödikről (ott rakta össze ez az őrült) csigáztuk ki vasárnap hajnalban az 5 és fél méteres csónakot, amikor alig volt forgalom. A vízre rakásnál sajna nem voltam ott, de biztos jó érzés lehetett az is . Évek óta próbálgatja a hajót, jeges Dunán is ment vele, a vízi rendőr kiparancsolta a vízből, most már nyilvánvaló, hogy miért tesztelte ennyi szituációban a szerkezetet...
Szóval ott álltunk a Kopaszi-gáton, és a Bihari kipakolta saját építésű hajójából a vízálló dobozait, benne a saját építésű loggerével, rádióval, ezzel-azzal, és végül megtalálta amit keresett, meg elpakolta a szúnyoghálót. Végig vigyorgott, elégedett mosoly villogott a szája sarkában. Lefotóztuk, meg fotózkodtunk vele, aztán hosszasan megöleltem. Visszaölelt, jólesett, idáig a mi kapcsolatunk inkább bazmegolós volt, mint ölelkezős.
Tartállyal is megölelték egymást, aztán belemászott a hajóba, és elevezett a saját készítésű üvegszál erősítéses lapátjával...
Hosszasan néztünk utána, míg egy pötty lett belőle a Dunán. Hazavittem a Tartályt, aztán átültem a motorra, és elindultam Alsóörsre visszaadni a sálat, amit még szerdán kesztyűnek kaptam. Közben azon filóztam, hogy mennyire jó érzés lehet így elindulni, és mennyire jó látni megvalósulni valakinek az álmát, és hogy milyen büszke vagyok rá. Van egy barátom, aki a 20 éve álmodott dolgot valóságra váltja! Olyan kevesen váltják valóra az álmaikat, és azok rendszerint ennél még sokkal kisebbek is. Nem építenek hajót, nem építenek loggert, gps-t elektronikai modulokból, nem tanulnak meg emberek programozni és hajószerkezettant, tengeri rádiózást, ennyi mindent olyan kevesen tesznek meg az álmaikért. És aztán valahogy úgy alakult, hogy az utolsó dolgokat amik hiányoztak neki, az Élet nevű rendező elésodorta: kapott kölcsön úgy cuccokat, hogy majd visszahozod, használd csak. Vannak segítők, mindig, mindenütt, csak tudnunk kell észrevenni őket. Vajon mégis mi tartja vissza az embereket az álmaik megvalósításától?
Annyi választ hallottam már: leginkább a pénzt emlegetik az álmok megvalósításához. De ez a fickó nem pénzből váltotta valóra az álmát: ez évek munkájával, apránként, üvegszálról műgyantára rétegezve, csiszolgatva, elektronikai modulonként rakta össze mindazt, amihez az kellett, hogy elinduljon. A végén pedig megérkezett az utolsó lökés, az utolsó nagyobb forrás, hogy elinduljon. Akkor pedig elindult. Mi más kell az álmokhoz, mint az elhatározás? Szerintem semmi más.
Aztán amíg ezen filóztam, leértem Alsóörse. Szerdán egy vadidegentől kaptam egy sálat, mert elhagytam a fél kesztyűmet, és ne fázzon a kezem éjjel hazafele... Levette a nyakából a csősálat és a kezemre tekerte amikor elindultam. Ez az amitől engem kenyérre lehet kenni, a kedves gondoskodás. Talán mert kevés ilyet élek meg... ritka az ilyesmi manapság. Együtt vacsoráztunk a sajtóvacsin. Csak úgy lerogytam kajálni, aztán ő mellém ült, egy jót dumáltunk, aztán amikor felcihelődtem a vasra, akkor morogtam magamban a kesztyű miatt, amit észre vett. Aztán a motoron tudatosult bennem, hogy a nevét se tudom...
Olyan kevés ilyen kedves fickó van, az ilyenekkel rendszerint a csajok kibasznak mert kihasználják őket, legalább ne én rontsam a statisztikát, hogy meglépek a sáljával. Nekem meg egyébként is szabad a hétvégém, Anna and the barbies koncert is volt a programban, meg nagyon már nincs is miért otthon maradni... Szóval a legkevesebb, hogy visszaviszem neki a sálat. Kimostam, mellécsomagoltam a frissen főzött lekvárból hálám jeleként egy pici üveggel, remélve, hogy az eper bejön majd neki.
Bejött. Kaptam két cuppanós-ölelős olyan puszit, amire nem számítottam. Aztán utasként felkunyeráltam magam a V-rodra. Hát ha éltetek kényelmetlen utasülést, az az! hátrafelé lejt, kicsi, csúszós anyaga van, a hátsó futómű egyébként két személyre főként pattogós, szóval állandóan a sofőr nyakára kell mászni, ha nem akar az ember elhagyódni... annyira bizonytalan a hátsó ülés, hogy legszívesebben a két lábamat a dereka előtt átkulcsoltam volna a sofőrömnek, hogy stabilan érezzem magam. De hát azért ezt mégse, elég hülyén nézne ki A következő kanyarban inkább a saját gurigámmal mentem, az egyik kezdő lúzer meg majdnem kiütötte alólam a hátsó kereket egy kanyarodásnál, még jó hogy érzékeltem a közelségét és húztam neki egy határozottabbat. A túra végén odamentem hozzá, azzal mentegetődzött az ember, hogy ez a motor azért másként kanyarodik. Gondoltam magamban, baszod, teszteltem, nem kanyarodik másként, csak kezdő vagy. Végül annyit mondtam neki, hogy bocs hogy megijesztettelek. Végül is mennyire gáz amikor egy csaj jobbról megelőz egy 2x2 sávos T alakú kereszteződésben, mire te megrémülsz, és lehajtasz a fűre ijedtedben... szóval sok a kezdő a tesztmotorozók között... Ahogy elnéztem a sort hátulról ráérősebben, volt akinek a váltással is gondjai voltak, a másik a lábtartót keresgélte...
Aztán előkerült a kedves fickó megint, beszélgettünk tovább, kiderült nyűglődik egy kapcsolatban. Úúúútálom amikor igazam van...
Aztán eleredt az eső, akik ígérték magukat azok nem jöttek le az eső miatt, így végül megvártam az Anna and the Barbies koncertet és utána indultam vissza. Alhattam volna valamelyik Harley sátorban, jó fejek voltak, felajánlották, de az időjárás szakértő kolléga azt mondta nem fog változni másnap se, szóval tökmindegy mikor ázok el... A koncert meg feldobott, jó volt érezni a levegőt, az esőt, az életet.
Langyos, puha nyári eső volt, nem a szúrós hideg. Felcihelődtem az esőruhafelsővel, lábra meg csak kicsit áztam el.( Otthon kiengedték az összes meleg vizet mire hazaértem. Tudták hogy esőben jövök.)
Útközben csillogtak az esőcseppek a plexin, és finom meleg ködök szálltak fel az aszfaltról. Úgy láttam csillagerdőkön és ködhullámokon át motoroztam haza...
A tegnapi nap azzal kezdődött, hogy az egyik legjobb barátomat, Biharit útnak indítottam élete 20 éve megvalósításra várt álmának útjára: tengeri kajjakkal le a Dunán, végig a Földközi tengeren körbe és vissza. Azt mondja decemberre visszaér, hát úgy legyen. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akiknek egy rosszabb napodon mivanbazzeggal is felveheted a telefont, és tudod, hogy amikor elküld a picsába, abba van némi igazság, de cserébe te is elküldheted, nem lesz harag. Anno hol ő mentette meg a seggemet ipari alpinos, takarítós, bármiféle melóval, hogy ki bírjam fizetni az albit, hol én segítettem neki állva maradni. Neki van egy húga, aki nagyon hagyományos látásmódú, amiatt igen kevés témakörben értenek egyet, meg egy jó barátja a Tartály, aztán slusz, vége az értékesebb kapcsolatoknak. Tartály épp várja három hét múlva születendő gyermekét, úgy hogy közben bringával leamortizálta magát egy kulccsonttöréssel. Így aztán a reggeli menet úgy nézett ki, hogy felmentem a nem használt szúnyoghálóért a stúdióba, aztán felkaptam a bicegő, felkötött karú Tartályt, és kivágtattunk a Kopaszi-gátra a Kenguval.
