Történt, hogy szombat reggel ragyogó napsütésre ébredtem és kitekintve az ablakon, a felhőmentes kék égbolt látványától elkezdett bennem bizseregni a motorozhatnék. Végre eljött (számomra) az első olyan nap, amikor elérhető közelségbe került a közel négy hónapos kényszerpihenőre kárhoztatott mocim (Suzuki SV 650) reaktiválása.
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az ébredésem Százhalombatta egyik szállodájában volt, miután előző este céges viszonteladói találkozón vettem részt. Ebből adódóan meg kellett szerveznem a hazautazásomat (jó motoros lévén nincsen autóm!) és „otthonról” még el kellett jutnom a motorom szálláshelyére is. Mindeközben folyamatosan kémleltem az eget, mert valahogy még nem akartam elhinni, hogy ez a gyönyörű idő kitart egészen estig.
Végül is a szervezkedéseknek meg lett az eredménye és fél 12 környékén, verőfényes napsütés által kísérve, lelkesen nekiláttam a moci „kiszabadításának”. Kinyitottam a spéci motorgarázst és óvatosan, de határozott mozdulatokkal, levettem az egykoron lepedőként szolgálatot teljesítő fehér anyagot a paripa hátáról. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy a november végén a motoron hanyagul otthagyott kosz magától nem tűnt el. Azt hiszem ismét eljött az ideje annak, hogy elbeszélgessek kicsit a Suzuki mérnökeivel a fejlesztések irányáról. (Ez utóbbi mondatom anno szállóigévé vált a szervizben. Régi szép emlékek…)
Szóval motor kitol a szép zöld gyepre, akkumulátor betesz a helyére…
Na, itt álljunk meg egy szóra! Az aksi és a téli tárolás úgy általában, mindig jó alapot szolgáltat az észosztásra. Három év és három „átszundikált” tél után a gyári akkumulátor még mindig úgy teszi a dolgát mint az első indításnál (ott voltam, így tudom,sőt anno a motort a gyári „ketrecből” is én szabadítottam ki!), pedig aksitöltőt csak fényképről látott. Jönnek itt az okos,hogy télen vedd ki az aksit, vidd be a meleg szobába (ha magányos vagy, tedd magad mellé az ágyba és takard szépen be!), meg csepptöltés és mindenféle hókuszpókuszok. Én az első télen még arra is lusta voltam, hogy az aksit egyáltalán kivegyem, pedig a motor (fedett/zárt helyen ugyan, de) környezeti hőmérsékleten aludta az álmát. Aztán tavasszal második „rúgásra” beindult! Az elmúlt két télen már jó gazda módjára kivettem az elektromos áram tárolására szolgáló részegységet, de a pince max.12 fokos „melegénél” többet nem kapott (nehogy már elpuhányodjon!). És láss „csodát”, szombaton eddigi közös életünk leghosszabb indítási procedúrájában is fáradhatatlanul tette a dolgát.
Tehát aksi betesz a helyére, gyújtáskulcs elfordít (eddig minden rendben) és izgatottsággal, várakozással teli indítási procedúra veszi kezdetét. Azon nem lepődtem meg, hogy a gép a 3. gombnyomásra még nem kelt életre, de amikorra már az önindító többet forgott mint normális esetben egy hét alatt, akkorra kezdtem kicsit kételkedni a technika nagyszerűségében. Persze minderről a motor semmit sem tehetett. Úgy gondolom, hogy az üzemanyag nem állt a helyzet magaslatán, pedig nem az út széléről tankolok kannából…
Azonban mint minden rosszban, így ebben is volt valami jó, sőt mindjárt két dolog is. Először is az, hogy az olaj kicsit „megtört” a beindulás előtt, másodszor pedig az, hogy az életfunkciók stabilizálódása után egy mérettel nagyobb mosoly költözött az arcomra a szokásosnál.
A gép életre kelt és szépen tette a dolgát. Az indítás közben érzett bizonytalanságomnak már nyoma sem marad és a fokozatosan melegedő motor mellett elvégeztem a még szükséges műveleteket. Ülést visszatenni, csavarokat betekergetni (SV barátunknál ez 4 csavart jelent), tükröket beállítani. Aztán egy-két kisebb-nagyobb gázfröccs és üléspróba után motor állj!
(Most pedig egy kis észosztás: az egyik legnagyobb merénylet, amit el lehet követni a motor ellen az az, ha hideg állapotban alapjáraton, üzemi hőmérsékletre melegíti valaki a gépet!)
