Anyámmal a viszonyom köztudott, hogy nem egyszerű. Volt 6 év kihagyás, hogy nem beszélgettünk, meg nem is kerestük egymást, de hát minek is keresné azt az ember lánya, aki kibaszta a picsába háromszor... Egyszer 16 évesen, aztán 22 évesen, majd 29 évesen is...
No, elkövettem a hibát, hogy bejelöltem a facebookon ismerősnek néhány éve. Azt hittem valamit talán normalizálódott az idők folyamán, ahogy öregedett talán bölcsebb lett, de nem, csak az átmeneti javulás a távolság miatt. Valójában csak rosszabb. Nem vesztettem semmit, hogy egészséges a távolság. Szokták mondani a remény hal meg utoljára... és hát tényleg. Ő reménytelen.
Tegnap bemutattuk a HERO-in drogprevenciós lézer-show-t. Sokat dolgoztam rajta, éjszakák mentek rá és a főpróba se volt egyszerű. Most épp ott tartanak a gépeim, hogy kezdik elérni azt a kritikus üzemóra számot, ahol már várhatóak a javítások, és mostanában valahogy úgy alakul, hogy mindig meló előtt jelentkezik a javítani való. Nem utána, előtte közvetlen, csak hogy legyen elég kihívás.
Megoldottuk a főpróbán megint jelentkező megoldani valót, és végre felvirradt a premier napja. Anyám fél hétkor bejelentkezik a facebookon, hogy mizujs. Mondom neki, hogy premier van, megyek melózni, délután beszélünk. Már éreztem, hogy jobb ebbe nem belefutni, és milyen jól tettem! A műsor jól sikerült és örömmel cuccoltunk haza.
No, a lényeg az volt, délután amikor online-e váltam, számonkérte rajtam hol tartok az angol nyelvtanfolyamommal (szóbeli középfok megvan, írásbeli várat magára). Elmagyaráztam neki a szitut, hogy nemrégiben közel félmillát kellett előrántanom javítási költségekre, és mivel a megélhetés első helyen van a prioritásban, ezért bizony az várat magára. Mire levágta a szitut, hogy akkor most megint egy fillérem sincs? Akkor dombházas telket se veszek? Hát most bizony nem, tolódnak a dolgok. Írtam neki, hogy kicsit másak a lehetőségeim mint neki, nekem nem az állam fizeti a járulékaimat (nyugdíjas), és nem választhatok egy családi ház és egy pesti lakás közül, hogy épp melyikben lakom. Mire bepöccent, és nekiállt nagybetűkkel kiírni (értsd ordítva), hogy én ne azt lessem másnak mije van, és én egy senki vagyok, és senki is maradok. Írtam neki, hogy szerintem én már bizonyítottam, de nincs ezzel baj, majd később veszek házat. Maradjunk annyiban, hogy nem minősítsük egymást, hanem maximum ötletelünk egymás életén...Folytatás következett: De nem én dolgoztam meg azért a családi házért és 39 évesen felfoghatnám, hogy az az enyém, amiért megdolgozok. Mekkora újat mondott, hát vazze.... Nah, ezen elsült az agyam, és beolvastam neki, hogy hát igen, te is örökölted a házat, a pesti lakást meg még a szoci állambá tolta a segged alá, van mire felvágni... De nincs ezzel baj, úgyis Izraelben szeretnél élni, akkor add el mindkettőt mielőtt összedőlnek, mert nem vigyázol rájuk, és vegyél ott magadnak valami lakást. Biztos jobban fogod érezni magad ott. Erre törölt az ismerősei közül.
Mekkora veszteség...
Ehhez hozzátartozik, hogy amikor albérletben laktam és betörtek hozzám, nullára kipakolták az összes cuccomat, a ruháimtól, a sminkcuccaimon, a konyhacuccaimon át a fényképezőgépeim, lézeres cuccom, mindenem odalett. Ő akkor azt mondta megoldási javaslatként, hogy el kell menni külföldre, nem segít semmiben, mert biztos azért mondom csak mert pénzt akarok tőle tarhálni. (Nem azt, hogy baszki, legalább van egy zsíroskenyérre valód, vagy most mi lesz? ) Hát jah, nem csak én mehetek külföldre, hanem ő is....
A HERO-in drogprevenciós lézer show viszont jól sikerült. Hiába baszkódott közben az anyám, nem sikerült elrontania az örömömet. A szakemberek nagyon pozitívan fogadták, és a gyerekek a visszajelzések alapján megértették a mondanivalót. Érdekes szinkronicitás: a műsor elején, kezdéskor egy nő üvöltözik a gyerekével, majd annak fájdalmas zokogásával folytatódik...
