Tegnap egyik barátnémnál jártam, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, az én defektjeimről, az ő defektjeiről, aztán meg a mamája és a papája defektjeiről... jó nagyot ventilláltunk a régi dolgokról, és vidáman röhögcséltünk a mostani kínokon...
Papa nem egyszerű eset volt, konkrétan klinikai, és sikeresen magával nyomorította a családot a kujon-diktátor mániákus depressziós. Végül most idősek otthonában felügyelet alatt kezelik, mert már ő is belátta, hogy nagy a defekt. Néha egy-egy tisztább pillanatában elsóhajtja, hogy "én már sose jutok haza", mire udvarias válaszként megkapja: mert jobb neked itt, mert mi nem tudnánk ellátni. Nem kívánja őt senki sem, joggal, hiszen a saját élvezetei mindig előrébb valók voltak, mint a család prioritásai. Ahogy neki nem volt priorban senki, úgy most ő is ugyanoda került.
Ahogy mentem haza tőlük, azon morfondíroztam: úristen, ennyi minden szar után, hogy lehet még valaki mindig ilyen toleráns, és hogy lehet ennyi minden után ilyen SZÉP választ adni. Csodáltam érte. Pedig a mama megválaszolta a kérdést, világéletében abban reménykedett, hogy ha kitart, valamikor javulni fog a szituáció, és gatyába rázódik a család, a lánya lelki békéje is helyére kerül, mert az nagyon apás volt kicsinek. Ha Ő kitart, talán minden rendbe jön, nem adta fel a reményt. Magára vállalta a felelősséget, feláldozta a remélt családi egészért önmagát, feláldozta egy defektesért több mint a fél életét. Óriásit áldozatot hozott, ki tudja miért...
Ahogy mentem tőlük el, millió kérdés rajzott a fejemben: miért? Egy kapcsolatban meddig lehet elmenni? Hol a határ, ki tudja hogy hol az egészséges egyensúly? Hogy meddig adok és meddig veszek el a vélt vagy valós jóságból, mikor fog tényleg szólni a másik hogy ebből elég, vagy nem kell vagy ne csináld, vagy kéne még, MIBŐL MENNYI KELL ÉS ELÉG? Hol az ideális határ mindenből, hol a jó arány a szeretetből, a ragaszkodásból, a kitartásból, a reményből és a türelemből...
Úgy szeretném jól csinálni.
Édes Istenem, add meg nekem.
Papa nem egyszerű eset volt, konkrétan klinikai, és sikeresen magával nyomorította a családot a kujon-diktátor mániákus depressziós. Végül most idősek otthonában felügyelet alatt kezelik, mert már ő is belátta, hogy nagy a defekt. Néha egy-egy tisztább pillanatában elsóhajtja, hogy "én már sose jutok haza", mire udvarias válaszként megkapja: mert jobb neked itt, mert mi nem tudnánk ellátni. Nem kívánja őt senki sem, joggal, hiszen a saját élvezetei mindig előrébb valók voltak, mint a család prioritásai. Ahogy neki nem volt priorban senki, úgy most ő is ugyanoda került.
Ahogy mentem haza tőlük, azon morfondíroztam: úristen, ennyi minden szar után, hogy lehet még valaki mindig ilyen toleráns, és hogy lehet ennyi minden után ilyen SZÉP választ adni. Csodáltam érte. Pedig a mama megválaszolta a kérdést, világéletében abban reménykedett, hogy ha kitart, valamikor javulni fog a szituáció, és gatyába rázódik a család, a lánya lelki békéje is helyére kerül, mert az nagyon apás volt kicsinek. Ha Ő kitart, talán minden rendbe jön, nem adta fel a reményt. Magára vállalta a felelősséget, feláldozta a remélt családi egészért önmagát, feláldozta egy defektesért több mint a fél életét. Óriásit áldozatot hozott, ki tudja miért...
Ahogy mentem tőlük el, millió kérdés rajzott a fejemben: miért? Egy kapcsolatban meddig lehet elmenni? Hol a határ, ki tudja hogy hol az egészséges egyensúly? Hogy meddig adok és meddig veszek el a vélt vagy valós jóságból, mikor fog tényleg szólni a másik hogy ebből elég, vagy nem kell vagy ne csináld, vagy kéne még, MIBŐL MENNYI KELL ÉS ELÉG? Hol az ideális határ mindenből, hol a jó arány a szeretetből, a ragaszkodásból, a kitartásból, a reményből és a türelemből...
Úgy szeretném jól csinálni.
Édes Istenem, add meg nekem.