A motor leállítása és némi gyönyörködés után következett a beöltözés. Ahogy a motoromat különösebb tisztogatás nélkül tettem el télire, úgy a ruházatom esetén is igyekeztem ezt a hagyományt folytatni. Meg kell vallani, hogy mosás után kellemesebb illata volt/van a ruháimnak, főleg ha az öblítő véletlenül jobban megborul a kelleténél, ám én nem éreztem kellemetlennek az illatokat. A csizmámba nem költözött be albérlő, rágcsáló emlős formájában, és ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de magamra ölthettem a menetfelszerelésemet.
Első körben csak egy ismerkedő jellegű kimozdulást terveztem a pár km-re lévő benzinkútra, hogy tegyek némi sűrített levegőt a gumikba. Jó volt újra motorozgatni és élveztem a szabadságot (meg persze a napsütést). Egy-két fékpróba, persze fehér aszfalton lejtőnek lefelé, amit az első gumim nem nagyon tolerált (nincs mit szépíteni b….sz voltam, de legalább nem sz….m be amikor megcsúszott a kerék). Szóval kellő tisztelettel és nyugalomban elgurultam a kútra, pótoltam a hiányzó levegőt majd visszaindultam a „bázisra”. A visszafelé vezető úton egyszer (na jó, kétszer) elgurult a gyógyszerem, aminek gondolom nem nagyon örült a menő BMW-s csávó, hiszen a tizenmilliós fosával sem tudott mit kezdeni egy 650-es fossal! „Hazaérve” aztán ismét megbeszéltem magammal, hogy kellő önkontroll nélkül nem sokáig tehetem meg, hogy jókat motorozzak a jövőben. A száguldozást inkább meghagyom a versenypályákra.
Az ebédet követő pihenés után szegény motorom átminősült „egyszerű” közlekedési eszközzé. Sajnos a megtett kilométereink nagy részét tették ki eddig az ilyen jellegű utak, de azért még ilyenkor is örömet tud okozni a motorozás. Egy edzőmeccsre kellett eljutnom Soroksárra, mivel a sport és a testmozgás az életem szerves részét képezik („Akkor, hogy lehet ilyen nagy a hasad?”). A hazaút már kevésbé tetszett, hiszen addigra már besötétedett és a levegő is rendesen lehűlt, de azt azért nem mondanám, hogy rossz volt. És az a fránya gyógyszer megint el-el gurult időnként.
Hazaérve aztán boldogan és elégedetten szálltam le a motorról, majd alig hallhatóan, egy mosoly kíséretében, minden illetékesnek megköszöntem a mai szép napot…
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az ébredésem Százhalombatta egyik szállodájában volt, miután előző este céges viszonteladói találkozón vettem részt. Ebből adódóan meg kellett szerveznem a hazautazásomat (jó motoros lévén nincsen autóm!) és „otthonról” még el kellett jutnom a motorom szálláshelyére is. Mindeközben folyamatosan kémleltem az eget, mert valahogy még nem akartam elhinni, hogy ez a gyönyörű idő kitart egészen estig.
Végül is a szervezkedéseknek meg lett az eredménye és fél 12 környékén, verőfényes napsütés által kísérve, lelkesen nekiláttam a moci „kiszabadításának”. Kinyitottam a spéci motorgarázst és óvatosan, de határozott mozdulatokkal, levettem az egykoron lepedőként szolgálatot teljesítő fehér anyagot a paripa hátáról. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy a november végén a motoron hanyagul otthagyott kosz magától nem tűnt el. Azt hiszem ismét eljött az ideje annak, hogy elbeszélgessek kicsit a Suzuki mérnökeivel a fejlesztések irányáról. (Ez utóbbi mondatom anno szállóigévé vált a szervizben. Régi szép emlékek…)
Szóval motor kitol a szép zöld gyepre, akkumulátor betesz a helyére…
Na, itt álljunk meg egy szóra! Az aksi és a téli tárolás úgy általában, mindig jó alapot szolgáltat az észosztásra. Három év és három „átszundikált” tél után a gyári akkumulátor még mindig úgy teszi a dolgát mint az első indításnál (ott voltam, így tudom,sőt anno a motort a gyári „ketrecből” is én szabadítottam ki!), pedig aksitöltőt csak fényképről látott. Jönnek itt az okos,hogy télen vedd ki az aksit, vidd be a meleg szobába (ha magányos vagy, tedd magad mellé az ágyba és takard szépen be!), meg csepptöltés és mindenféle hókuszpókuszok. Én az első télen még arra is lusta voltam, hogy az aksit egyáltalán kivegyem, pedig a motor (fedett/zárt helyen ugyan, de) környezeti hőmérsékleten aludta az álmát. Aztán tavasszal második „rúgásra” beindult! Az elmúlt két télen már jó gazda módjára kivettem az elektromos áram tárolására szolgáló részegységet, de a pince max.12 fokos „melegénél” többet nem kapott (nehogy már elpuhányodjon!). És láss „csodát”, szombaton eddigi közös életünk leghosszabb indítási procedúrájában is fáradhatatlanul tette a dolgát.
Tehát aksi betesz a helyére, gyújtáskulcs elfordít (eddig minden rendben) és izgatottsággal, várakozással teli indítási procedúra veszi kezdetét. Azon nem lepődtem meg, hogy a gép a 3. gombnyomásra még nem kelt életre, de amikorra már az önindító többet forgott mint normális esetben egy hét alatt, akkorra kezdtem kicsit kételkedni a technika nagyszerűségében. Persze minderről a motor semmit sem tehetett. Úgy gondolom, hogy az üzemanyag nem állt a helyzet magaslatán, pedig nem az út széléről tankolok kannából…
Azonban mint minden rosszban, így ebben is volt valami jó, sőt mindjárt két dolog is. Először is az, hogy az olaj kicsit „megtört” a beindulás előtt, másodszor pedig az, hogy az életfunkciók stabilizálódása után egy mérettel nagyobb mosoly költözött az arcomra a szokásosnál.
A gép életre kelt és szépen tette a dolgát. Az indítás közben érzett bizonytalanságomnak már nyoma sem marad és a fokozatosan melegedő motor mellett elvégeztem a még szükséges műveleteket. Ülést visszatenni, csavarokat betekergetni (SV barátunknál ez 4 csavart jelent), tükröket beállítani. Aztán egy-két kisebb-nagyobb gázfröccs és üléspróba után motor állj!
(Most pedig egy kis észosztás: az egyik legnagyobb merénylet, amit el lehet követni a motor ellen az az, ha hideg állapotban alapjáraton, üzemi hőmérsékletre melegíti valaki a gépet!)
A motor leállítása és némi gyönyörködés után következett a beöltözés. Ahogy a motoromat különösebb tisztogatás nélkül tettem el télire, úgy a ruházatom esetén is igyekeztem ezt a hagyományt folytatni. Meg kell vallani, hogy mosás után kellemesebb illata volt/van a ruháimnak, főleg ha az öblítő véletlenül jobban megborul a kelleténél, ám én nem éreztem kellemetlennek az illatokat. A csizmámba nem költözött be albérlő, rágcsáló emlős formájában, és ha kisebb-nagyobb nehézségek árán is, de magamra ölthettem a menetfelszerelésemet.
Első körben csak egy ismerkedő jellegű kimozdulást terveztem a pár km-re lévő benzinkútra, hogy tegyek némi sűrített levegőt a gumikba. Jó volt újra motorozgatni és élveztem a szabadságot (meg persze a napsütést). Egy-két fékpróba, persze fehér aszfalton lejtőnek lefelé, amit az első gumim nem nagyon tolerált (nincs mit szépíteni b….sz voltam, de legalább nem sz….m be amikor megcsúszott a kerék). Szóval kellő tisztelettel és nyugalomban elgurultam a kútra, pótoltam a hiányzó levegőt majd visszaindultam a „bázisra”. A visszafelé vezető úton egyszer (na jó, kétszer) elgurult a gyógyszerem, aminek gondolom nem nagyon örült a menő BMW-s csávó, hiszen a tizenmilliós fosával sem tudott mit kezdeni egy 650-es fossal! „Hazaérve” aztán ismét megbeszéltem magammal, hogy kellő önkontroll nélkül nem sokáig tehetem meg, hogy jókat motorozzak a jövőben. A száguldozást inkább meghagyom a versenypályákra.
Az ebédet követő pihenés után szegény motorom átminősült „egyszerű” közlekedési eszközzé. Sajnos a megtett kilométereink nagy részét tették ki eddig az ilyen jellegű utak, de azért még ilyenkor is örömet tud okozni a motorozás. Egy edzőmeccsre kellett eljutnom Soroksárra, mivel a sport és a testmozgás az életem szerves részét képezik („Akkor, hogy lehet ilyen nagy a hasad?”). A hazaút már kevésbé tetszett, hiszen addigra már besötétedett és a levegő is rendesen lehűlt, de azt azért nem mondanám, hogy rossz volt. És az a fránya gyógyszer megint el-el gurult időnként.
Hazaérve aztán boldogan és elégedetten szálltam le a motorról, majd alig hallhatóan, egy mosoly kíséretében, minden illetékesnek megköszöntem a mai szép napot…