Részlet:
No, elkövettem a hibát, hogy bejelöltem a facebookon ismerősnek néhány éve. Azt hittem valamit talán normalizálódott az idők folyamán, ahogy öregedett talán bölcsebb lett, de nem, csak az átmeneti javulás a távolság miatt. Valójában csak rosszabb. Nem vesztettem semmit, hogy egészséges a távolság. Szokták mondani a remény hal meg utoljára... és hát tényleg. Ő reménytelen.
Tegnap bemutattuk a HERO-in drogprevenciós lézer-show-t. Sokat dolgoztam rajta, éjszakák mentek rá és a főpróba se volt egyszerű. Most épp ott tartanak a gépeim, hogy kezdik elérni azt a kritikus üzemóra számot, ahol már várhatóak a javítások, és mostanában valahogy úgy alakul, hogy mindig meló előtt jelentkezik a javítani való. Nem utána, előtte közvetlen, csak hogy legyen elég kihívás.
Megoldottuk a főpróbán megint jelentkező megoldani valót, és végre felvirradt a premier napja. Anyám fél hétkor bejelentkezik a facebookon, hogy mizujs. Mondom neki, hogy premier van, megyek melózni, délután beszélünk. Már éreztem, hogy jobb ebbe nem belefutni, és milyen jól tettem! A műsor jól sikerült és örömmel cuccoltunk haza.
No, a lényeg az volt, délután amikor online-e váltam, számonkérte rajtam hol tartok az angol nyelvtanfolyamommal (szóbeli középfok megvan, írásbeli várat magára). Elmagyaráztam neki a szitut, hogy nemrégiben közel félmillát kellett előrántanom javítási költségekre, és mivel a megélhetés első helyen van a prioritásban, ezért bizony az várat magára. Mire levágta a szitut, hogy akkor most megint egy fillérem sincs? Akkor dombházas telket se veszek? Hát most bizony nem, tolódnak a dolgok. Írtam neki, hogy kicsit másak a lehetőségeim mint neki, nekem nem az állam fizeti a járulékaimat (nyugdíjas), és nem választhatok egy családi ház és egy pesti lakás közül, hogy épp melyikben lakom. Mire bepöccent, és nekiállt nagybetűkkel kiírni (értsd ordítva), hogy én ne azt lessem másnak mije van, és én egy senki vagyok, és senki is maradok. Írtam neki, hogy szerintem én már bizonyítottam, de nincs ezzel baj, majd később veszek házat. Maradjunk annyiban, hogy nem minősítsük egymást, hanem maximum ötletelünk egymás életén...Folytatás következett: De nem én dolgoztam meg azért a családi házért és 39 évesen felfoghatnám, hogy az az enyém, amiért megdolgozok. Mekkora újat mondott, hát vazze.... Nah, ezen elsült az agyam, és beolvastam neki, hogy hát igen, te is örökölted a házat, a pesti lakást meg még a szoci állambá tolta a segged alá, van mire felvágni... De nincs ezzel baj, úgyis Izraelben szeretnél élni, akkor add el mindkettőt mielőtt összedőlnek, mert nem vigyázol rájuk, és vegyél ott magadnak valami lakást. Biztos jobban fogod érezni magad ott. Erre törölt az ismerősei közül.
Mekkora veszteség...
Ehhez hozzátartozik, hogy amikor albérletben laktam és betörtek hozzám, nullára kipakolták az összes cuccomat, a ruháimtól, a sminkcuccaimon, a konyhacuccaimon át a fényképezőgépeim, lézeres cuccom, mindenem odalett. Ő akkor azt mondta megoldási javaslatként, hogy el kell menni külföldre, nem segít semmiben, mert biztos azért mondom csak mert pénzt akarok tőle tarhálni. (Nem azt, hogy baszki, legalább van egy zsíroskenyérre valód, vagy most mi lesz? ) Hát jah, nem csak én mehetek külföldre, hanem ő is....
A HERO-in drogprevenciós lézer show viszont jól sikerült. Hiába baszkódott közben az anyám, nem sikerült elrontania az örömömet. A szakemberek nagyon pozitívan fogadták, és a gyerekek a visszajelzések alapján megértették a mondanivalót. Érdekes szinkronicitás: a műsor elején, kezdéskor egy nő üvöltözik a gyerekével, majd annak fájdalmas zokogásával folytatódik...
Részlet:
