Kipróbálnám, de nem merem. Előre félek, hogy úgy néznének rám, mint egy ufóra. Mondjuk sokszor már így is úgy néznek...
2001 óta lakom itt a "kertvárosban". Azért az idézőjel, mert ez nem olyan kertváros, mint a Lilaakác köz, hanem régi családi házas környék. Egy idő után minden arc ismerős, legalábbis azok, akik gyalog járnak.
Amikor három kutyával sétáltunk rendszeresen, sportot csináltunk abból, hogy mindenkinek köszöntünk. A férjemet "köszönő bolondnak" neveztem el. Akármilyen kedves, udvarias hangnemet is üt meg, amikor az első kábulatából felocsúdik a delikvens és felnéz a hang irányába, meglátja a százhúsz kilós, nagydarab, szakállast, három nagy, fekete kutyával, olyan rémült arcot vág, mint aki földönkívülivel találkozott.
Most a babakocsi tologatás és futóbiciklizés korszakát éljük. Hogy a gyerekek is jó nevelést kapjanak, köszönünk továbbra is mindenkinek. Bár a gyerek még nem százhúsz kilós, a zombiarcú munkába buszozók így is megijednek, amikor rájuk köszön, vagy integet nekik. Nagyon kevesen vannak, akik vissza is köszönnek, a maximum egy félmosoly...
Tegnap egy kutyasétáltató lány mellett toltam el a babakocsit. Neki is köszöntem és vissza is köszönt. Kedvesnek tűnt, korombéli, ha nem siettem volna, szívesen elbeszélgettem volna vele.
Tovább haladva azon gondolkodtam, hogy kezdenék egy ilyen beszélgetést egy ismeretlen, szimpatikus emberrel. Csak annyi kéne, hogy: Szia! Hogy vagy?
Egy ilyen kérdésre, ami az angoloknál mindennapos (igaz nem feltétlenül őszinte és kimerítő a rá kapott válasz), mit válaszolna egy átlagos, kertvárosi szomszéd?
Ha összegyűjtöttem a bátorságom, és kipróbáltam, feltétlenül el fogom mesélni.
Amikor három kutyával sétáltunk rendszeresen, sportot csináltunk abból, hogy mindenkinek köszöntünk. A férjemet "köszönő bolondnak" neveztem el. Akármilyen kedves, udvarias hangnemet is üt meg, amikor az első kábulatából felocsúdik a delikvens és felnéz a hang irányába, meglátja a százhúsz kilós, nagydarab, szakállast, három nagy, fekete kutyával, olyan rémült arcot vág, mint aki földönkívülivel találkozott.
Most a babakocsi tologatás és futóbiciklizés korszakát éljük. Hogy a gyerekek is jó nevelést kapjanak, köszönünk továbbra is mindenkinek. Bár a gyerek még nem százhúsz kilós, a zombiarcú munkába buszozók így is megijednek, amikor rájuk köszön, vagy integet nekik. Nagyon kevesen vannak, akik vissza is köszönnek, a maximum egy félmosoly...
Tegnap egy kutyasétáltató lány mellett toltam el a babakocsit. Neki is köszöntem és vissza is köszönt. Kedvesnek tűnt, korombéli, ha nem siettem volna, szívesen elbeszélgettem volna vele.
Tovább haladva azon gondolkodtam, hogy kezdenék egy ilyen beszélgetést egy ismeretlen, szimpatikus emberrel. Csak annyi kéne, hogy: Szia! Hogy vagy?
Egy ilyen kérdésre, ami az angoloknál mindennapos (igaz nem feltétlenül őszinte és kimerítő a rá kapott válasz), mit válaszolna egy átlagos, kertvárosi szomszéd?
Ha összegyűjtöttem a bátorságom, és kipróbáltam, feltétlenül el fogom mesélni.