Közben arról beszélgettünk, hogy mennyire lehet a Bihari felkészülve, Tartály nagy meglepetésemre jobban aggódott mint én: vajon elég jó-e a tengeri rádiózásban, és a menekültekkel a görög résznél nem lesz-e gond... stb stb. Kb egy hete a Bihari feljött a stúdióba és végigmutogatta a térképen merre megy, szerintem nem lesz gáz, jó útvonalat rakott össze, nyílt vízen keveset lesz, és amikor ott lesz azt elmagyaráztattam vele miféle módon teszi, és nekem elég óvatosnak meg alaposnak tűnt. Szerintem rendben lesz.
Anno, fél éve, amikor a Bihari megkérdezte tőlem óvatosan, hogy ha lenne valami álmom, amire jött egy lehetőség hogy megvalósítsam, de mindenki számára őrültségnek tűnik, belefognék-e? Gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy hát persze, belefognék, még jó hogy! Ha reális esélyét látom egy számomra fontos dolognak, még jó hogy belevágok, nem logikus? De mások azt mondják, hogy hülyeség... hát persze, sokáig lapos volt a föld, aztán csak meggömbölyödött amikor végre valaki nekiállt és körbehajózta... Erre elvigyorodott és elmesélte, hogy tengeri kajakkal akar lemenni a Földközi tengerhez, ott körbemászkálni és vissza. Szerintem nem őrült ötlet, hanem mindenkinek kéne egy életben egy felfedező körút, szerintem ebben nincs semmi hülyeség, ennyit mondtam. Mint kiderült, a tengeri kajakját, amit épített, azt erre építette. Néhány éve a Deák térnél lakott, és az ötödikről (ott rakta össze ez az őrült) csigáztuk ki vasárnap hajnalban az 5 és fél méteres csónakot, amikor alig volt forgalom. A vízre rakásnál sajna nem voltam ott, de biztos jó érzés lehetett az is . Évek óta próbálgatja a hajót, jeges Dunán is ment vele, a vízi rendőr kiparancsolta a vízből, most már nyilvánvaló, hogy miért tesztelte ennyi szituációban a szerkezetet...
Szóval ott álltunk a Kopaszi-gáton, és a Bihari kipakolta saját építésű hajójából a vízálló dobozait, benne a saját építésű loggerével, rádióval, ezzel-azzal, és végül megtalálta amit keresett, meg elpakolta a szúnyoghálót. Végig vigyorgott, elégedett mosoly villogott a szája sarkában. Lefotóztuk, meg fotózkodtunk vele, aztán hosszasan megöleltem. Visszaölelt, jólesett, idáig a mi kapcsolatunk inkább bazmegolós volt, mint ölelkezős.
Tartállyal is megölelték egymást, aztán belemászott a hajóba, és elevezett a saját készítésű üvegszál erősítéses lapátjával...Hosszasan néztünk utána, míg egy pötty lett belőle a Dunán. Hazavittem a Tartályt, aztán átültem a motorra, és elindultam Alsóörsre visszaadni a sálat, amit még szerdán kesztyűnek kaptam. Közben azon filóztam, hogy mennyire jó érzés lehet így elindulni, és mennyire jó látni megvalósulni valakinek az álmát, és hogy milyen büszke vagyok rá. Van egy barátom, aki a 20 éve álmodott dolgot valóságra váltja! Olyan kevesen váltják valóra az álmaikat, és azok rendszerint ennél még sokkal kisebbek is. Nem építenek hajót, nem építenek loggert, gps-t elektronikai modulokból, nem tanulnak meg emberek programozni és hajószerkezettant, tengeri rádiózást, ennyi mindent olyan kevesen tesznek meg az álmaikért. És aztán valahogy úgy alakult, hogy az utolsó dolgokat amik hiányoztak neki, az Élet nevű rendező elésodorta: kapott kölcsön úgy cuccokat, hogy majd visszahozod, használd csak. Vannak segítők, mindig, mindenütt, csak tudnunk kell észrevenni őket. Vajon mégis mi tartja vissza az embereket az álmaik megvalósításától?
Annyi választ hallottam már: leginkább a pénzt emlegetik az álmok megvalósításához. De ez a fickó nem pénzből váltotta valóra az álmát: ez évek munkájával, apránként, üvegszálról műgyantára rétegezve, csiszolgatva, elektronikai modulonként rakta össze mindazt, amihez az kellett, hogy elinduljon. A végén pedig megérkezett az utolsó lökés, az utolsó nagyobb forrás, hogy elinduljon. Akkor pedig elindult. Mi más kell az álmokhoz, mint az elhatározás? Szerintem semmi más.
Aztán amíg ezen filóztam, leértem Alsóörse. Szerdán egy vadidegentől kaptam egy sálat, mert elhagytam a fél kesztyűmet, és ne fázzon a kezem éjjel hazafele... Levette a nyakából a csősálat és a kezemre tekerte amikor elindultam. Ez az amitől engem kenyérre lehet kenni, a kedves gondoskodás. Talán mert kevés ilyet élek meg... ritka az ilyesmi manapság. Együtt vacsoráztunk a sajtóvacsin. Csak úgy lerogytam kajálni, aztán ő mellém ült, egy jót dumáltunk, aztán amikor felcihelődtem a vasra, akkor morogtam magamban a kesztyű miatt, amit észre vett. Aztán a motoron tudatosult bennem, hogy a nevét se tudom...
Olyan kevés ilyen kedves fickó van, az ilyenekkel rendszerint a csajok kibasznak mert kihasználják őket, legalább ne én rontsam a statisztikát, hogy meglépek a sáljával. Nekem meg egyébként is szabad a hétvégém, Anna and the barbies koncert is volt a programban, meg nagyon már nincs is miért otthon maradni... Szóval a legkevesebb, hogy visszaviszem neki a sálat. Kimostam, mellécsomagoltam a frissen főzött lekvárból hálám jeleként egy pici üveggel, remélve, hogy az eper bejön majd neki.
Bejött. Kaptam két cuppanós-ölelős olyan puszit, amire nem számítottam. Aztán utasként felkunyeráltam magam a V-rodra. Hát ha éltetek kényelmetlen utasülést, az az!
hátrafelé lejt, kicsi, csúszós anyaga van, a hátsó futómű egyébként két személyre főként pattogós, szóval állandóan a sofőr nyakára kell mászni, ha nem akar az ember elhagyódni... annyira bizonytalan a hátsó ülés, hogy legszívesebben a két lábamat a dereka előtt átkulcsoltam volna a sofőrömnek, hogy stabilan érezzem magam. De hát azért ezt mégse, elég hülyén nézne ki A következő kanyarban inkább a saját gurigámmal mentem, az egyik kezdő lúzer meg majdnem kiütötte alólam a hátsó kereket egy kanyarodásnál, még jó hogy érzékeltem a közelségét és húztam neki egy határozottabbat. A túra végén odamentem hozzá, azzal mentegetődzött az ember, hogy ez a motor azért másként kanyarodik. Gondoltam magamban, baszod, teszteltem, nem kanyarodik másként, csak kezdő vagy. Végül annyit mondtam neki, hogy bocs hogy megijesztettelek. Végül is mennyire gáz amikor egy csaj jobbról megelőz egy 2x2 sávos T alakú kereszteződésben, mire te megrémülsz, és lehajtasz a fűre ijedtedben... szóval sok a kezdő a tesztmotorozók között... Ahogy elnéztem a sort hátulról ráérősebben, volt akinek a váltással is gondjai voltak, a másik a lábtartót keresgélte...Aztán előkerült a kedves fickó megint, beszélgettünk tovább, kiderült nyűglődik egy kapcsolatban. Úúúútálom amikor igazam van...
Aztán eleredt az eső, akik ígérték magukat azok nem jöttek le az eső miatt, így végül megvártam az Anna and the Barbies koncertet és utána indultam vissza. Alhattam volna valamelyik Harley sátorban, jó fejek voltak, felajánlották, de az időjárás szakértő kolléga azt mondta nem fog változni másnap se, szóval tökmindegy mikor ázok el... A koncert meg feldobott, jó volt érezni a levegőt, az esőt, az életet.
Langyos, puha nyári eső volt, nem a szúrós hideg. Felcihelődtem az esőruhafelsővel, lábra meg csak kicsit áztam el.( Otthon kiengedték az összes meleg vizet mire hazaértem. Tudták hogy esőben jövök.)
Útközben csillogtak az esőcseppek a plexin, és finom meleg ködök szálltak fel az aszfaltról. Úgy láttam csillagerdőkön és ködhullámokon át motoroztam haza...
